„S ha megkérdik, szépséged hova lett,
Deli napjaid kincse hova halt,
Válasznak saját üreges szemed
Emésztő szégyen lesz s roncs diadal.”
W. Shakespeare, Második szonett[1]

Néhány év kivételével minden alkalommal egyre hosszabb időt töltöttem Gyulán, megszerettem a várost, a létesítményeit, bejártam Békés megyét – megéltem a fesztivál eseményeit. Ha az elmúlt tizenhat évből revelatív színházi előadást kellene mondani, emblematikus pillanattal: Tim Carroll Hamlet-rendezésében Balázs Zoltán „Lenni vagy nem lenni” monológja a Vár fokán kitörölhetetlen kép (és tizenöt év távlatából az én értelmezésemben mindenképp cáfolat Csáki Judit sommás megállapítására e lap hasábjain: „Hamlet nagymonológja pedig eltűnt a semmiben, hiszen a rémült közönség csak arra tudott figyelni, hogyan egyensúlyoz a várfal legtetején Balázs Zoltán, a szó legszorosabb értelmében a »lenni vagy nem lenni« között – e percben pedig megszűnik a színház”[2]). Ha olyan előadást kell mondani, ami akkor is hat, ha nem láttuk, akkor Oskaras Koršunovas kétszemélyes A vihar-rendezése, a Miranda ugrik be, amelynek Gyulán volt a világpremierje – az előadást, amelynek témája „a veszélyes ember, a gondolkodó értelmiségi életlehetőségeinek megvonása, szellemi-egzisztenciális elszigetelése”, hosszú évekig emlegette, aki ott volt. Ahogy Koltai Tamás írta: „A Miranda kétségbeesett jajkiáltás, nemcsak különleges színházi teljesítmény, hanem ritka értékű morális tett is.”[3]

A Shakespeare Fesztiválról bénítóan gazdag recepciótörténeti anyag gyűlt össze fennállásának tizenhat éve alatt: doktori disszertációhoz is elég lenne. De a források még az internet korában is nehezen összeszedegethetők, valahol mindig elakad az ember, és ez nehezíti a kutatást: minden közgyűjteményben szereplő anyag (a Színháztörténeti Tár három doboz kiadványt őriz) hiányos – részben a Várszínház hibájából, mert az OSZK-ba például nem érkeztek be hiánytalanul az évente megjelenő kisnyomtatványokból a kötelespéldányok. Az OSZMI gyűjteményéből az 50 évad a Gyulai Várszínházban 2013-as számvetéskötet[4] is hiányzik, katalógusában[5] a Shakespeare Fesztivál keresőszóra a legelső és az utóbbi három évet leszámítva, 2006 és 2018 között 175 találat jön fel. A gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár honlapján szintén végeznek sajtófigyelést, de katalógusukban csak 2007 óta szerepelnek a fesztiválról megjelent írások bibliográfiai adatai, kétszáznál is több rekorddal, az első két évből semmi. Ugyanitt a Gyulai Várszínházról 2011-től találunk az országos sajtóból válogatást a főbb bibliográfiai adatokkal és a cikkekből némi „ízelítővel”. De a helyi lapok írásai mellett a fesztiválról évről évre tudósító Prae folyóirat kritikái, interjúi is nagy számban hiányoznak ebből a katalógusból. A fesztiválról szóló korábbi írások egyrészt a fesztivál azóta megszűnt, már csak archívumként működő honlapján érhetőek el (2014–2019), másrészt a Gyulai Várszínház honlapján a „Kritikák” menüpont alatt találhatóak a fesztiválhoz kapcsolódó írások (a kiválasztott tételektől megnyitható a teljes cikk, 2018-tól vannak elérhető online írások).[6] Jó lenne legalább ezeket egy helyre migráltatni.

De recepciótörténet helyett most inkább szubjektív reflexiót szeretnék adni korábban írt „Rajongó útinapló”-mra.[7] A célom a személyes reflexió műfajával több releváns dilemmát felvetni a műsorpolitika, a közönségnevelés, a különféle érdekeknek való megfelelés terén. A vissza- és áttekintésen kívül az a kérdés foglalkoztat, születtek-e később, illetve születnek-e még a Shakespeare Fesztiválon az említett Hamlethez és Mirandához hasonlóan átütő erejű, a nemzetközi közegben is újító, a színházi gondolkodást is befolyásoló előadások.

