A most bemutatott program témája (hadd használjam a program szót ernyőfogalomként, hiszen nem csupán egy előadást, hanem az azt követő feldolgozó foglalkozást is tartalmazza) egyenes folytatása a film problémafelvetéseinek – miközben a korábbi színházi nevelési céloknak úgyszintén.

Az elmúlt másfél évtizedben a táncszakma egy része itthon is érdekes kísérletekbe fogott a közösségi tevékenység területén. Annak a nevelési módszernek az adaptálása, mely iskolai osztályközösségeket ér el a színház, illetve a dráma eszközével (TIE, magyarul: színház a nevelésben), szintén többeket kezdett érdekelni, de a kutatás stádiumán kevesen léptek túl. Érthető, hiszen közelebb kerülve a módszerhez azonnal bebizonyosodik, mennyire komplex: nem elég táncosnak, színésznek és pedagógus-vénájúnak lenni (ezt mind kell!), de még egy rendkívül rugalmas viselkedésrepertoárral, villámgyors problémamegoldó készséggel és lazasággal is rendelkezni illik ehhez a műfajhoz.

Fotók: Kaszner Nikolett

Az egyetlen olyan táncművész Magyarországon, aki évek óta kitart emellett a végtelenül összetett feladat mellett koreográfusként, az Kun Attila – legújabban már nem táncegyüttes-vezetőként, hanem általánosabb, vagy inkább projekt-fókuszált háttérrel. A Tükörben című kétlépcsős színházi nevelési előadás ötletgazdája, menedzsere és helyszíne pedig az a Nemzeti Táncszínház, mely már Török Jolán igazgatása alatt is belevágott nem csupán a közönségnevelő, de közösségnevelő programokba is^[1].

A team is hasonló néhány korábbi programéhoz: a Nemzeti Táncszínház és Kun Attila mellett a Káva mint a nevelési módszertan gazdája. És van, ami új: például nem egy tánctársulat adja a táncos-színész előadókat (mint eddig: a KET vagy a Duna Művészegyüttes), hanem külön e célra hirdetett „meghallgatás” keretében választották ki az alkotók a szereplőket. A másik nóvum az alkotók táborában: az előadás koncepciója és rendezése azé a Halász Glóriáé, aki pár éve dokumentumfilmet készített a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) klasszikusbalett-művészképzésének három tanulójáról (Három tánc, 2018), meglehetősen felkavarva vele a kedélyeket…

A most bemutatott program témája (hadd használjam a program szót ernyőfogalomként, hiszen nem csupán egy előadást, hanem az azt követő feldolgozó foglalkozást is tartalmazza) egyenes folytatása a film problémafelvetéseinek – miközben a korábbi színházi nevelési céloknak úgyszintén. Ezáltal két teljesen eltérő problémafókusz „verseng” egymással: az egyik a balettszakma, azon belül is a képzés (a közönség elől többnyire rejtve maradó) tipikus konfliktusforrásai, a másik pedig a mindenkori fiatal néző „Mihez kezdjek magammal?”, „Jól döntök-e?”, „Én hozom-e meg a döntésemet, vagy mások döntenek helyettem, fölöttem?” kérdéskörei.

Nem tudom, próbálkozott-e már valaki a világon hasonlóval, tehát nem a tánc, hanem konkrétan a több száz éves szabályrendszert megöröklött balettoktatásra jellemző mechanizmusok segítségével bárki számára „használható” foglalkozást készíteni. Vajon egy hazai középiskolás ingerküszöbét eléri-e, ami a „balettintézet” termeiben és öltözőiben történik? (Igen: készakarva alkalmazom az „intézet” szót, amely ugyan már a nyolcvanas évektől nem használatos, de az intézeti, „zárt” jelleg évtizedekkel túlélte a kifejezést.) Hatnak-e a még a folyosókra sem kiszivárgó belső jelenségek: a nem egyszer megszégyenítő szóhasználat, a hierarchikus helyzettel való automatikus (vissza)élések, s a szereposztások – az érintettek elől rejtve maradó – taktikája, az egyirányú kommunikáció?

Szerencsémre a legelső olyan előadást/foglalkozást ülhettem végig a közönséggel, ahol teljesen „érintetlen” (tehát táncoktatásban nem részesülő) gyerekek ültek. Végtelenül kíváncsivá tett tehát, hogy amikor a négy szereplő a balett-teremben szokásos tipikus akciókat játssza (bemelegítés és a bemelegítés közben zajló laza beszélgetések; próbaszituációk, hangfelvételről bejátszott balettmesteri utasításokkal; öltözői pillanatok cipők és tütük le- és felvétele), vajon mennyire fogják tudni átlépni a kívülálló voyeur státuszát: mennyire fogják tudni azt a saját életükben megtapasztaltakkal megfeleltetni.

