Vidnyánszky Attila az 1994-es beregszászi Szentivánéji álom, a Magyar Színházban 2001-ben színre vitt Téli rege, a 2005-ös Shakespeare-koszorú, majd a Gyulai Várszínházban a vihar által 2009-ben szétvert Ahogy tetszik után megajándékozta magát a Rómeó és Júlia megrendezésével. A színházi világot kivételes könyörtelenséggel sújtó járvány miatti szakadozott próbaidőszak, a leállások, a monitoros próbák gyötrelmei után idén júniusban volt a bemutató. Az elkészült előadáson érződik, a rendező szerelmetesen ünnepli a művel való találkozását.

Minden felénk küldött impulzus azt üzeni: légy készen, hamarosan nagy és jelentős dolgok történnek. Cziegler Balázs élvezettel terpeszkedő, hatalmas, barnás tónusú díszlete kihajlik a nézőtérre, szinte benyúl a közönség inggallérja alá. Kisebb, központból kifutó kötényforma növeli az amúgy is jelentős alapterületet, s az oldalsó, lent árkádokat rejtő, fent erkélyeket lebegtető falak olvasnivalóval is szolgálnak. Szerelmi tárgyú Shakespeare-citátumok fekszenek keresztbe és futnak függőlegesen rajtuk, kicsit az ismeretterjesztő könyvek tördelését idézve, bár nehezebben kibetűzhetően. Szemben kissé rücskös, változni tudó felületű, óriás épületfal áll, amit néha egy hozzá emelődő, lentről kinövő, hatalmas lépcsősor tesz igazán impozánssá.

Forgách András rajzai*️

Lépkedő, sejtelmes zene nyitja a játékot, mintha minden, ami van, egyetlen nagy lélegzetet venne. Érezni, jön, jön a mese, érkezik a történet. Meg is örül az ember a mesélőként érkező két szolgának. Rácz József olyan sisteregve létezik most is, ahogyan azt tőle megszoktuk. Szép Dománnal már kevésbé vagyunk szerencsések, az ő hangsúlyai pontatlanabbak, s neki kell megküzdenie egy célra tartott rendezői ötlettel is: négy-öt alkalommal poénként kell eladnia bokáig lecsúszó nadrágját. Ez tulajdonképpen egy sorozat kezdete: a rendező időnként kiszól saját előadásából, azaz egy-egy megoldásával „odaszól” a vélt közönség kevésbé iskolázott, unatkozó vagy fiatalka rétegéhez. Ez a törődés érthető, de olykor tapintatlanul lekezelő mozzanatokat eredményez. Mindenesetre még az időérzékünket is megszólítják: csak nyugalom, a nevezetes „kétórás darab” négy teljes órán át fog most tartani.

Mészöly Dezső szép, az epésebb ítészek által „bel canto” jelzővel illetett műfordítását halljuk, mely – valljuk be – könnyen előhívja azt a tágas szavalást, amit például Verona hercegétől, Schnell Ádámtól hallunk. Aztán kis idő múlva feltűnik, hogy a hatalmas térben milyen jelentőségteljes kíván lenni minden alak. A hőbörgő szolgahad, s Rómeó barátai érezhetően „kottára” szólalnak meg, de hatalmas, rajzos szünetek adódnak a jeleneteken belül, amik során szinte érezni a rendező vezénylő karját, amint a hangot vagy a csöndet elképzelése szerint kitartja, majd leinti. Még csak fél órája, ha tart a játék, s érezhetően lassul minden. Meglepő, hogy a vezérszínésszé lett Berettyán Nándor milyen kevéssé találja Mercutio hangját és mozdulatait. A Páris szerepében feltűnő Berettyán Sándor viszont kis bizonytalankodás után, pár ironikus nyaktekeréssel megteremti az üres, hajzatát dobáló szépfiút, majd beleáll a sértett férfi szerepébe is.