Belelassulni a gyulai időbe – ez volt a néhai Gedeon József (fesztiváligazgató 1999–2016), a fesztivál megálmodójának az egyik elképzelése. Ehhez persze kell, hogy az ember hosszabb időt töltsön Gyulán. A kilassított idő, a város kulturális, kulináris javainak és fürdőgyógyászati szolgáltatásainak az élvezete is hozzátartozott a gyulai fesztiválozáshoz. Felfutásakor bármilyen sűrű volt is a program, csak az estéket érintette, így jutott mellette idő fürdőzésre, szanazugi strandolásra, műemlék-látogatásra, kirándulásra, például a lökösházi Bréda-kastélyba, a valóban minőségi, regionális hozzávalókkal dolgozó, terroár konyhát vivő étterem teraszán való üldögélésre, az esti előadás után szakmai-baráti beszélgetésekre a Vár tövében, a Rondellánál. A fesztivál bejátszotta a gyulai kulturális tereket: nemcsak a Várszínpadon, de a Vár előtt és mellett, illetve a Tószínpadon, a szemközti Múzeum-udvarban, a műemlék Ladics-házban, a Sportcsarnokban, az Erkel Ferenc Művelődési Központban, a Göndöcs Benedek Középiskola udvarán is voltak előadások a Kamaraterem mellett. Noha ennek voltak hátrányai is: a légkondicionálás nélküli Sportcsarnok például biztosan alkalmatlan színházi tér egy heteken át tartó júliusi hőségriadó idején, így Andrei Șerban Learjét (2010) szaunamelegben nem tudtam végignézni, de a még nem felújított Erkelben is hagytam ki fontos előadást, mert elviselhetetlen volt a terem klímája. Gyulai házigazdáim ezekre az előadásokra előrelátóan nem vettek jegyet, és engem is megpróbáltak lebeszélni. Meggyőződésem, hogy a válogatás egyik kritériumának azt kellett volna tenni, hogy az egyedi atmoszférájú Várszínházba (esetleg a Tószínpadra) befér-e a díszlet. Esetleg kifejezetten a gyulai tereket bejátszó, divatos szakszóval ún. site specific előadásokat lett volna érdemes létrehozni, amire a legelső fesztiválon volt is példa: „A színház első bemutatóját július 5-én tartják, a Shakespeare Fesztivál nyitányaként. Vidnyánszky Attila rendhagyó előadást rendez Shakespeare koszorú címmel, amelyen a nézők felvonásonként bejárják a várat és környékét.”[8] A következő évben Tim Carroll Hamletje szintén kísérletezett ezzel (ezzel is), de 2006 után ez a törekvés elfelejtődött.

A fesztiválnak mindig is egyszerre háromfajta közönséget kellett kiszolgálnia: a szakmait, a helyit és a visszajáró vendégeket. A kis létszámú szakmai közönség viszi a fesztivál hírét és adja a rangját, ellenben a jellemzően többhetes gyógykezelésre, sok esetben üdülési joggal érkező nyaralóvendégek vesznek rá jegyet, és közben az sem ártana, ha az egészet jelentős részben társfinanszírozó város lakossága is – lehetőleg bérletes – közönséggé válna. Ráadásul a helyi közönség összetett: Gyulán nyelvét tartó román és német nemzetiség is él, amelyek tagjait az anyanyelvükön játszott előadásokkal meg lehet(ne) szólítani. (Nagyrománvárosban nem egyszer tapasztaltam, hogy ma is románul beszélnek otthon vagy a szomszédokkal.)

Ezen felül Gedeon azt is ambicionálta, hogy a Shakespeare Fesztivál nemzetközi legyen, és elérte, hogy külföldi vendégek töltsenek hosszabb időt Gyulán, mint például a magyar anglisztikát lázba hozó, az Oxford Shakespeare-kiadásokat 1978 óta szerkesztő, ma már kilencvenegy éves Stanley Wells, aki 2012-ben a fesztivál díszvendége volt, és aki 2014-ben előadott „Shakespeare, szex és szerelem” címmel a Kortársunk még Shakespeare? konferencián.[9] Wells nemcsak az előadásokat nézte végig, de az esti focimeccseket is, miközben részt vett a kétnaposra bővült jubileumi konferencián; ott volt a Gedeon végtelen vendégszeretetével kiállított pompás fogadásokon, amelyekre akkoriban még a színházi szakemberek is kérdés nélkül beinvitáltattak a fellépő művészek közé. Volt idő egymásra, színházi és irodalmi beszélgetésekre – ez tette még különösen vonzóvá Gyulát.