Kovács Gábor Attila forgatókönyve természetesen szem előtt tartja ezt a célt, hiszen a történet során másról sincs szó, mint többféle alá- és fölérendeltségről, a felnőtteknek történő kiszolgáltatottságról, illetve annak komfortos megszokásából is adódó döntési nehézségekről, generációk közti szükségszerű árkokról, konfliktusokról, de a korosztályon belüli kapcsolatteremtési- és kommunikációs nehézségekről is, a „nagybetűs élet” tanulásáról, kitapintásáról, a „korai zárás” jelenség veszélyeiről, az önismeret alakulásának nehézségeiről. Mindarról, ami a világon minden egyes 14-19 éves fiatalt érint.

Az október 18-i délelőtti „menetben” részt vevő iskolai csoport (16 évesek) „le is veszi” az általános problémafókuszt, ez a feldolgozó foglalkozás során hamar kiderült. Elnézést a spoilerért, hogy odáig ugrom előre, de itt a helye: a 6-10 fős csoportoknak pár perc alatt egy élő plakátot kellett létrehozniuk, amely visszaadja a látott előadás – számukra – leglényegesebb üzenetét. Csodálatos megoldások születtek: a 4 csoport négy teljesen eltérő 3D-s élőképet produkált, melyek közül egyiken sem volt látható semmiféle „balettozás”: mindegyik a kapcsolati hierarchiákra, illetve – és főleg! – dilemmákra utalt.

Persze, ne ugorjuk át magát az előadást, melynek dramatizálása máris truváj, ugyanis a Nemzeti Táncszínház két egymás melletti kisebb próbatermét nyitották egybe, s a nézők az elválasztó panel helyén ülnek egy laza sávban. Előttük-mögöttük hagyományos balett-terem, rudakkal, tükrökkel, zongorával, s mi nézők, amíg a kezdésre várunk, saját magunk (és nézőtársaink) tükörmását látjuk/nézzük, miközben hangfelvételről a háttérben el-elúszó mondattöredékeket hallunk – „Mi lesz veled?…”, „Ha majd felnősz…”, „Hidd el…”, „A főszerep…”, „Tehetséges vagyok-e?…” – váltakozva a balett-teremben otthonos klasszikus zenei világ hangfoszlányaival. Ezzel a hangolódással alapozza meg az előadás az amúgy tipizált történetet, melyről csak dióhéjban: egy balettversenyre/előadásra való felkészülés izgatott időszaka, melynek során a szereposztás váratlanul fura módon alakul, amit az érintettek a saját szemszögükből – konkrét magyarázat és transzparencia hiányában – próbálnak így-úgy értelmezni. Ráadásul pont két jó barátot állítana egymással szembe a vezetői döntés. A nem-szakmai probléma halmazt erősítendő még párkapcsolati szálak is képbe kerülnek, s miközben a szakmai féltékenység mellé a magánéleti is társul, adja magát a mindenkit érintő nagy kérdés: mennyire ismerhető meg, vagy mennyire törékeny két ember kapcsolata. A sztori a balettverseny-aktualitáson túlmutató fordulatot vesz, amikor egyikük elhatározza, hogy abbahagyja balett-tanulmányait és kiiratkozik az intézményből. Ez olyan momentum, amely talán csak azok számára nyerhet súlyának megfelelő jelentőséget, akik belülről ismerik ennek a képzésnek, intézménytípusnak egyedi sajátosságait. Egy mai gimnazistának nem akkora döntés iskolát váltani és átigazolni egy másik gimnáziumba, mint az a „hallatlan” tett, hogy valaki az ország egyetlen, a gyermekkortól a felnőttkorig ívelő karrierképzését hagyja el: önszántából! Ez a valóságban is igen ritka eset inkább a hazai szakmai képzések tanulóinak lehet leginkább gondolatébresztő^[2].

Nem árulom el a történet (szerencsére nyitott, a feldolgozást épp ezért remekül előkészítő) végét. A rövid szünet után a diákok szívesen, kíváncsian jöttek vissza. Ezúttal nem volt szerencsém belehallgatni a szünetbeli beszélgetéseikbe, pedig érdekelt volna, de ott ragadtam a kávás Takács Gáborral és Kardos Jánossal, akik elmondták, hogy a foglalkozás még alakulóban, hiszen ez a legelső, és nyilván körvonalazódnia kell annak, hogy mi működik leginkább. Ez is a módszert dicséri: nem ragaszkodik sémákhoz, hanem beépíti a működésből adódó pillanatok, helyzetek tapasztalatait a következő lépéssorba.

Ennek megfelelően volt, ami nagyon működött a feldolgozó foglalkozás során, s volt ami kevésbé: e helyen ezt tényleg nem érdemes fejtegetni (legfeljebb a készítőkkel megosztani egyes tapasztalatokat, meglátásokat). Majd talán úgy a 6. alkalom környékén lesz már látható, hogyan működtethető mindez. A dolog nóvuma ráadásul, hogy a táncosok egy idő után saját maguk fogják vezetni a foglalkozásokat, a Káva szakértői nélkül!