A Benvoliót játszó Szabó Sebestyén László, mint még páran az előadásban, lerázza magáról a fölösleges idézőjeleket, s természetes jelenléttel, Baltazár, a szolga szerepével összevontan, rémülten követi az eseményeket. Jó ránézni. Az operai gesztusokkal élő játék sok szereplője egyébként kétszeresen van jelen, miközben előírt akcióit teljesíti, mintha saját figurájának szobraként is viselkedne. Nincs ezzel gond, ha megszokjuk. Horváth Lajos Ottó mint robbanékony Capulet és Tóth Auguszta mint hideg Capuletné kellően ijesztő pillanatokat tudnak létrehozni így is. Nagy Mari mint Júlia dajkája érezhetően küzd saját alakjának igazáért. A rendezői elképzelés szerint van benne egy melegszívű, mindent értő, de megalkuvásokra kész, igazi dajka, s van egy ettől a nőtől élesen elváló, a szolgájához, Péterhez (Rácz József) párosított, clown stílben megrajzolt, alkoholista özvegy, aki bögyösre tömött kebelét szorongatva, fölöslegesen szólogat ki a kissé megriadt közönséghez, s aki ismeretlen ifjak előtt is fölhúzza szoknyáját, hogy egyébként még tényleg formás lábait mutogassa. Ez sok, és levesz abból a jóságból, ami Nagy Mari karakteréből egyébként áradóan sugárzik.

A lírai hullámzás során többször megjelenő, szorgalmazott vásáriság egyébként a rendezői elgondolás része, s persze, ki vevő erre, ki nehezen tűri. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy esetleg a Hamlet sírásó-jelenete adhatott ötletet ahhoz, hogy a második részbe, már a nagy bajok idejére, egy fölösleges bohóc-jelenet, egy méltatlan minőségű, „Hopp Sári”-s, improvizatív időhúzás kerüljön be. Hogy az idő mennyire nem számít, azt az is mutatja, hogy a két főhős találkozásáig a kezdéstől majd háromnegyed óra telik el. Vigaszunkra szolgálhat viszont, hogy személyükben igazán fiatal, igazán tehetséges, s kimondottan szép embereket látunk. Szász Júlia minden megmozdulásával igazolja, jó döntés volt, hogy ő játssza Júliát. Herczegh Péter pedig, mint Rómeó, első megjelenésétől kezdve tüzes pont a játékban. Rozália iránti lángolása, majd Júlia iránti szerelme, kölyökkutya-boldogsága és kétségbeesése mind-mind hiteles jelenség. Az előadás kiemelkedően szép része a kissé hosszúra nyújtott erkélyjelenet. Érthető és elfogadható, bár kissé szépelgő a Tybalt lenti gyászszertartásával párhuzamosan futó, létrán kivitelezett légi balett, a két fehérbe öltözött szerelmes fizikai egymásra találása a szemközti sötét magasában. Ezt az ihletettséget azért másnap reggel földre rántja a dajka által meglebegtetett, de az elhálást jól látható folttal igazoló lepedő lobogása.

Bár van néhány korunkra utaló jel a játékban, mint például a dajka márkás papírtáskái, vagy Júlia plüssmackóinak gyermekkort lezáró, demonstratív bepakolása a fekete plasztikzsákba, a látvány többnyire reneszánsztól ihletett, sőt, romantikus vízió. Berzsenyi Krisztina festményeket idéző, filmbe illően részletező, súlyos anyagokból varrt jelmezei meglehet, már egy előkészített tévéfelvétel kamerái elé terveződtek. Különösen dús látvány a maszkos, báli sereglet, hát még, amikor megmozdul általuk a tér! Egy-egy elpilledő jelenetet több alkalommal frissít fel egyébként a nyílásokban „takk”-ra megjelenő leskelődők hada. A nagy találkozás alkalmával pedig, mintha videót csavarnánk vissza, ismétlésekkel sokszorozódik meg a pillanat. Ifjaknak szóló üzenet segít a megélésében: David Bowie nagy erővel felhangzó Wild is the Wind számára, ahogy operett tapsrendekben szokás, előre, hátra, majd újra előre fut a boldogságtól repülni vágyó, összekapaszkodott csapat.

Minden mindig mozog. Illetve inkább ezt a benyomást keltik az Uray Péter mozgástervező által rendkívüli pontossággal elgondolt és színészi fegyelemmel megvalósított tömegjelenetek, melyek az utcai balhék, kardvívások, báli kerengések, gyászmenetek és családjelenetek elsődleges mozdulatsoraiból gyakorta váltanak át szürreális beszédmódra, vagyis repülni, zuhanni, görnyedezőn vonaglani kezdenek, természetesen, mindig a rendező által megszabott atmoszféra szolgálatában. A látványt ismétlődően gazdagítja a hol nászra, hol gyászra szerződtetett muzsikások nem igazán használt, de mutatós, sárgán ragyogó tubája, pozanja és arany trombitája.