Hogyan lehet elérni, hogy a szakmai közönség ne csak egy estére jöjjön le, és előadás után ne induljon egyből vissza Pestre (aminek szintén szemtanúja voltam nemegyszer)? Hogy a saját kőszínházzal nem rendelkező, de az Anjouk óta városi kiváltságokkal rendelkező Gyula polgáraiból valódi közönség váljon? Ehhez a fürdővendégek mellett a gyulai közönség kinevelése is szükséges (lett volna), praktikusan a vidéki kőszínházak repertoárjaihoz igazodó – klasszikus drámát, vígjátékot, kortárs drámát és zenés előadást vegyesen kínáló – bérletezési rendszer átvételével. De a bérletezés a felnövekvő generációk közönséggé tételében is fontos, amihez viszont gyerekbérletre, benne egyetlen mesedarabnál/mesemusicalnél több gyerekelőadásra lenne szükség. Ám míg a kőszínházaknak erre tíz hónapjuk van, a Gyulai Várszínháznak hat hete, és közben a gyulaiak is elutaznak a nyári szabadságuk alatt (bár találkoztam a fürdőben olyan kezelővel, aki a szabadságát is a munkahelyén tölti, „csodás a strandunk, szeretem”, mondja), így a bérletben kínált mindegyik előadásra nem fognak tudni eljönni.

Hogyan lehet elérni, hogy a Várfürdő törzsvendégei az érdeklődésüknek megfelelő programokhoz igazítsák a gyógykezelésük időpontját? (Nekem időben soha nem fért bele a Shakespeare mellett a dzsesszfesztivál is, ahogy az új igazgató [Elek Tibor, 2017–] szívügyének tekinthető Erdélyi Hét sem ér össze a Shakespeare Fesztivállal, így többhetes gyulai tartózkodás esetén is valamelyiket mindenképp el kell engedni.) Persze az átlag fürdővendég nem így választ, sőt.

Akkor hogyan lehet ennek a négy szempontnak egyszerre megfelelni? Lehet egyáltalán?

A Gyulai Várszínház most ciklusokra szóló bérletet kínál: idén például külön a Shakespeare-re, a Szabó Magda Napokra és az Erdélyi Hétre. A bérletet a nyaralók és a gyulaiak is ki tudnák használni, kérdés persze, hányan akarnak egy héten át mindennap színházba menni. Az Erdélyi Hét a műfajokat, stílusokat illetően sokszínűbb programot ígér a Shakespeare-repertoárnál: „a legkülönbözőbb korú és érdeklődésű közönségrétegeknek biztosít a legkülönbözőbb műfajokban minőségi nyári művészeti élményeket” – ajánlotta az ideit a honlapján a Várszínház.[10] A rendezvény célja az erdélyi színházi életből adni valamilyen merítést. Az idei évadban a színházbarát közönség könnyen találhatott kedvére valót, hiszen voltak magyar és világirodalmi klasszikusok, volt zenés mesejáték, pajzán komédia, musical, regényadaptáció, több kötelező olvasmány, egy olasz vígjáték és egy koncert. Hogy a válogatás mennyire tükrözi napjaink erdélyi színházi életét, és színházi szempontból mennyire izgalmas, külön tanulmány témája lehetne.

Csak Shakespeare-ből ilyen változatos programot kínálni nem könnyen megoldható. Korábban Gedeon a Várszínház évadjának összeállításakor azt hirdette, mindenki találjon szívéhez közel álló műfajt, művészt, előadást, ám a hat hétből másfelet átfogó, a műsorfolyamban elkülönülő, 2020 előtt külön honlappal is rendelkező Shakespeare Fesztivállal biztosan nem ez volt a célja. Hanem hogy nívós szakmai programot illesszen a nagyon sokféle közönséget megcélzó, hathetes összművészeti programsorozatba, illetve hogy az általa megálmodott fesztivál nemzetközivé váljon: „Benne kell lenni a nemzetközi színházi vérkeringésben ahhoz, hogy megfelelően tudjanak minket értékelni, ahhoz, hogy mi is megfelelően tudjuk felmérni a saját helyzetünket, hogy új irányokat tudjunk a magunk számára meghatározni. Ezért óriási jelentőségű, hogy Gyulán elindult ez a folyamat” – idézik Vidnyánszky Attilát a 2005-ös műsorfüzetben.

