A halála előtti utolsó napon Franz Schubert egy furcsa szobában érezte magát, ahol mintha idegenek vették volna körül, pedig akkor már Ferdinánd bátyjánál ápolták Bécsben. Szabadulni akart, de képtelen volt. Az alig harmincéves, több éve szifilisszel küzdő test a tífuszt végül nem tudta legyőzni. Talán ezért is használ több Winterreise feldolgozás egy olyan szobát díszletként, amelyből csak az ott lakó vágyainak van kijárása.

A dalciklus 24 versét Wilhelm Müller a német romantikus költő írta, aki egy évvel korábban 1827-ben, 32 évesen halt meg. Valószínűleg sosem hallotta a Téli utazás vagy a Szép molnárleány című dalciklust, ez utóbbit is ő írta és Schubert zenésítette meg. A két mű a romantika dalirodalmának kimagasló teljesítménye.

Fotók: Horváth Judit

A Winterreise ciklus 1827-ben készült el. A dalok eredetileg tenor hangra íródtak és zongorára, de még maga a zeneszerző transzponálta a művet bariton hangra, mivel Johann Michael Vogel, Schubert barátja és dalainak fő tolmácsolója is bariton volt. Később aztán nemtől függetlenül minden hangfekvésben elénekelték a ciklust basszustól a tenorig, alttól a szopránig, izgalmas új „olvasatokat” létrehozva ezzel, hiszen egy másik hangfekvés a dalokat is más drámai árnyalatokkal látja el. A versek a reményvesztett, szerelmi bánattal küzdő főszereplő vándorlását jelenítik meg. A romantika elvágyódás-élményének megfelelően azonban az utazás nem valós, inkább álomszerű, amelyben egyszerre hat az el nem mozdulás kétsége és a belső bolyongás lelki bizonytalansága.

A dalciklusnak ez a szomorú, gyászos hangulata inkább zavarba hozta a baráti társaságot, ahol Schubert először előadta művét. A zeneszerző azonban nem bizonytalanodott el és továbbra is bízott a dalokban, melyeknek sikerét azóta rengeteg koncert, hangfelvétel bizonyítja, filmek és táncelőadások kiindulópontja. A hazai Winterreise előadásokból Mundruczó Kornél jelenleg is látható emigráns passiója kiemelkedő jelentőségű, nemcsak a magyar, de az európai kultúrtérben is elismert lett. Emlékezetes képi adaptáció kötődik még Ian Bostridge tenorhoz, aki Julius Drake zongoraművésszel együtt vezeti végig a nézőt a téli utazáson. Útjuk egy elhagyatott szobából indul, amely vég nélküli fehér térré nyílik, illetve tovább változik, ahogy az illúziók ezt megkívánják. Meg kell említeni Jonas Kaufmannt, aki kiemelkedő technikai tudásának köszönhetően „áttetszően” hajlékony pianissimokkal képes megszólaltatni a legbelsőbb vívódásokat, hogy aztán olyan bátor csúcspontokban törjön ki, amelyekkel a német dal új amplitúdóit teremti meg: őszinte fájdalommal, minden visszatetsző hangi magamutogatás nélkül. Nemrégiben pedig Joyce DiDonato Yannick Nézet-Séguin karmesterrel, a New York-i Metropolitan Opera zeneigazgatójával adaptálta a dalciklust, amelyben DiDonato ötletét alkalmazva az a nő a főszereplő, akibe a Müller-Schubert páros elkeseredett vándora beleszeretett. A férfi naplójából énekli a nő a dalokba írt vallomásokat. Kivéve az utolsó dalt, amelyben a nő megértve, hogy min ment keresztül a férfi, felajánlja magát a kíntornásnak, aki a halál szimbóluma.