Ünneplőbe öltözött diákokkal van tele a délutáni előadás nézőtere. Sokuknak ez lehet az első színházi élménye, talán természetesnek veszik a játék vizuális és akusztikus jelekben gazdag, nagy formátumát. Hallhatóan méltányolják a színpadi gépezetek működését is. S végül is nem a négy órás játékidő a legmegterhelőbb, hanem a mindent összemosó, eklektikus kísérőzene. Ez, mint rendezői „védjegy”, évtizedek óta önsorsrontó módon fordul az alkotó saját teljesítménye ellen. Titokban már magamat vádolom, hogy túlérzékeny vagyok erre, de a szünetben méltatlankodó felnőttek panaszolják, hogy a szöveget sem tudják érteni a kísérő effektek miatt. Shakespeare is le van „zenélve”.

Csak az történik, ami évtizedek óta: Vidnyánszky Attila a maga stílusában összerak egy előadást, majd – ha csak nem gátolja meg ebben az operai partitúra – részben vagy egészben szétveri azt. Mint láthatatlan, ám zajos főszereplő, százféle műből kölcsönzött, melodikus vagy ritmikus zenedramaturgiai lábjegyzetekkel nehezíti az elkészült művet. Oly mértékben kívánja uralni a pillanatot, s nemcsak a pillanatot, az egész időtartamot, hogy a fullasztó kísérőzenékkel tönkreteszi azt, amit – néha nem is akárhogy! – felépít. Nehéz ezt elképzelnie annak, aki nem élte át azt, amikor Rómeó első balsejtelmét Bartók zongorafutam, a titkos, remélt boldogságot táncikáló menüett, a bohócjelenetet szaxofonszóló vagy klarinét nyomja följebb, hogy egy váratlan pillanatban aztán álmatag dzsessz szóljon instrukcióképpen: ezt kell érezned! Ebben az előadásban például bizonyos röfögő nagybőgő futamok olyan intenzívek, hogy nem csupán az élőbeszédet teszik hallhatatlanná, de felülírják a színpadi képet is. Az elháríthatatlan hanghatás következtében az ember már csak egy maga körül forgó, beszabadult orrszarvút vizionál, s nem érzékeli a melodrámába fúló jelenetet magát.

Van azonban az előadásban valami, jobban mondva valaki, akinek „nem árt se nap, se szél”. Blaskó Péter Lőrinc barát alakításának ünnep minden pillanata. Első színpadra lépésekor, mikor a délután diákközönségét meglátta, s köszöntötte, mondván: „Örülök, hogy újra együtt lehetünk!”, olyan fényes, emberi jóság áradt szét a teremben, amire nem is igen emlékszem a múltból. (Így aztán ő a rá kirótt, közönséggel való későbbi beszélgetéskezdeményt is képes volt sértetlenül megúszni.)

Szülők, némi rábeszélés után vigyék el nyugodtan kamaszgyerekeiket erre az előadásra. Érdekes lesz, amit látnak, bár tagadhatatlanul megterhelő. Középiskolai tanárok azonban mindenképpen nézzék meg előbb a produkciót, hogy osztályfőnöki vagy magyarórán kellőképpen elő tudják készíteni a négyórányi élményt.

* A Nemzeti Színház előadását – nem először – Forgách András író grafikáival illusztráltuk. Az ok: Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója az általános gyakorlattól eltérőn nem engedélyezi a Színház folyóiratnak a teátrum által készített előadásfotók felhasználását.

Mi? Shakespeare: Rómeó és Júlia (fordította Mészöly Dezső)
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Vidnyánszky Attila. Szereplők: Herczeg Péter (Rómeó, Montague fia), Szász Júlia (Júlia), Blaskó Péter (Lőrinc barát), Nagy Mari (Júlia dajkája), Horváth Lajos Ottó (Capulet), Tóth Auguszta (Capuletné), Rubold Ödön (Montague) Bordás Roland (Tybalt, Capuletné unokaöccse), Berettyán Nándor (Mercutio, Rómó barátja), Benvolio (Rómeó barátja), Berettyán Sándor (Páris, ifjú nemesúrfi, a herceg atyjafia), Schnell Ádám (Escalus, Verona hercege), Rácz József (Péter), Szép Domán (Sámson). Valamint a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti karának III. éves színészhallgatói: Csabai Csongor, Csapó Judit, Farkas Laura, Foltányi Edina, Hajdú Csaba, Katona Levente, Kövesi Csenge, Madácsi István, Martos Hanga, Potonyecz Fanni, Sándor Soma, Szentgyörgyi Dániel, Urszinyi Ádám, Virágh Panna