Hamlet (Meno Fortas, r.: Eimuntas Nekrošius), Gyula, 2006

A műfaji sokszínűség érdekében a prózai előadások mellé kerültek a programba gyerekszínházi előadások, Shakespeare-szonettekre építő dzsesszkoncertek Nádasdy Ádámmal mint konferansziéval, és táncelőadások is – bár az csak Varga Marianna rövid igazgatása alatt (2016. november – 2017. október 31.) fordult elő, hogy táncelőadás legyen a Shakespeare Fesztivál saját, gyulai premierje. Az utóbbi cél eléréséhez pedig az kellett, hogy Gyula felkerüljön a nemzetközi fesztiváltérképre – ennek érdekében a Gyulai Várszínházzal Gedeon társalapítója volt a European Shakespeare Festival Networknek (www.esfn.eu), amely 12 ország 12 városának a fesztiváljait fogja össze. A szervezethez tartozik mára a yorki, nizzai, bitolai, čortanovci, ostravai, jereváni, barcelonai, helsingøri fesztivál is. Igaz, kinek több, kinek kevesebb köze van Shakespeare-hez, mert némelyik városba, országba Shakespeare-korabeli vándorszínész-truppok nem jutottak el, Gdańskban viszont „először 1601-ben léptek fel angol színészek, még Shakespeare életében bemutatták itt a műveit, és több mint fél évszázadon át rendszeresen vendégszerepeltek a városban” – nyilatkozta a fesztivált alapító Jerzy Limon a BBC-nek 2014-ben, amikor a londoni Fortune Theatre mintájára felépített színházuk megnyílt.[11] Magyarországról, Bohémiáról (Csehország) is van említés a darabokban. Ami összeköti ezeket a fesztiválhelyszíneket, az a Shakespeare-kultusz. Az ESFN ötletét bevallottan ez adta, és az a jól felismert közös érdek van mögötte, hogy a Shakespeare-előadások dömpingjéből és az erre épülő iparágból „a fontos és ösztönző produkciókat az ellenőrizhető kritériumok és a kritikus tapasztalatok hálójába bevonja”.[12] Az ESFN célja nemcsak William Shakespeare életművének népszerűsítése, hanem új és innovatív rendezések és a hozzájuk kapcsolódó oktatási-nevelési programok létrehozása, új fordítások és tudományos kutatások támogatása, művészi és oktatási információ- és eszmecsere is. Így a Várszínház saját bemutatói több országba eljutottak, és könnyebb volt külföldről is meghívni előadásokat ide. Bár az ESFN nevében ott az európai címke, a szervezet állandó kapcsolatokat és különféle együttműködési formákat keres a kontinensen kívül eső intézményekkel is, ennek köszönhetően láthattunk Gyulán nagyon különleges, távol-keleti előadásokat is (a japán Ryutopia Noh Theatre Téli regéjét 2008-ban, Aki Isoda egyszemélyes Ophéliáját 2016-ban, a koreai Yohangza Színház Szentivánéjijét 2011-ben, a Mokwha Repertory Company A viharát 2012-ben, valamint a Kínai Nemzeti Színház III. Richárdját 2015-ben), amelyek értékét nem csak az egzotikum adta. Míg az ostravai, gdański fesztiválokról többször is sikerült Gyulára hozni kevés szereplős, könnyen utaztatható kamaradarabokat, a valóban nagyszerű előadások, Silviu Purcărete rendezései, rendre Craiovából érkeztek. Igaz, az is előfordult, hogy ott egy fontos előadást a gyulai fesztivál képviselője lekésett a román vasút jóvoltából – erről Varga Marianna beszélt egy interjúban –, ám Robert Wilson sajnos amúgy sem fért volna bele a gyulai fesztivál költségvetésébe.

A cél, „hogy legyen Magyarországon egy olyan rangos, nemzetközi fesztivál, ahova a legjelentősebb Shakespeare-előadásokat hívják meg itthonról és külföldről”, maradéktalanul sosem valósult meg. Pedig szerepelt a fesztiválon a már említetteken kívül Peter Brook, Eimuntas Nekrošius, Luk Perceval, Robert Sturua rendezése is. Az ok talán abban keresendő, hogy a gyulai fesztivál nem a kurrens színházi trendekben gondolkodott, hanem az ESFN-hez hasonlóan a Shakespeare-kultusz volt mindig is a kulcsa, és túlságosan irodalomközpontú maradt.

Oskaras Koršunovas Színház: Miranda (r.: Oskaras Koršunovas), Gyula, 2011

Amúgy a kultikus szerzők köré szervezett ciklusok évtizedek óta jellemzőek voltak a Gyulai Várszínház programjára. Az évi egy Shakespeare-bemutató a Vár-rekonstrukció befejezése (és vele a hang- és fénytechnikával felszerelt színpad és a korszerű nézőtér megépítése) és a Shakespeare Fesztivál előtt is hagyomány volt, emellett volt korábban egy valóban a teljességre törekvő Erkel-ciklus is: a Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Magyar Állami Opera által közösen indított sorozatban 1991-től minden évben más Erkel-operát mutattak be, méghozzá Erkel eredeti kottái alapján, amihez kísérőprogramként tudományos ülés is kapcsolódott. Ennek mintájára és végeztével indulhatott a Shakespeare Fesztivál, hiszen a felújított reneszánsz tér adta magát az Erzsébet-kori életműhöz.

