Láng Annamária még a COVID előtt a bécsi Burgtheaterhez szerződött, és a közel egy éves kényszerszünet után 2021. őszén egyből négy előadásban lehet őt látni: az Automatenbüffet, a Der Untergang des Hauses Usher (Az Usher-ház vége), a Komplizen (Cinkosok) és a Mesél a bécsi erdő című produkciókban (az előadások újra műsoron december 13-tól).

Der Untergang des Hauses Usher. Fotó: Matthias Horn.

Az Usher-ház vége eredetileg egy rövid Poe-novella, négy másik Poe-novellával kiegészítve lesz belőle a kifejezetten izgalmas, kétórás színházi produkció apropója Barbara Frey rendezésében. Az Usher-ház vége mellett a Berenice, A Morgue utcai kettős gyilkosság, A kút és az inga és a Tündér-sziget motívumai köszönnek vissza a fragmentált előadásban. 2021. augusztusában ezzel az előadással nyitott a Ruhrtriennale, a Ruhr-vidék neves opera-színházi-zenei fesztiválja, amelyet most három évig a svájci Barbara Frey vezet. A premier az Essen melletti Zweckel gyár géptermében volt – ezt a termet építette meg újra Martin Zehetgruber a bécsi Burgtheater 780 négyzetméteres színpadára (a színpadnyílás 12 méter széles és 9 méter magas, a színpad maga 31×25 méter – így gond nélkül befér egy gyár gépterme is.)

A 110 előadást, 37 produkciót felvonultató hathetes fesztivál adhatta az inspirációt Az Usher-ház vége című ősbemutatóhoz. A Ruhrtriennálén ötórás koncertet adott a bécsi Klangforum – ebben a közegben másképp hathatott az Usher-ház nyitójelenete, a két versenyzongorán ismételt néhány zenei akkord. Ami egy fesztiválon ráhangolódás, azon a bécsi előadáson, amelyet én láttam, provokáció: a két zongorista, Tommy Hojsa és Josh Sneesby ugyanis 17 percig ismételgetik ugyanazt a billentyűskálát. Kis variációkkal. A magastól a mélyebb akkordok felé haladnak, és a két zongora zeneileg leképezi az Usher-ház testvérpárját, Rodericket és Madeline-t, sőt, a lefele tartó akkordok a sorsukat is.

A bécsi közönség reagál az egyesek számára már elviselhetetlen monotonitásra: bekiabálnak, beletapsolnak, próbálják kiprovokálni, hogy induljon el az előadás – majd amikor semmi eredménye nincsen a tiltakozásuknak, néhányan kicsörtetnek a COVID alatt felújított zsöllyéből. (A felújítás egyébként kiváló ürügy volt arra, hogy az intendáns, Martin Kušej, a koronavírus örvén megszabaduljon a földszinti, teljes színpadot és nézőteret belátó, 3 eurós állóhelyektől. Mivel Bécsben a pandémia óta minden jegyhez hozzákapcsolják a személyes adatokat az esetleges kontaktkutatás elősegítése érdekében, és mert a védettségi igazolás mellett friss teszt is kellhet, a spontán színházba járási szokásoknak, gondolom, ezzel amúgy is befellegzett.)

Aki marad, és felveszi az előadás tempóját, annak egy igazi, Tadeusz Kantort is idéző színházi élményben lesz része. A nyitó képsor egy lepusztultságában is tágas, szürkeségében is izgalmas terem, leengedett zsalukat idéző bedeszkázott ablakokkal, és a réseken átszűrődő, folyton változó geometrikus formákat kimetsző fehér fénnyel: a fény éppoly minimalista-drámai, mint a nagyon is tudatosan használt zene, mindkettő az expresszionista némafilmek világát idézi. A jelmezek is a német expresszionista filmek világából valók: szürkére festett arcok, a szemet feketével kiemelő kontúrok, hátrasimított, fényes frizurák, fekete, magas derekú, bőszárú nadrágok és öltönyök (Esther Geremus jelmezei). Csakúgy, mint a díszlet: a teret határoló díszletfalak a megtévesztésig valóságosnak tűnnek a málló vakolattal és hiányos lábazati csempével (ezek egyébként a Ruhr-vidékkel ellentétben a Burgban izgalmas kontrasztban vannak a frissen felújított színházi zsöllyékkel, lsd. itt: https://events.at/event/der-untergang-des-hauses-usher). Műgonddal felrakott, grandiózus, de végtelenül sivár terem.

