Antik görög tragédia a magyar jelennel, sorsátok a tanult mintákkal, mágikus realizmus a pszichothrillerrel ötvöződik Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában.

Két előadás után már vehetjük tendenciának a Katona idei évadának maratoni hosszúságú Kamra-bemutatóit; a három óra negyvenöt perces Káli holtak után a szintén három felvonásos Isten, haza, család eredetileg négy és negyedóráról rövidült ugyanennyire. A téma nem méltatlan ehhez a grandiozitáshoz, a három nagy tragédiaíró, Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész drámáinak bele- vagy rádolgozásával a rendező, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia dramaturg nyomasztóan lassú hömpölygésű, misztikus családtörténetet írtak. Nem is annyira a konkrét események számítanak, inkább a közéjük húzott várakozás; Tarnóczi aprólékosan építi fel az előadás félhomályos atmoszféráját, az alig mozduló, szinte állóképszerű jelenetek csordultig tele vannak feszültséggel. Mire a megjósolt csapás megjön, már nem is kell akkorát ütnie – a csapások pedig jönnek, sorsszerű tálalásban, de emberi döntések nyomán.

Fotók: Dömölky Dániel

Már eleve sajátos amalgámot képeznek az antik szereplők a magyar mondavilág és korai történelem neveivel: a szereplők Kasszandra, Oresztész, Elektra és Heléna, illetve Árpád, Attila, Emese, Hunor és Ilona; nevük ellenére az utóbbiak is a trójai háború tágabb környezetéből, Agamemnón, Menelaosz, Klütaimnésztra, Aigiszthosz és Iphigeneia alakjából táplálkoznak.

Pálos Hanna szinte hipnotikusan szuggesztív Kasszandrája régóta egy szomorú családról álmodik, a házukat a magyart törve hazának mondja. Előszószerű monológja alatt a kivetítőn ennek a szomorú családnak az életéből vett, hangtalan üvöltéseket tömörítő mozgóképek váltogatják egymást. Míg a többi szereplő esetében bőven kell a finomhangolás, addig Kasszandrának a materialista, szkeptikus jelenbe való átemelése már önmagában megteremti a jóst sújtó átkot, nemcsak a szereplők nem hisznek neki, de a néző is érzékeli a teátrális kinyilatkoztatások nevetségességét. Pedig ezeknek a szereplőknek természetes, hogy megálmodnak előre helyzeteket, és az amúgy sorscsapásokkal együtt is kínzóan eseménytelennek ábrázolt életüket áthatja a baljós déjà vu. Árpád és Attila, a testvérpár abban nőttek fel, hogy el vannak átkozva, és ezt az identitást adják tovább a következő generációnak is, pedig a konkrét múltat és az abból következő miérteket már bevonják a nagy elhallgatások.

A nyomasztás egyik egyértelmű eszköze a térhasználat. A Kamra színpada egy kis dobozzá van összenyomva, a Leláncolt Prométheusz után Tarnóczi már egy egész családot zár üvegkalitkába, a lakásukba tolóajtós, egész falat betöltő üvegen keresztül látunk be. Devich Botond díszlete precízen valószerű, az első felvonásban a hagyományos, polgárias nappaliban a tálalótól a lámpatesteken át a falon a keresztig minden ismerős és fojtogató (és ugyanilyen lesz később a helyiség trópusi érzetű szobanövényekkel telepakolva, kényszeredetten modern verzióban is). A bezártság-élményt részben oldja, részben viszont kihangsúlyozza, hogy az előadása teraszajtón át kikúszik a bejátszhatóan szellősre kialakított nézőtér hézagjaiba. Ugyanezt a hatást éri el a kézikamera, kétoldalt kivetítőn, élőben látjuk a videót, amely pont a színpad belső terébe visz be, és megmutatja azt is, ami a nézők látószögéből nem kivehető. Fegyelmezetten működnek a gyerekszínészek, pedig még kamerát is kell kezelniük: a kivetített közelik, félközelik nagyrészt az ő videózásuk révén épülnek a történetbe. Giliga Ilka jelmezeinek ennyi hatás között lényegre törőnek, mértéktartónak kell maradnia, csak egy-egy erőteljesebb elem fér el, mint a gyerekek élvezettel hordott, bizarr sárkánygyík-maszkjai, vagy Árpád jelentőségteljes papírkoronája.