A kultusz felől nézve könnyebben magyarázhatók az elmúlt tizenhat évad szerkesztésének hiányosságai. A kultikus gondolkodásra és nyelvhasználatra az jellemző, hogy racionálisan nem ellenőrizhető, tehát nem tudományos – vagy ha úgy tetszik, nem szakmai. Működésének megvan a maga belső logikája, amely el is fedheti a műsorszerkesztésben tapasztalható esetlegességeket.

Hiányoztak és hiányoznak fontos, színházszakmai és közönségigényeknek egyaránt megfelelő, népszerű magyar nyelvű előadások – mert nem lehetett őket leegyeztetni, nem fértek be, nem voltak tájolhatók, nem volt rájuk pénz, vagy mert nem sikerült partnerséget kialakítani az adott színház vezetésével. Miért nem szerepelt például Bagossy Hamlet-rendezése a programban? Talán triviális a válasz: nem fért be sehova? Gedeonnal beszélgetve sem volt mindig világos, hogy milyen szempontok alapján válogattak a sok lehetőség közül. Egy biztos, a helyi nemzetiségeket meg akarta szólítani a fesztivál. Román előadások meghívásával tett is gesztusokat az erős gyulai román közösségnek (bár Caragialének jobban örülnének, Shakespeare azért vállalható kompromisszum, ha a Bulandra vagy a craiovaiak játsszák), ám a szintén erős gyulai németségnek nem: a fesztivál fennállásának tizenhat éve alatt jelentős német nyelvű előadást nem sikerült Gyulára hozni, sem a Theatertreffenről, sem a Wiener Festwochenről, sem a Burg Shakespeare-ciklusából. Az angol nyelvű előadások a külföldi nyaralók megszólítása miatt is fontosak, ám a specialistának számító angol Royal Shakespeare Company egyetlen produkcióját sem hívták vagy hozták el Gyulára, jóllehet bármelyik nagyobb közönségre számíthatott volna, mint az egzotikus előadások. Legalábbis a Globe Színház Rómeó és Júliáját 2008-ban és a Sok hűhót 2014-ben biztosan nem kellett vattázni.

Bár a Shakespeare Fesztivál nem volt hibátlan, sokáig lehetett drukkolni annak, hogy a problémák – a feliratozás, a szinkrontolmácsolás, az öltözők állapota, az Erkel és a Kamaraterem klimatizációja – szép lassan megoldódnak, előbb-utóbb lesz ügyelője legalább a nyári időszaknak, és ez a teher lekerül a mindenkori igazgató válláról (mégiscsak nonszensz 56 nap alatt 53 előadást lejátszani olyan, profi szakember nélkül, akinek a dolga mindent megtenni a zavartalan lebonyolítás érdekében[13]), és remélni, hogy a fesztivál megtalálja a szélesebb közönség (helyiek és nyaralók) és a szakma számára egyaránt érdekes előadások elegyét.

Ha a Shakespeare Fesztivált ciklusként vizsgáljuk, szembeötlik ugyanis a sok átfedés és ismétlődés, holott az életműnek számos olyan, közismert darabja van, amelyik közönségsiker lehet, és még nem szerepelt a fesztiválon. Voltak kevésbé közönségbarát összeállítások is: papíron jól nézett ki a Hamlet-évad, de a potenciális nézők közül vajon hányan akarnak megnézni egy hét alatt több különböző Hamletet (2006, 2018), Leart (2007) vagy A vihart (2012)? „Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt” – írta Bóta Gábor.[14] Ez a fajta ciklusos évadterv akkor is tévútnak bizonyult, ha ugyanekkor „a külföldi vendégjátékokkal valami igazán lényeges, nagyvonalú és európai jelenség ütötte fel a fejét Gyulán” – ezt már Csáki Judit írta a fent idézett cikkben, és ennek a varázsa beragyogta a következő évtizedet, és biztosan kitartott Shakespeare születésének 450., illetve halálának 400. évfordulójáig (2014, illetve 2016). 2016-ban Koršunovas Szeget szeggel-rendezése számított a fő attrakciónak (a varsói Drámai Színház előadásában), de sajnos csak az Erkel Művelődési Központba fért be a díszlet: a szakmailag fontos előadás így a nyaralók számára nem volt csalogató.