Ez utóbbi három adaptációban az a közös, hogy az utazás történet jellegét és a személyes tragédiát hangsúlyozzák: szereplőik végül szembenéznek a halállal. Az Örkény Stúdió bemutatója Tarnóczi Jakab rendezésében azonban egy teljesen más elméleti térbe állítja (távolítja) a történetet. Nevezzük szabadulószobának, de csak azért, mert nincs ajtaja, így rögtön felmerül a kérdés, hogyan lehet innen kimenni/szabadulni vagy egyáltalán, hogyan jött be az a férfi (Borsi-Balogh Máté), aki ott álldogál előttünk, abban a steril fehér űrszobában és tréningcuccban (díszlet, jelmez: Devich Botond). A válasz, hogy már bent volt, akkor is, amikor bejöttünk és abban az értelemben is, hogy ez a férfi bent van: magában bent. A szabadulni vágyás a mi kényszerünk, nem az övé. A kabin az ő belső tere: az érzései, érzetei, emlékei, nihilje, melankóliája, ügyetlensége. Rendezői balon két matrac csúnyálkodik pőrén. Lapos tv, de nem smart, a szemben lévő falon, a képernyőjén monoszkóp jelzi, hogy a Winterreisét kellene látnunk, de nincs adás. A másik oldalon a Hűtő (ez még fontos lesz), mellette kis hangszóró. A jobboldali kabinfalon kisablak elérhetetlen magasságban, nem lehetne rajta kiférni. Kívülről egy műgalamb néz befelé (az egyik szemével biztosan). Ez a műgalamb különösen idegesítő, mert nem tud elrepülni, akkor sem, ha a szereplő ijesztgeti. Legalább fordulna le a párkányról, rendességből – de nem teszi. Minden marad ugyanúgy. Ebben a csendéletben áll a férfi, aki most új zenére akar váltani, hogy tovább mozoghasson, ütemesen. De a zene nem a telefonból jön, hanem talán a szomszédból? Sötét. Kezdődik az utazás: Gute Nacht! Jó éjszakát!

Borsi-Balogh Máté tisztességesen végigénekli a dalciklust és ez a jelenlegi adaptációba beleillik. Ugyanis érdekes módon a kifinomult hangzást akadályozó korlátok egy olyan embert állítanak elénk, aki ebben a behatárolt térben önmagában létezik és nagyon kevés esélye van arra, hogy egyszer kilásson magából valahová. Vagyis, ha nem tudom elképzelni a külsőt, akkor nincs más csak a belső tér. Ez a kabin egy személyesen erre a férfire jellemző belső tér, mert az ő galambja nem élő, az ő tévéjében nincs adás. Egy személyiség szimbólumait látjuk a játéktérben, maga a kabin is egy allegória, és a benne „létrejövő” cselekvés is csak jelzés a cselekvésre. A férfi bedug egy kis radiátort a konnektorba, erre a plafonon a középső neon zavaróan pislogni kezd. Kihúzza-betolja a dugót az aljzatba, erre a neon megint pislogni kezd: kétségtelen, a lámpa allergiás a kis radiátorra. Erre a pasi inkább nem fűt, nem is akarja megvizsgálni a neonrudat, bár kint tombol az orkán – gondolom téli. Persze az elképzelt orkán nem csinál hideget. A férfi így nem reagál, csak önmagában létezik, és az így végtelenné váló időben okafogyottá válik minden valódi cselekvés.

A néző értelmezési segítséget kaphat az online műsorfüzetből, amelyben Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvéből találunk egy részletet, valamint Elfriede Jelinek Idegenként című szövege olvasható. Ez utóbbi az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett osztrák írónő köszönő beszédének egy részlete, amelyet abból az alkalomból írt, hogy a Winterreise című darabjáért megkapta a Mülheimer Drámadíjat 2011-ben. Jelinek személye eleve referenciapontja a darabnak, mivel félelmei miatt nem mozdul ki otthonról, így sem ezt, sem a Nobel-díjat nem vette át személyesen, és ahogy írja, az „életben is alig vesz részt.” Az író maga zenészként többször kísérte a dalciklust, amely nagy hatással volt rá. Jelinek fogalmai – úgymint egyhelyben maradás, passzív mozgás, mozdulatlanság – Tarnóczi rendezéséhez is kulcsot jelentenek. „… mert mindenki a saját elmúlását ismeri, a lehetőségek elvesztését, egy másiknak megvan a saját elmúlása, elveszti a saját lehetőségeit, elveszti a saját jövőjét, de az enyémet saját magamnak kell elveszítenem” – írja Jelinek az ő Winterreise darabjának első fejezetében.