Van azonban, ami már most is kiválóan látszik. Például a dramatizált történet remek tempója: a táncművészek (nem véletlenül, hiszen jó ritmusérzék nélkül nem lehetnének azok) kitűnően pörgetik, nincs unalom, pedig a TikTokhoz és klipekhez szokott fiatalok számára a színház eleve unalomforrás is lehet… Ráadásul olyan hitelesen szólalnak meg, mintha verbális feladatokra is ugyanúgy készítették volna fel őket egyetemi képzésük során, mint a mozgásra – pedig nem. (Kóbor Demeter és Horváth Bence a klasszikus balett, Kiss Rebeka és Rovó Virág a modern szakirányú művészképzésen végeztek az elmúlt 1-4 éven belül.)

Ami a színházi nevelési (TIE) módszert illeti, lehet, hogy kortárs táncos szemszögből némileg didaktikusnak tűnhet – viszont óriási dolog, hogy van. Segít kitölteni egy hiányt, ami jelen oktatási rendszerünkben még mindig, sőt sajnos újra erősebben fennáll: a művészet eszközével elősegített önreflexió csoportos, a kortárs közösségen belüli és követelménymentes lehetőségét. Igen, az is lehet (ahogyan táncos elméleti részről el-elhangzik), hogy ettől még nem a táncra érzékenyítünk, mert/és nem eléggé mozgásos, érzéki a szemlélet. Erre a válaszom egyetlen szó: is. Nyilván egyik program inkább, egy másik kevésbé alkalmas pont erre, és egyik résztvevői közegben jobban, másikban kevésbé érvényesül. Az mindenképpen hozadéka ennek a színházi, illetve a drámapedagógiai eszközökkel operáló programnak, hogy testközelből kukkanthat be közönsége a tánc (és ezúttal már nemcsak a kortárs, illetve néptánc, hanem most először a klasszikus balett) világába is. Valami elindulhat a fejekben/testekben azon túl, illetve azzal együtt is, hogy éppen könyvelőnek, operatőrnek vagy informatikusnak készül-e az, aki (akinek a teste is) egy ilyen programban részt vesz.

Erre rímel a feldolgozó beszélgetésekbe történő „behallgatózásom” egyik utolsó mozzanata. Négy beszélgetőcsoport alakult, mindegyikben helyet foglalt 1-1 táncos az előadók közül, akitől 3 percen keresztül kérdezni lehetett, s aki ennek leteltével továbbállt a következő csoporthoz. Így mind a 4 táncos sorra került mindegyik csoportban. Kérdéseket ezúttal kizárólag a táncos léttel kapcsolatban hallottam: „Mennyit próbáltok?”, „Hány éves korodban kezdted?”, „Mitől lehet a spicc-cipőn állva maradni?”. A mindenkire (rájuk is) vonatkoztatható tartalmakra rögtön a legelső játék-feladatban, a plakátosban rámutattak, ahol az „Önmagunk keresése”, „Döntésképtelenség”, „Nem jön össze a kapcsolat”, „Mik legyünk?” mottókat választották. A szabad beszélgetésben már csak a táncos lét érdekelte őket: a Baár-Madas Református Gimnázium 10.c osztályának mintegy harminc teljesen vegyes érdeklődésű tanulóját.

Mi? Tükörben
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Látvány-jelmez: Pintér Áron. Zene: Mester Dávid. Hangdizájn: Farkas Bence. Színházi nevelési szakértők. Kardos János, Takács Gábor (Káva Kulturális Műhely). Rendezőasszisztens: Égető Fanni. Produkciós menedzser: Varga Nikoletta (Nemzeti Táncszínház). Táncművészek: Kiss Rebeka Petra, Rovó Virág, Horváth Bence, Kóbor Demeter. Színészek (hangfelvételről): Igó Éva, Szilágyi Csenge, Kövesdi László, Lukács Sándor, Pataki Ferenc. Író: Kovács Gábor Attila. Koreográfus: Kun Attila. Rendező: Halász Glória.

^[1] Az őt követő igazgató, Ertl Péter is központi fontosságúnak tartotta és tartja ezt a tevékenységet, Németh Katalin és Varga Nikoletta bevonásával (utóbbi szervezi ma is a Nemzeti Táncszínház beavató, nevelő, ismeretterjesztő foglalkozásait, workshop-jait).
^[2] A főpróba „próbaközönsége” a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Gimnázium egyik osztálya volt, őket – az NTSZ munkatársának elmondása szerint – igencsak mélyen megérintette és elgondolkodtatta a teljes előadás. Ma már a színházi tánckarokban, hivatásos táncegyüttesekben vagy független produkciókban megkülönböztetés nélkül dolgoznak egymás mellett a felsőfokú és a középfokú képzéseket végzett táncosok.