A tér szempontjából is kakukktojás az aránytalanul legrövidebb, Norvégiában játszódó második felvonás. Még a nézőteret is teljesen átrendezik, itt egyik fenti megoldás sem lazít a szűkösségen, a kivetítő most kizárólag az elhangzó norvég szöveg feliratozására szolgál, a zárt teret a kevés ravataldíszlet mellett inkább a sok szereplő tölti be: norvég nőket látunk, szőke parókában, részben férfiak által játszva, fizikai közelségeikben nagy személyes távolságtartásokkal.

Nem olyan ez a tömény, sárga fénnyel leöntött, skandináv Trója, ahova érdemes lenne elmenekülni, de Árpádnak mindegy. Fekete Ernő elzárkózó családfőt játszik, aki magába visszavonulva tüntet a saját születésnapja ellen, miközben a családja körbeugrálja. Merev gesztusaiból süt, hogy életfogytiglant tölt a saját otthonában, és ez a többi szereplőre is igaz. Az előbb érzelmileg, majd fizikailag is magára hagyott feleség alakjában Fullajtár Andrea folytonosságot teremt a beteg gyereket nevelő mártír anya és a gátlásai alól felszabadult, pusztító kapuzárási hedonizmus között. Hasonló ívet jár be Mészáros Béla szerepe is, a gyerekkorukban történtekért megbocsátást kolduló belépő után mélységét veszti, opportunista, idegességében is joviális figura lesz. Elek Ferenc Attilában testvére ellenpontját jeleníti meg a dependens szerelmével és az alkoholba fojtott, harsány, impulzív boldogtalanságával, felesége, Heléna pedig Jordán Adél megformálásában diszfunkcionális jó nő, akit nem rabolnak, hanem maga megy, mert egyedüliként ő próbál már kezdettől valami jobbat kihozni az életéből – tekintet nélkül a többiekre, máshogy nem lehet.

A furcsa nagylány, akit Rujder Vivien főleg kívülről céltalannak látszó mozgással és a mimika hiányával teremt meg magabiztosan, talán nem is maga beteg, hanem tünethordozója ennek a nagyon beteg családnak. Rujder Vivienné nő fel Ilona húga, Elektra is, aki ahhoz, hogy megmentővé idealizálhassa az eltűnt apát, a régi családi videókat nézegetve gyakorlatilag újraírja magában a gyerekkorát. Az egyházi iskolába száműzött Oresztész Vizi Dávid szelíd hangsúlyú mondatai mögött, kevéske gesztusjátékával is vibrál a nonverbális agressziótól. A tizenöt évvel később játszódó harmadik felvonásban a gyilkosságok melodramatikus, elsötétített snittélményei és a relatív akciódússág ellenére úgy érződik, mintha csupa olyasmi történne, ami már megtörtént az előző csendekben. A színpadi események éppen az egy helyben toporgás érzetét hozzák létre. A két felnőtt gyerek mintha az örökbe kapott, egyszerre elkerülni próbált és mantraként ismételgetett átoknarratívával együtt a talajt is elvesztené maga alatt.

A struktúra aránytalanságai, a történet disszonáns elemei ellenére a hangulat íve végig feszített, az előadás intenzív látvány- és hangkompozíciókkal dolgozik, a folyamatos dark ambient még a szünetekben sem hallgat el. A legkompaktabbnak mégis az első felvonás érződik, az éles emelkedő, amikor a családi összejövetel sok-sok kör pálinka után – ezek az emberek nem akarnak, de nem is tudnak kapcsolódni egymáshoz máshogy – a hangok, fények, effektek és Widder Kristóf koreográfiájának összjátékában kétségbeesett, részeg garden partyba torkollik. Nem lehet, hogy ne történjen hamarosan valami szörnyű. Nem is.

Jó innen hazamenni egy másik lakásba.

Mi? Isten, haza, család
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Tarnóczi Jakab. Szereplők: Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Mészáros Béla, Pálos Hanna, Rujder Vivien, Vizi Dávid, Bakos Kinga/Proszenyák Petra, Engárd Emil/Rátkay Ábel. Dramaturg: Varga Zsófia. Jelmez: Giliga Ilka. Díszlet: Devich Botond. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Koreográfus: Widder Kristóf. Videó: Török Marcell, Nagy Réka.