„Radikális komédiát” láthatunk a székesfehérvári színház Kozák András Stúdiójában, és ez a szokatlan jelzős szerkezet meglepően pontos műfaji leírásként is működik. Merthogy Werner Schwab darabja roppant mulatságos, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy főszereplője elteszi láb alól az összes többi szereplőt. Az eredeti cím – Népirtás avagy nem funkcionál a májam – némiképp közvetlenebbül utal e sajnálatos fejleményre, és ezen a címen játszották korábban néhányszor magyar színpadokon is a drámát (először a József Attila Színházban, az akkor még Aluljárónak hívott kis stúdióban, amely azóta az akkori bemutató rendezőjének, Gaál Erzsébetnek a nevét viseli). Nem lennék egészen meglepve, ha kiderülne, hogy az új, nemcsak az eredetihez képest közönségbarát és nemcsak az eredetihez képest semmitmondó cím nem a rendező, Zsótér Sándor ötlete volt, de ez csaknem mellékes: a szöveg és az előadás radikalizmusával a néző már az első jelenetben szemben találhatja magát.

Fotók: Molnár Artúr

A korán befutott és korán elhunyt osztrák szerző drámája elsősorban abban különbözik a vele rokonítható német nyelvű kortárs színmű markáns vonulatától (például Thomas Bernhard darabjaitól), hogy az ország és a világ nyomasztó szellemi és morális állapotát, az emberi ostobaság, frusztráció és gyűlölet mérgező erejét egészen sajátos és virtuóz nyelvi humorba ágyazva prezentálja. Magyarul ezt Szajbély Mihály fordítása közvetíti, amelyet – magam nem lévén germanista – fordításként megítélni nem tudok, de az biztos, hogy ilyen elsöprően szellemes, hasonlíthatatlan szóhasználatú, mégis abszolút színpadszerű kortárs szöveget nagyon ritkán hallani magyar színpadon. A recenzió címét – amely, ha nem hagy cserben memóriám, így hangzik el Kovacic úr egyik lányának szájából, miután felindult állapotú apja nadrágjára nézett – sem a kattintásszám növelésére törekedve választottam, csupán érzékeltetni próbáltam a szereplők beszédmódját. Merthogy dráma és előadás valamennyi szereplője hasonlóképpen nyilvánul meg; körülírja, elemeli, idézőjelek közé teszi, különleges képzettársításokkal adja vissza diskurzusa tárgyát. A dialógusok néha elfutnak egymás mellett, egyes reakciók spéttel reflektálnak a másikra (így egy későbbi mondatra való válaszként értelmezve hatnak mulatságosan inadekvátnak), miközben a sokszor vulgáris tartalmat is sajátos költőiség közvetíti. Ez a roppant gazdag nyelv igen vékony cselekményt fogalmaz színre, hiszen a történet tulajdonképpen egyetlen mondatban összefoglalható: a magányosan élő (mivel férjét már korábban likvidáló) Grollfeuerné vacsorára hívja, majd ott megmérgezi gyűlölt szomszédjait.

Bármennyire virtuóz is ez az írásmód, megvan az a veszélye, hogy eltávolítja tárgyától a komédiát, vagyis a sodró erejű nyelvi humor némiképp súlytalanná teszi mindazt, amit ostoroz: a beszűkült kispolgári tudatot, a proli életszemléletet, a frusztrációból fakadó gyűlöletet, a mások iránti totális intoleranciát. Schwab darabjának komoly erénye, hogy ez nem következik be. Egyrészt azért nem, mert a humor, a nyelvi bravúr mögött ott érződik a komor szerzői indulat (és drámai erő). Másrészt pedig a szerző nem ismétli önmagát; a kitűnően felépített komédia jelenetei más-más oldalról közelítve, mind sűrűbben és mind inkább a szintézis felé haladva bontják ki a mű tárgyát. Grollfeuerné utolsó nagymonológja, amelyet már áldozatainak teteme felett mond el, szubjektív morális ítélet és gyűlöletbeszéd egyszerre; szomszédjain keresztül a pusztulásra megérett világgal számol le – amely világnak önmaga is szerves része.

