Sokak szerint Ladányi Andrea estje az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai tánceseménye. Ez azzal együtt is igaz, hogy a Divided Time végül felemásra sikeredett.

Aki kicsit jártasabb a magyar kortárs tánc világában, számára az LA betűszó csak másodikként jelenti a kaliforniai metropoliszt. Ladányi Andrea tánctörténetének kezdete a múlt évezred „válláig” nyúlik vissza: Markó Iván győri koreográfiáiban tűnt fel és ki balerinaként az 1980-as évek első felében. A tengerentúlon (USA, Kanada) eltöltött évek és a modern/kortárs tánc elsajátítása, majd a finnországi esztendők után rövid időre a Vígszínházhoz szerződött, 1995-ben létrehozott Magyarországon egy saját társulatot (LA Dance Company), a 2000-es évek elején az SZFE-n felépítette, majd hét éven át vezette a mozgás tanszéket, és az ő nevéhez fűződik a fizikai színházi szak akkreditációja is. Több mint tíz éve Barcelonában él, de azóta is rendszeresen dolgozik Magyarországon. Száznál is több koreográfiát jegyez, színpadon és filmekben egyaránt dolgozott/dolgozik, prózai színésznőként is letette a névjegyét[1], táncszólóival a világ legkülönbözőbb helyein szerepelt/szerepel, több tucatnyi díjat kapott eddig: LA pusztán a minőségi számosság tekintetében is jelentős pályát futott be.

Fotók: Kaszner Nikolett

Ám abban, ami miatt Ladányi Andrea az számunkra, ami, legalább ennyire fontos, hogy táncosként fenomén: két és fél dimenziós testébe minimum három és fél dimenziónyi energia szorult, amelynek robbanóereje mozdulatlanságában is érezhető, színpadi lénye túl (vagy innen) van a megszokott férfi-női leosztáson. Van benne valami őseredetien lényszerű, ami már ember, de még nem az[2]. Ilyen méltató hangnemben akkor szokás írni valakiről, amikor egy-egy alkotói/előadói pálya rég átbukott a delelőjén, de beesik egy jelentősebb díj vagy egy utolsó kerek évfordulós dzsemborit még sikerül összelapátolni. Ladányi Andrea esetében a tavalyi Kossuth-díj és a kerek évforduló akár adná is magát, de ezzel vége is bármiféle párhuzamnak. A táncosnő már többször elmondta, hogy még nyolcvanévesen is színpadon fog táncolni, és biztosak lehetünk benne, hogy ez így is lesz. Ahogy abban is, hogy az a tánc nem lesz kevesebb a korábbiaknál – ahogy ezt Zsótér Sándor korábban megfogalmazta az ötvenes éveiben járó Ladányi Andrea (és a Galilei-rendezésében nyolcvanegy esztendősen szereplő Törőcsik Mari) kapcsán[3]: „Edzett acél. Akikből kiégett a salak”. Ladányi Andrea 2017-ben a tervei kapcsán egy nagyszabású estről beszélt, amelyre nemcsak azokat akarta volna meghívni partnerként, akikkel már táncolt, hanem azokat is, akikkel mindig is szeretett volna, de eddig még nem volt rá alkalom.

A Divided Time gyakorlatilag ennek az elképzelt estnek a fele: olyan férfiak (hat táncos és egy zenész) lépnek fel benne, akiknek fontos szerepe volt Ladányi pályájának alakulásában. Az életkoruk szép szabályosan szóródik a hetvenegy évestől a huszonévesig. Az előadás egyetlen alkalommal volt látható, ami már csak abból is következik, hogy a partnerek többsége Európa különböző tájairól érkezett. Mindez és a jubileumi apropó miatt akár adhatná is magát a retrospektív jelleg, de Ladányi már előzetesen világossá tette: „életpillanatra készülök, soha nem tekintek vissza a múltra. Sok mindent elfelejtek, a jelen érdekel, és ha lehet valamit kalkulálni vele, akkor a jövő is”.[4] Már csak azért is hihetünk neki, mert a tánc amúgy is csak erős fenntartásokkal alkalmas a saját múlt felidézésére. (Aki látott már 40-50 évvel ezelőtt készült, akkor akár forradalminak számító koreográfiákat egy az egyben mai színpadra állítva, pontosan tudja, mit érthetünk ez alatt.) A Divided Time nem idézi meg, és főként nem ünnepli a színpadon töltött évtizedeket, de tud róluk, és a jelenre való vonatkozásokon keresztül utal is rájuk.

