Az, hogy az építkezés, felújítás, de még akár egy szimpla kazánjavítás is pokoljárással felér, mert vagy eleve nincs is iparos, vagy ha van, drága, és még akkor is átver minket vagy elrontja, akkora klisé, hogy nem igazán adja magát nagyszínpadi produkciónak, pláne a Katonában.

Hogy a Mesterembereket ennek ellenére esetleg mégis megpróbáljuk komolyan venni, sőt hogy egyáltalán bemutatják, és a színlap ráadásul az utóbbi évek legizgalmasabb kortárs vígjátékaként kínálgatja, abban biztosan van szerepe annak, hogy Line Knutzon sikeres dráma- és forgatókönyvíró, és főleg annak, hogy dán, azaz, hogy nem magyar.

Fotók: Dömölky Dániel

A történet két mondatban össze is foglalható, az alapötletet csak a helyzetkomikum epizódjai duzzasztják szükségtelenül két felvonásnyira, mindenesetre úgy tűnik, hogy az építőipar Dániában is van olyan perspektívátlan, mint idehaza. A főszereplő házaspár új helyre költözött, hogy ott megteremtsék azt az otthont, ahol majd együtt boldogok lehetnek, csakhogy a felújítás már négy hónapja tart. A brigád mindig szombatra ígéri az átadást, majd rendre közbejön valami váratlan nehézség, vissza kell térni az előző munkafázisokhoz, és egy újabb héttel eltolják a határidőt, a ház állapota hanyatlik, a költségek emelkednek. Maguk a szakik eleinte csak nem különösebben nagy munkakedvvel dolgozó féldilettánsok benyomását keltik, de előbb utóbb kilóg a lóláb, a megrendelők is elveszítik a türelmüket, és radikális lépésekre ragadtatják magukat, hogy megszabaduljanak tőlük.

A szereplőket tehát az alaphelyzet két térfélre osztja, a munkások és a megrendelők világára. Füzér Anni jelmezei megjelenítik ezt a szembenállást, nemcsak a por és a festékfoltok, hanem a stílus, a minőség impressziója is éles vonalat húz közéjük még civilben is. A férj, Manfred hegedűművész, a feleségről, Alice-ről annyit tudunk, hogy ő többnek tartja magát, mint egyszerűen Manfred feleségének; értelmiségiek, felső középosztály, az Alice-t játszó Ónódi Eszteren még az otthonra felvett, kopott férfiing is előkelő. Alice-nek mintha az élete múlna ezen a házon, mindent képes elhinni és eltűrni (és a végsőkig mindent képes meg is tenni!), hogy létrehozzák a közös fészket. Miközben egyre reménytelenebbé válik, hogy a ház elkészüljön, ő még mindig csempék és kandallók kiválasztásával próbálja kivenni a részét a teendőkből, addig sem kell észrevennie, hogy ennek sosem lesz vége. Manfredot Kocsis Gergely alakítja, ő a legkézenfekvőbb azonosulási pont, sztereotip művészalkat, nem gyakorlatias férfi, eleve rühelli az egész macerát, és egyből kiszúrja az átverést is, mégis kevés az eszköztára ahhoz, hogy konfrontálódni tudjon ilyen rutinos hazudozással szemben. Amikor hullani kezdenek a munkások, az nem tudatos döntés, hanem Manfred tehetetlenségének kisülése (illetve Alice Lady Macbeth-i működése).

A baráti házaspárt Pelsőczy Réka és Rajkai Zoltán játsszák komikus egyet nem értésben. Közöttük húzódik az előadás világának egyetlen jól szigetelt fala, mintha nem is hallanák, amit a másik mond. Alice-szel és Manfreddal ellentétben ők „világpolgárok”, ami számukra azt jelenti, hogy követhetetlen tempóban vásárolnak és adnak el Európa-szerte ingatlanokat, az otthonteremtési kísérletet pedig elnézően és kissé lekezelően figyelik, ennek a nagyon el se játszott felsőbbrendűségi érzésnek Rajkai különben is mestere. A káoszt fokozza, hogy néhány napos vendégségbe érkezik Manfred anyja, akit a lila hajú, extravagáns, szexi könyvelőnek öltöztetett Szirtes Ági alakít eltartott kisujjal. Az anyós a kulturpletyka koronázatlan királynője, szinte kizárólag anekdotákban kommunikál a háziakkal, és a hatást fokozza, hogy a sosem hallott-látott dán nevek és földrajzi helyek még idegenszerűbben, abszurdabban csengenek.