Hasonló veszélyeket kell elkerülnie az előadásnak is: az alkotóknak úgy kell színpadi nyelvvé transzformálniuk a dráma verbális humorát, hogy az ne veszítsen erejéből, sodrásából, különlegességéből, ugyanakkor az így megteremtett színpadi világ ne váljon öncélúvá, ne fedje el magát a tartalmat. A túl száraz, a reálszituációkat meg nem haladó, a szöveggel inadekvát fogalmazás a játékot statikussá, a szituációk bonyolítását értelmetlenné teheti, míg a karikírozás, a harsány komikum csábító lehetősége könnyen mélyebb tartalom és tét nélküli komédiázássá silányíthatja az előadást. A székesfehérvári bemutató mindkét csapdát magabiztosan elkerüli. Zsótér Sándor rendezése mind a színészi játékmód, mind a játékötletek, mind a látvány szintjén precízen teremti meg a színen a szöveg fent leírt kényes egyensúlyát. Ambrus Mária díszletének és Benedek Mari jelmezeinek majd minden darabja rikítóan színes, de ez a „színesség” beszédes is. A szereplők többsége mintha a teret három oldalról elfüggönyöző textíliákhoz öltözött volna, csak éppen azok natúr giccsessége (a nézőtérrel szembeni „függöny” például émelyítő erdei galócamezőt ábrázol) helyett a ruhákon jelekbe, szimbólumokba, nonfiguratív alakzatokba rendeződnek a színek, miközben a szabásminták (cipzár, kapucni stb.) az adott társadalmi réteg által ténylegesen viselt ruhadarabokra is asszociáltatnak. A játék elején például Hermann festeget, és ruhájának mintája valóban úgy néz ki, mintha rácsöppent volna a festék. A többiek viseletéhez képest Grollfeuerné elnyűtt, lila felsőt szürke szoknyával ütköztető, halványan csillogó viselete még némi eleganciát is tükröz – de legalábbis visszaigazolja a látszatot, amelybe a nő kapaszkodik: ő nem tartozik szomszédjai közé. A díszlet is változik színről színre, ám úgy, hogy voltaképpen kezdettől fogva a színen van valamennyi térelem: a későbbi jelenetekben színre kerülők a háttérben felfüggesztve várják jelenésüket. Ami azért kivitelezhető, mert nem súlyos tárgyakról, hanem gumiból készült, felfújható alkalmatosságokról van szó. Az első jelenet „bútorai” még strandcikkekre (úszógumira, gumimatracra) emlékeztetnek, az utolsóban pedig már méretesre fújt gumikanapékon teljesítik be sorsukat a szereplők – mindenkinek megvan a saját kanapéja, amelyen magányosan végzi be életét. Mindezt persze lehet akár szimbolikusan is értelmezni (így például a megjelenített világ súlyára asszociálni), de fontosabbnak gondolom azt a vizuális hatást, amelyet a látvány a szöveg által könyörtelenül lefestett világ kontrasztjaként mutat. Emellett, ha szükséges, egyik-másik tárggyal a színészek el-eljátszanak egy-egy játékötlet erejéig is – de ezekkel Zsótér nem zsúfolja túl az előadást. Néhány egyszerű, de hatásos ötlet azonban emlékezetes marad: a történetben fontos szerepet játszó aranyhörcsögöt egy plüss figura személyesíti meg, amely alighanem kínai származású; mindenesetre tökéletes robotpapagájként ismétli a hozzá beszélők szavait.