Az utalásoknak amúgy is fontos szerepe van az előadásban, amire a cikk szerzője akkor jött rá igazán, amikor egy szakmabeli ismerős a darab után lelkesen sorolni kezdett olyan összefüggéseket, amikről neki fogalma sem volt. Minden műalkotás számol bizonyos kulturális és/vagy ténybeli előismeretekkel, miként soha nem is érintetlen aggyal állunk meg egy festmény előtt vagy ülünk be egy előadásra. Nem tudhatjuk, a Divided Time mivel számolt tudatosan, de az bizonyos, hogy nagyobb élményt jelenthet azoknak, akik pontosan ismerik Ladányi Andrea egész pályáját, mint akik kizárólag az utolsó két évtizedét követték. Azokról nem is szólva, akik „csak úgy” beültek rá – igaz, ők gyaníthatóan nagyon kevesen voltak.

A legmarkánsabb utalás, egyben a legkarakteresebb gesztus Jorma Uotinen felléptetése, akinek koreográfusként és mentorként is meghatározó szerepe volt Ladányi Andrea szakmai életében.[5] Biztosan ismeri az olvasó Picasso bonmot-ját, amikor valaki odament hozzá egy fogadáson kezében egy lappal, amire krikszkrakszokat firkált, mondván, hogy ez egy Picasso. Mire a festő elkérte tőle a lapot, alákanyarította a szignóját, és azt mondta, hogy: „Nem. Ez egy Picasso!”. Ennél azért szigorúbb vagyok, és számomra csak az lehet Picasso, ahol a krikszkrakszot is a mester rajzolta. Más kérdés, hogy mennyire érdekel egy krikszkraksz, akárki is követi el. Jorma Uotinen mozgása számomra Picasso táncos „krikszkraksza” volt, hiába értem a gesztus szépségét és igazságát. Félreértés ne legyen: nem a mozgásos truvájokat hiányolom, hiszen egy-egy idősebb, alig mozduló táncos sokszor nyújtott már nagy élményt számomra. Az is lehet persze, hogy a Nemzeti Táncszínház kilencedik sorából már nem érzékelhető Uotinen színpadi jelenlétének intenzitása. Ellenpéldaként kínálja magát ugyanitt Frenák Pál erőteljes és szemérmetlenül tiszta szólója, amelyben egy idősödő dívát mutat meg a maga megejtő és energikus elesettségében. (Az összehasonlítás persze több tekintetben is igazságtalan, legfőképpen azért, mert Frenák Pál egy gondosan felépített és többször bemutatott darab részletével szerepelt, amely ráadásul kifejezetten jól él a vizualitás egy-egy szembeszökő eszközével: karakteres jelmez, fehér arc, látványos jelmezkellék a fejtetőn, jelszerű/jelelő mozdulatok.)

A látvány a Divided Time esetén is fontos, noha más elemein van a hangsúly, mint Frenáknál. Az előadás kékes feketéjébe jól illenek Lakatos Márk jelmezei, amelyek hol testhez állóak, hol szoknyaszerűen lengenek a férfiakon, androgün jellegükkel kapcsolódva Ladányi nemiségen túli színpadi lényéhez. A szexus háttérbe szorulása akkor is megáll, amikor egy-egy jelmez kifejezetten izmos és inasabb férfi felsőtesteket hagy szabadon, és mivel különös módon egy képzeletbeli történelem előtti/mitológiai helyzetre utal, alapvetően hozzáad a darabhoz. Azokon a lírai pontokon azonban zavaróvá válik, amelyekben Ladányi átengedi magát a partnereinek: ezek a jelenetek/mozdulatsorok hamisnak hatnak. Mikki Kunttu viszont varázsol a fényekkel: különös tereket, egyedi képzeteket és hol finom, hol erőteljes hangulatokat hoz létre. Legalább ennyire fontos: szokatlansága mellett is minden pillanatban a látottakat támogatja. A színpadi vizualitás egyik ökölszabálya szerint a táncművészet ott végződik, amikor a füstgép és/vagy a stroboszkóp megjelenik egy előadásban. Ennek oka a dolog olcsósága (gazdaságossága): elemi erejű hatást képes kiváltani „egyetlen gombnyomással”. És nem ez az egyedüli elem a Divided Time-ban, ahol a látvány show-szerűvé válik: a lassan szitáló hópelyhek például a visszafogottságukkal együtt is szirupossá teszik az előadás zárását. Van azonban egy pont, amikor a látványosság egyenesen beletrappol a darabba: miután Ladányi Andrea egyedül van a színen, és minimális mozgás mellett is gyaníthatóan képes megtölteni a színpadot, egy rendkívül attraktívan lebegő hatalmas drapéria mászik be a térbe, amelynek hullámai között Ladányi megvív az elemekkel és/vagy önmagával (és/vagy valamivel). A negyven feletti korosztályt mindez a Delta című ismeretterjesztő televíziós műsor főcímére emlékeztetheti, ahol a sarkkutatók erejüket megfeszítve araszoltak a hóviharral szemben, a fiatalabbak pedig különböző megashow-k alatti „ejha”-élményüket idézhetik fel.