A „mesteremberek” érzékelhetően külön kasztot képviselnek. Vezetőjük, a Bányai Kelemen Barna által játszott Glen nagyon is megnyerő és szofisztikált, ő a híd a két érdekcsoport között, képes szót érteni a munkásokkal és a megrendelőkkel is, tudja, hogyan fogalmazzon, „hogy a laikusok is értsék”, azaz hogy lenyeljék mondvacsinált magyarázatait. Brigádjának ékköve Keresztes Tamás a fura figurákhoz való különleges adottságával, az elhanyagolt küllemű, nyúlszájú, félillegális életmódot élő Beckmann Glen jobbkeze, aki valóban végig egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. A haspárna felesleges, Keresztes alakításában szinte még a testszagot is érezzük, az orrhangú, színtelen nyuffogás és a közömbös grimaszok végig ugyanolyan viccesek. A többiek a tomboy Karola, aki Tóth Zsófia paródiája révén férfibbnak látszik minden férfinál, illetve a két lengyel vendégmunkás, akik közül Lengyel Benjámin az együgyű fiatalabbik, aki úgy-ahogy ismeri a nyelvet, és tolmácsol a ravaszabb és tapasztaltabb, de csak az angolt és azt is törve beszélő Vajdai Vilmosnak. Vajdai kevés érthető szövege ellenére az erőteljes, szórakoztató mimikájával meghatározó mellékszerepet játszik.

A brigád tagjai tehát így vagy úgy a társadalom perifériájáról kerülnek ki, mégis a magasabb státuszú megrendelők kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, nekik kell tolerálniuk a legnyilvánvalóbb átveréseket is. Emögött az a premissza húzódik, hogy nincs jobb – vagy ők, vagy még rosszabbak. A történet egyik kulcsmozzanata, amikor az egyik eltűnt munkást helyettesítendő megjelenik egy szakmáját véletlenül valóban értő vízszerelő Bezerédi Zoltán szimpatikusan sallangmentes előadásában, vagyis Alice összehasonlítási alapot kap Glen brigádja mellé, és megbizonyosodhatna róla, hogy tényleg átejtették. Ehhez a felismeréshez azonban el kellene fogadnia azt is, hogy minden eddigi időhúzás, pénzkidobás és áldozat hiába volt.

Cziegler Balázs valószerű díszlete szinte nem is tűnik díszletnek, még befejezetlenül, sittel és állványzattal, kartondobozokkal telepakolva is gyönyörű, kétszintes házibelső skandináv stílusban, csupa üvegfelület és fagerenda. A látvány tényleg nagyszínpadi, minden részletre kiterjed. A szereplők folyton bepiszkolódnak a portól, a munkafolyamatokat nem stilizálják, Máté Gábor hosszú perceket szentel annak, hogy közelről megmutassa a felújítást, akár glettelnek, flexelnek, kapcsolószekrényt piszkálnak a munkások, akár kávéspoharat fúrnak a falra poénból. Ahogy a házaspár egyre több munkástól szabadul meg, a kísérteteik az egyes színek között festékfoltos védőköpenyekben bukkannak fel, légies táncmozdulatokkal vonva el a figyelmet a nyílt színpadrendezésről (ez mondjuk kétségtelenül Tóth Zsófiának áll a legjobban, éles kontrasztban a szélsőségesen maszkulin módon játszott munkáslánnyal). Míg a pusztítás megjelenítésében valóságos falkiverések történnek, az, ahogy a házcsonkból végül mégis ház lesz, meggyőző trükkökből áll össze.

Máté Gábor rendezése kihozza a komédiából, amit ki lehet, ez nem túl sok. Ugyanakkor marad egy kis kellemetlen mellékíz azzal, hogy nem próbálja elsimítani, hogy társadalmi szempontból hogyan is festenek ezek a gyilkosságok, bár nem is reflektál rájuk, ezzel furcsa kitüremkedés marad az előadás vékonyka szövetén. A krimi izgalmát hiába keresgéljük, és ezúttal a dán feketehumor is hígnak érződik egy egész estés előadáshoz. Eleve kevés réteg volt ebben a darabban.

Mi? Line Knutzon: Mesteremberek
Hol? Katona József Színház, Nagyszínpad
Kik? Szereplők: Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Pelsőczy Réka, Rajkai Zoltán, Bányai Kelemen Barna, Keresztes Tamás, Tóth Zsófia, Lengyel Benjámin, Vajdai Vilmos, Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Füzér Anni. Fény: Lohár Antal. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Friedenthal Zoltán. Táncbetét: Blaskó Borbála. Rendező: Máté Gábor