A kontraszt igénye a szereposztáson is érződik, amely – kort, nemet, alkatot több esetben is figyelmen kívül hagyva – eleve a stilizálás felé irányítja a játékot; hagyományos értelemben vett karakterépítésről nem is lehet szó. De a stilizálás nem a túlzást, a nevetés forszírozását jelenti; a színészek nem törekednek arra sem, hogy a tipizált figurák szimpla (túl)karikírozásával érjenek el hatást. Ehelyett azt a játékmódot valósítják meg sikeresen, amelyre a Zsótér-rendezések általában törekszenek. Vagyis precízen, értelmezetten, színészi személyiségükre támaszkodva mondják a szöveget, nem pusztán az eredetien szellemes nyelvi megfogalmazásra, de az adott mondat egyszerű jelentésére is súlyt helyezve. Így teremtődik meg a színen is az az erős komikus hatást keltő feszültség, amely a tartalom és a nyelvezet között megvan a darabban: ha például valaki úgy írja le apjának aktuális állapotát, mint Kovacic lánya címben idézett mondatban, akkor a mondandó kamaszlányos pofátlansággal megfogalmazott egyszerűsége és a leírás sajátos cirkalmassága közötti diszkrepancia rögvest nevetést generál, anélkül, hogy a szituáció nyersességét enyhítené. Vagyis éppen a direkt, vulgáris gesztusok hiánya, a stílust és jelentést egyszerre közvetítő érzékeny stilizálás képes a szöveg komikumát érvényesíteni és a játék feszültségét fenntartani. Kricsár Kamill Wurmnéja szerencsésen mentes minden nőimitátor póztól, de nincs benne semmilyen teátrális kikacsintás sem. Női ruhában, látványos fülbevalókkal, de saját hangján, minden affektálás nélkül játssza a megcsontosodottan önző, fia életét (is) pokollá tevő öregasszonyt. Fiát, Hermannt a fejlődésben visszamaradt, a világból keveset értő fiúként ismerjük meg, de Fehér László némi miskini ízt is pakol a szerephez: a szájából úgy hat néhány mondat, mintha egy szent félkegyelmű váratlan tisztánlátásának manifesztuma lenne. A Kovacic család fejét játszó, általam eddig alapvetően más karakterű előadásokban és szerepekben látott Keller János remekül alkalmazkodik ehhez a színházi nyelvhez: a narcisztikus, a többiek felett primadonnaként páváskodó, de házmester mentalitású férfit játssza el, akinek szereptévesztését jól mutatja, ahogyan felesége és lányai keresztülnéznek rajta. Kerkay Rita háttérből irányító, számító, manipulatív Kovacicnéja szinte emblematikus megtestesítője a Grollfeuernét körülvevő, gyűlölt világnak, míg a lányokat alakító Varga Gabriella és Váradi Eszter Sára változatosan játszanak el a mérgező oroszlánkörmeit hegyező, cinikusan nihilista, a környezetüket semmibe vevő csitrik alakváltozataival. Varga Mária a figura torz méltóságára építi Grollfeuerné szerepét. Fölényes kívülállása, amely éppúgy kiindulópontja saját gyűlöletének, mint a többiek iránta érzett utálatának, minden lépését meghatározza. Szinte szó szerinti értelemben, hiszen ezeket az érzéseket legalább annyira közvetíti testtartása, mozgásának szögletessége, mint szavai, hangsúlyai. Az utolsó jelenet hosszú és roppant nehéz monológját erőteljesen és koncentráltan mondja ugyan, de ez a koncentráltság talán túlzottan érződik (úgy értem: maga a színészi koncentrálás válik túlságosan is láthatóvá), ami miatt a kulcsjelenet némiképp veszít intenzitásából. Ezt az intenzitást nem feltétlenül erősíti az a dramaturgiai-szerkezeti változás sem, amelyet a rendező itt végrehajt, módosítva kicsit a történések sorrendjét, a címváltoztatásnak is némi értelmet adó zenés betéttel fokozva a játék iróniáját – ám annak lendületét, sodrását valamelyest megtörve. De mindez alapvetően nem befolyásolja a produkció erejét: a Pisztácia és mogyoró Schwab drámájának ihletett és invenciózus, a maga nemében kifejezetten szórakoztató tolmácsolása.

Hol? Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Mi? Werner Schwab: Pisztácia és mogyoró
Kik? Szereplők: Kricsár Kamill (Wurmné), Fehér László (Hermann), Keller János (Kovacic), Kerkay Rita (Kovacicné), Váradi Eszter Sára (Desirée), Varga Gabriella (Bianca), Varga Mária (Grollfeuerné). Fordító: Szajbély Mihály. Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Kricsár Kamill, Torma Sándor. Rendező: Zsótér Sándor.