Az ismétlődés nemcsak egy adott évadban, de évadokon átívelően is távol tartja a közönséget. Vajon hányszor akarja valaki életében megnézni a Hamletet, ha nem szakmai érdeklődés fűti? „A gyulai fesztiválon minden előadás teljesen más lesz, tehát érdemes megnézni és összehasonlítani azokat a nézőknek” – ajánlotta A vihar-ciklust Gedeon, de ez csak a Shakespeare-kultuszon belül értelmezhető elvárás.

Ha a közönséget Shakespeare már nem hozza lázba, érdemes tágítani a lehetséges bemutatók körét, és a repertoárt új művekkel (adaptációkkal, apokrifokkal, Shakespeare-kortársakkal) felfrissíteni. Ebben egyrészt követni lehetne a Royal Shakespeare Company példáját, és Shakespeare-t párba állítani más szerzőkkel, és eköré szervezni ciklust.[15] A Shakespeare-kortársak darabjai közül 1945–2006 között mindösszesen tizenegyet (!) játszottak a hazai színpadokon, szinte mindegyik újdonságként hatna.[16]. Másrészt az apokrifok (Mészöly Dezsőnek és Jánosházy Györgynek több fordítása, cikke jelent meg), harmadrészt a modern adaptációk két további lehetséges módja a repertoár színesítésének. Ezekre konferenciát, mesterkurzust, szakmai beszélgetéseket is lehetne építeni, és a középiskolásoknak szervezett nyári Shakespeare-kurzuson is újdonságot jelenthetnének.

Egyébként készültek is Shakespeare-hez lazábban kapcsolódó magyar előadások az elmúlt tíz évben: a kortársak közül Marlowe-tól a II. Edwardot Alföldi Róbert, illetve Lénárd Róbert rendezésében is bemutatták, Rusznyák Gábor Middleton és Rowley Átváltozások, Koltai M. Gábor Middleton Asszony asszonynak farkasa, illetve John Ford Kár, hogy kurva című műveit rendezte meg. Ezeket meg lehetett volna hívni. Az apokrifok közül a menekültválság éveiben elő lehetett volna venni a katolikus szent Morus Tamásról szóló darabot, Munday és Chettle művét, amelybe Shakespeare, mondhatjuk, dramaturgként beleírt egy hosszú monológot, és még hosszan sorolhatnánk. Ugyan ki ülne be ismeretlen angol szerzők műveire? – hallom a kérdést. Alig hiszem, hogy Gyulán ne lett volna közönsége például Alföldi rendezésének. Persze ha a fesztivál meg merte volna hívni.

Ha kortársak, apokrifok nem is, adaptációk belefértek egy-egy évadba: Tom Stoppardtól a Rosencrantz és Guildenstern halott (2018), Háy János Rák Jóska, dán királyfi (2018) című feldolgozása, illetve idén Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba Hamlearje (2021) – három kísérlet Elek részéről a fesztivál kereteinek tágítására. A két kortárs magyar dráma jól mutatja azt is, hogy Elek irodalomtörténészként az irodalom és a teatralitás közül az előbbi szolgálatát tartja fontosnak a színházban.

A Rosencrantz és Guildernstern halott Tapasztó Ernő-féle rendezése viszont visszahozott valamit a kezdetek hangulatából, megidézte a 2006-os Hamletet is. Az előadás kísérőprogramja volt a Tiger Lillies Hamlet-koncertje, mely a koppenhágai Hamlet-előadásuk zenei anyagát mutatta be. (Kár, hogy például Martin Tulinius 2012-es, újcirkuszi elemekkel, óriásbábbal operáló groteszk, kabarészerű, pop-operás Hamlet-rendezése nem jutott el a fesztiválra.) A Tiger Lillies elhozta a külföldi rajongókat is a városba: nagyon bensőséges hangulatot teremtettek a kamaratermi koncerten.

A reményeket a fesztivál felfrissülésére nemcsak a Covid-19 törte le. Aggodalomra ad okot, hogy Elek a Gedeon által elindított, bejáratott és rendszeresen hivatkozott önálló honlapot[17] minden külön jelzés nélkül egyszerűen megszüntette, és csak később terelte át az érdeklődőket a Várszínház oldalára, világosan jelezve, hogy a fesztivál csak egy esemény a hathetes műsorfolyamban, nem kiemelt program. Ezt már kevésbé lehetett a pandémiának betudni, mint azt, hogy 2020-ban egyetlen hétvégére és csupán négy magyar nyelvű előadásra szűkült a fesztivál, igaz, ezek között volt egy koprodukciós bemutató is.