Ez történik a kabinban lakó férfival is, ahogy a cselekvés jelzései kiüresednek, úgy kezd élni, mint a hűtője tetején látható kaktusz, épp csak gyorsabban vált pozíciót, de aztán úgy marad egy percig, egy óráig, egy napig. Az előadás nagyon jól mossa el az időkereteket, így valóban nem tudni, hogy a nézőtéren mért bő másfél óra játékidő a szereplőnek is ennyi ideig tart-e. Ez a férfi az, aki „hátramaradt” (der Übriggebliebene, ahogy az osztrák írónő hívja a saját utazóját) és ez nem degradálást fejez ki, hanem az elkülönböződés állapotát, melyben a Téli utazás vándora nem csak számkivetetté válik, hanem elmúlik, de ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem úgy van jelen, mint a darab vegetáló szereplője. Újabb segítség Jelinektől: „A süvítést hallom, de sohasem ott, ahol én vagyok, soha nem ott süvít, mindig pont mögöttem vagy pont előttem.” Nevezhetjük ezt úgy is, hogy ez a darabban a belső hontalanság állapota, ami elzár a jelen történéseitől. A kabinban látható férfi végül talál vagy elképzel egy kiutat, amely a Hűtőn keresztül vezet egy másik kabinba, ahol a zongorista (Kákonyi Árpád) ül. Az utolsó dal már ott hangzik el.

Az előadás a műsorfüzetben gazdag elméleti anyagra hivatkozik, amely valóban reflektál a rendezésre, de hogy e lábjegyzetek nélkül mennyire érthető a főszereplő kabin belső utazása, az kérdés. Vannak olyan helyzetek, amelyek több figyelmet érdemeltek volna. Ilyen a hűtővel való „duett”, a szomszédból érkező zene forrásának kutatása. A színlap szerint a rendezés egy zenés színházi kísérlet, így még több kísérletezés az egyedülléttel, elmagányosodással jobban árnyalta volna a mondanivalót. Ráült az előadásra az egyhelyben vándorló szereplő melankolikus tekintete, amely itt-ott, állva-ülve sorolta a dalokat, nem nagyon engedve utat új árnyalatoknak, holott egy ilyen bátor adaptáció pont erre való. Egy idő után, mintha a dalciklus dramaturgiája át is vette volna a rendezőtől az irányítást. Egy jól megtervezett, gondolatébresztő színpadképben Borsi-Balogh Máté magabiztosan indította el a darabot, ezt a jelenlétet érdemes lett volna még jobban terhelni, hogy a szereplő magánya több személyességet kapjon. Ehelyett a kezdeti izgalmas energia, mintha időnként a poénkodást táplálná, s miközben az előadás nagyon masszív szakirodalomra hivatkozik, az adaptáció ereje meg-meginog a végkifejlet felé.

Mi? Zenés monológ Franz Schubert dalciklusa és Wilhelm Müller versei alapján
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Rendező: Tarnóczi Jakab. Előadja: Borsi-Balogh Máté. Zongorán közreműködik: Kákonyi Árpád. Látványtervező: Devich Botond. Zeneivezető: Kákonyi Árpád. Énektanár: Murányi Márta m.v. Hang: Baranyai Illés. A rendező munkatársa, ügyelő: Dávid Áron.

Facebook Comments