Lehetséges, hogy a minőségi (fények) és a látványosság jellegű vizualitás volumene a szegényesebb mozgásanyagot vannak hivatva ellensúlyozni. Mint Ladányi Andrea elmondta, noha Jorma Uotinennel és Tero Saarinennel több időt töltött a darab dramaturgiájának véglegesítésén, az előadásnak végül mindösszesen három nap alatt kellett összeállnia a hat táncossal. Márpedig nagy csodát nem lehet tenni ennyi idő alatt, ha még oly jók is a táncosok. Nem véletlen, hogy az est két legerősebb jelenete vagy korábban készült (Frenák Pál említett szólója), vagy Ladányi Andrea egy szintén korábbi darabjának (BL) egyik eleméből indul ki, ahogy az sem meglepő, hogy ezek inkább csak míves függelékek maradnak az előadás egészén. Az utóbbi a férjével, egyben az előadás zenei anyagát jegyző Borlai Gergővel közös zenei improvizáció, ahol Borlai a magát neki teljesen átengedő Ladányi kezeivel játszik el egy dobszólót. Bármennyire is produkció jellege van a jelenetnek, szemléletes utalás az önátadásra, ami különösen izgalmas egy annyira erős jelenségtől, mint Ladányi (de mindez akár családmodellekkel kapcsolatos, fontos kérdéseket is pedzegethet). Az újonnan készült anyagok közül a zárójelenet a legsikerültebb: Ladányi Andrea mozog néhány partnerrel a Bolero roncsolt zenéjére. Itt is hozzáad az élményhez, ha tudjuk, hogy Markó Iván Bolerója volt Ladányi Andrea egykori nagy belépője a tánc (a balett) világába. Egyfajta kelletlensége mutathatja a viszonyát az élete során bizonyára rengetegszer eltáncolt anyaghoz, majd dinamikusan felkeményedő mozdulatai a következő pillanatokban már a táncos különleges energiáit és erejét villantják fel. Amikor a fiatal táncosok válla fölött igyekszik kilátszódni, abban talán a kielégítetlen színpadéhség tűnik fel, máshol a táncikáló gyerek látszódik ki egy-egy pillanatra a táncerőmű mögül.

Sportriportereink hosszú évtizedeken keresztül valóságos tragédiaként közvetítették számunkra az olimpiai és világbajnoki ezüstérmeket, és nemzeti gyászba borultunk mi magunk is. A művészet persze sok mindenben más, de a pohár telítettsége itt is a telitől az üresig terjed – és a félig teli megítélése itt is rajtunk múlik. Ladányi Andrea unikum, aki minden felemássággal együtt, vagy azok ellenére is megérdemelt minimum egy estet, és akit jó lenne nekünk is itthon gyakrabban „megérdemelni”.

 

Mi? Ladányi Andrea: Divided Time
Hol? Nemzeti Táncszínház
Ki? Előadók: Ladányi Andrea, Jorma Uotinen, Tero Saarinen, Javier Arozena, Frenák Pál, Bajári Levente, Maurer Milán, Borlai Gergő. Styling: Lakatos Márk. Világítás: Mikki Kunttu. Zene: Borlai Gergő és világzene. Koncepció, rendezés: Jorma Uotinen, Ladányi Andrea.

 

[1] Az öreg hölgy látogatása címszerepéért megkapta a színikritikusoktól a legjobb női főszerepért járó elismerést 2008-ban.
[2] Ez a leírás a cikk szerzőjének saját tapasztalatai alapján született, amelyeket Ladányi Andrea magyarországi táncos munkái alapján szerzett a 2000-es évektől kezdve. Ebbe tehát sem a Győri Balett bemutatói nem szerepelnek, sem a finnországi évek, ahol Ladányi kifejezetten lírai táncosként mutatkozott meg.
[3] Zsótér Sándor rendezte a 2008-as Az öreg hölgy látogatása című előadást, és A bűvös vadász című operában is együtt dolgozott Ladányi Andreával. http://szinhaz.net/2017/02/23/torok-akos-akikbol-kiegett-a-salak/
[4] https://kultura.hu/a-ladanyi-intezmeny/
[5] „Az amerikai időszakot követően Jorma Uotinen finn koreográfus (…) látott két fesztiválon, Markó Iván A csodálatos mandarinjában és a Boleróban. Táncosra volt szüksége, kinyomozta, hol vagyok, mert látott öt évvel korábban. (…) Az én esetemben Jorma személyisége, tudása volt az alapja, amit zenéről, térről, világításról, designról, kosztümről, ízlésről tanultam. Ami pedig rávezetett arra, hogy felismerjem, mit szeretnék követni.” https://www.prae.hu/article/11656-a-siker-az-ember-elete/

Facebook Comments