Szintén árulkodó, hogy miután Elek irodalomtörténészként rátapintott arra, hogy a fesztivált leginkább a Shakespeare-kultusz felől lehet megfogni, a színházi szakma helyett a Magyar Shakespeare Bizottsággal fűzte szorosabbra az együttműködést. Átengedte nekik a konferenciaszervezést, így a Magyar Shakespeare Bizottság elnöksége – nyilvános pályázat vagy legalább a tagsághoz szóló körlevél nélkül – döntött a meghívott előadókról, akik a Gyulai Várszínház felkérésére a fesztivál programjairól is beszámoltak többek között a Bárka folyóiratban (főszerkesztő: Elek Tibor, főszerkesztő-helyettes, online szerkesztő: Farkas Wellmann Éva, Elek Tibor párja). Az írásokban halványan ugyan érződik az elégedetlenség az idei, elég vegyes felhozatalt illetően, de azt egyik sem feszegeti, hogy mi a tendencia: a hathetes gyulai programsorozat korábban kiemelt, önálló fesztiválja egyre jobban belesimul a vegyes műsorfolyamba, az időtartama megrövidül, és félő, hogy eljelentéktelenedik, esetleg megszűnik.

Sota Rustaveli Színház: Vízkereszt, vagy amit akartok (r.: Robert Sturua), Gyula, 2011. Fotók: Kiss Zoltán

Talán Elek maga sem döntötte el, mi legyen, a gyulaiak viszont – saját tapasztalatom szerint – unják Shakespeare-t, és ezt nyilván a városvezetés is érzékeli. Erre utal legalábbis a Shakespeare Fesztivál 2018-as megnyitója, amelyen elhangzott, hogy a város végre olyan fesztivált kap, amilyet szeretne – ellentétben azzal, amihez a 2016 novemberében elhunyt Gedeon József makacsul ragaszkodott. A polgármester által is közzétett Gyula város desztinációfejlesztési stratégiája 2021–2025 pedig leszögezi, hogy az „ún. látogatóközpontú gazdaság – visitor economy – holisztikus szemlélete megköveteli a helyi társadalom érdekeinek előtérbe helyezését”, vagyis „a turizmushoz kapcsolódó érdekek érvényesülésének a helyi társadalom érdekeivel való ütközés szab korlátokat”.[18] Vagyis ha a helyi közönség nem kíváncsi Shakespeare-re, akkor talán el is lehetne engedni ezt a fesztivált? Ez határozott és egyértelmű gesztus lenne, talán fel is kellene vállalni, mert a fesztivál egyre jelentéktelenebbé válását végignézni sokkal fájdalmasabb. Különösen, hogy gazdasági okokkal ezt a jelenséget nehéz magyarázni, hiszen a Gyulai Várszínház költségvetése az utóbbi években nem csökkent, sőt, a Shakespeare Fesztivál indulásának évéhez képest közel 30 százalékkal emelkedett: „A Várszínház éves költségvetése mintegy százmillió forint, ennek felét, 50 millió forintot ad a szaktárca” – írta 2005-ben a Békés Megyei Hírlap,[19] míg 2016-ban lefelé kerekítve 109, 2017-ben 113, 2018-ban 121, 2019-ben 157 (!), 2020-ban 125 és 2021-ben 128 millió forint volt.[20]

Mindeközben viszont a Shakespeare-hálózat megalapításának nem lett városdiplomáciai (pl. testvérvárosi szövetségekhez vezető), illetve gazdasági-kereskedelmi hatása, az ESFN tagjai nem építettek Gyula városával a fesztiválon túlmutató kapcsolatokat, hiszen, mint az önkormányzattól megtudtam, „a testvérvárosi kapcsolatok nem annyira a gazdaságfejlesztésről szólnak, mint az emberek és civil szervezetek közötti kapcsolatépítésről, így maga a kérdés is kevéssé releváns, legalábbis Gyula viszonylatában. Az utóbbi néhány évben sikerrel pályáztunk közvetlen EU-s forrásokra, melyekből tematikus nemzetközi konferencia-sorozatokat szerveztünk – talán ez volt a leginkább gazdasági jellegűnek nevezhető eredmény.”

Valami hozadéka mégis lett: Maria Shevtsova (London), Holger Klein (Salzburg) és Stanley Wells (Stratford-upon-Avon) meghívásával Gedeonnak sikerült a nemzetközi Shakespeare-kutatás figyelmét a gyulai fesztiválra irányítani, olyannyira, hogy nemzetközi konferenciákon nemcsak szóba kerül a gyulai Shakespeare-fesztivál, de rangos publikációk, konferencia-előadások is születnek róla. Többször tudósított a fesztiválról a New Theatre Quarterly, írt róla Shevstova és Wells is.[21] A magyar anglisták is vitték a hírét: a Szegeden oktató Matuska Ágnes angol nyelvű tanulmányt jelentetett meg Tompa Gábor 2008-as III. Richárdjáról a Brill kiadónál,[22] az évek óta Angliában élő Paraizs Júlia pedig rögtön két nemzetközi konferencián, a 2014-es párizsi Shakespeare 450-en, majd a 2015-ös worcesteri ESRA-n (European Shakespeare Research Association) is adott elő a fesztiválról. Közös cikkük[23] alapvetően pozitív összegzés az európai Shakespeare-fesztiválokról szóló, a Bloomsbury/Arden kiadónál hamarosan megjelenő kötetben.

A hírek szerint a nemzetközi filológus közösség annyira lelkes, hogy a két év múlva, 2023. július 6–9. között Budapesten megrendezendő, a PPKE által szervezett Change in Shakespeare / Shakespeare and change című ESRA-konferencián szeretnének egy gyulai látogatást. Csak legyen még akkor a lelkesen promotált fesztivál.

[1] Ford. SZABÓ Lőrinc, https://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm.
[2] CSÁKI Judit, „Hamlet állva hal meg”, Gyula: II. Shakespeare-fesztivál, Színház 39, 9. sz. (2006): 35–38, 36.
[3] KOLTAI Tamás, „Mese, álom, folklór”, Színház 44, 9. sz. (2011).
[4] 50 évad a Gyulai Várszínházban, szerk. BALOGH Tibor, Gyulai Várszínház, 2013.
[5] www.szinhaztortenet.hu
[6] Köszönet Nagy Évának, a gyulai városi könyvtár munkatársának a kutatásban nyújtott segítségéért.
[7] CSEICSNER Otília, „Gyula, fesztiválváros, Shakespeare-hagyomány. Rajongó útinapló”, Prae, 2008.08.07.
[8] „A Gyulai Várszínház 42. évadja – Színház, koncert, folklór”, Pesti Műsor, 2005. június 30. – július 6.
[9] BALOGH Gyula, „Macbeth öli az álmot”, Népszava, 2014.07.14.
[10] https://gyulaivarszinhaz.hu/bemutatkozas/
[11] Adam EASTON, „Gdansk theatre reveals Poland’s ties to Shakespeare”, BBC News, Gdansk, 2014.09.19.
[12] http://esfn.eu/about-us
[13] Vö. KOVÁCS Bálint, „A színházban bomba van – A színházi ügyelők titokzatos világa”, Magyar Narancs, XXV, 38. sz. (2013.09.19.).
[14] Bóta Gábor, „Semmi nem szent”, Népszava, 2018.07.22.
[15] CSEICSNER Otília, „A gardénia illata. A Royal Shakespeare Company Jakab-kori sorozata”, Zsöllye, 2003/9; PARAIZS Júlia, „Lőpor-évad a Royal Shakespeare Companyban”, Színház 39, 1. sz. (2006): 55–57. – az RSC első, illetve második Jakab-kori évadáról.
[16] CSEICSNER Otília, „Az iszonyat krónikái: angol bosszúdrámák magyar színpadon”, Színház 40, 3. sz. (2007):22–25; Jászay Tamás, „Vérbő tragédia – John Ford: Kár, hogy kurva előadásáról”, Színház 43, 12. sz. (2010).
[17] http://shakespearefesztival.hu
[18] http://www.gyula.hu/download.fcgi/12627_0_1_DFS_Gyula_2021_2025_final.pdf
[19] SZŐKE Margit, „Kiemelkedő évaduk volt. Jövőre folytatják a Shakespeare-fesztivált Gyulán”, Békés Megyei Hírlap, 2005.08.12.
[20] A Várszínház szíves tájékoztatása.
[21] Blogging Shakespeare, 2014. 07.18.
[22] Agnes Matuska,„Shaping the Spectacle: Faking, Making a Performing Reality Through Shakespeare”, in Relational Designs in Literature and the Arts: Page and Stage, Canvas and Screen, szerk. Rui Carvalho Homem. Internationale Forschungen Zur Allgemeinen Und Vergleichenden Literaturwissenschaft (Amsterdam ; New York : Rodopoi,  2012), 43–56.
[23] Agnes Matuska–Julia Paraizs, „The Gyula Shakespeare Festival, Hungary: Local, National, European, Global” („A gyulai Shakespeare Fesztivál: helyi, nemzeti, európai, globális”), in Shakespeare on European Festival Stages, szerk. Nicoleta Cinpoes, Florence March, Paul Prescott (London: Bloomsbury/Arden, 2022), 175-193. (Megjelenés alatt.)