Der Untergang des Hauses Usher. Fotó: Matthias Horn.

A kétórás előadás háromnyelvű (angol, német, magyar) szövegkönyvében az egyes történeteket nem lehet elhatárolni. Egy Poe-kutató is csak hangulatokat, motívumokat mutathatna ki az előadásban, amely viszont a szerző novelláinak beható ismerete nélkül is végig leköti a nézőt. Az Usher-ház végét különböző nyelveken, monológ formájában ismerjük meg: az egyes szám első személyben beszélő narrátor érkezik a kísérteties tulajdonba; Roderick Usher és nővére agitáltsága, a vérfertőzés, a testvérek halála és a málló épület összeomlása mozaikokból áll össze.

De mi fogta meg valójában Barbara Frey rendezőt Poe történeteiben?

A titok, a szorongás, az átváltozás. A színészi átváltozás legfőképpen. Csodálatos jelenet, ahogy a Láng Annamária által megformált figura újcirkuszi vagy bábszínházi megoldásokat idéző módon nő hatalmassá és zuhan össze. A konkrét jelentésnél fontosabb a hangulat, a figurák egyénítésénél a hatfős társulat összjátéka: szürke, fal mellett osonó, nemtelen figurák sora. Magyarként különösen izgalmas figyelni, hogy Láng Annamária magyarul beszél a magyarországi színházi terekhez képest még hatalmasabb színpadon, 1340 néző előtt. Nem ő az egyetlen, van, aki végig angolul beszél. Ha valaki mindhárom nyelvet beszéli, a saját tapasztalatom szerint, észrevétlenül siklik át a nyelvváltások felett – de az osztrák közönséget minden bizonnyal elidegeníti, kizökkenti a magyar nyelv, és a folyamatosan kivetített, de talán túl apró angol és német felirat. Hogy a magyar nyelvnek milyen dramaturgiai szerepe lehet egy Poe-előadásban, kérdés, a nézőtéren valószínűleg nekem egyedül azonnali otthonosságot teremt – nem a szöveggel, hanem a megjelenített abszurd humorú világgal.

Frey-t érzékelhetően nem a történet elmesélése foglalkoztatja, hanem annak a mikéntje. Az egész előadást átszövi a zene, a színészek kórust alkotnak, szaxofon duettet adnak. A zene is segít abban, hogy a színészek összekapaszkodjanak, összeolvadjanak egy szorongó, amorf tömeggé, majd újra és újra kiváljanak ebből egyéni hangok. Ilyen, amikor Láng Annamária és Markus Scheumann az ikrekre, Madeline és Roderick Usherre emlékezik. A néző nem filológus, és háttérinformációk nélkül nem is dolga megtalálni az egyes motívumok forrását, vagy eligazodni az egyes szerepeket illető kettős szereposztásban – talán ennek köszönhető, talán a nyelvi síkok állandó váltakozásának, talán a zene monotonitásának, hogy az előadás intellektuális síkon kevésbé hat rám, érzéki szinten viszont nagyon is. Izgalmasnak találom a monoton zene finom változásait, az előadás felhangosított légzésből, zihálásból, zümmögésből és kóruséneklésből álló hangképét, a tömegként mozgó társulatból kiváló és ugyanoda visszasimuló egyéni alakításokat, a fekete-fehérnek ható, mégsem monokróm látványt. Valamiért nem a szorongást, az Usher-novellát szövegszinten is átszövő melankóliát, hanem az átváltozóképességet viszem magammal. Ez pedig felszabadító élmény.

Martin Kušej nemcsak a soknyelvűséget forszírozza, hanem a sokszínűséget is: sokat változott a társulat összetétele Klaus (Münchenben Nikolaus) Bachler ideje óta, aki a Shakespeare-ciklussal köszönt le 2008-ban, melyet végigkövettem, recenzáltam a prae.hu-n. A Burg új társulata színes, nemzeti hovatartozás és bőrszín tekintetében is, amely egyébként illeszkedik a valóban sokszínű Bécs társadalmi összetételéhez. Az ún. colourblind előadások már az ezredfordulón teljesen szokványosak voltak a valaha hatalmas gyarmatokkal rendelkező Egyesült Királyságban, láttam a Royal Shakespeare Company-től ún. „afrikai” Julius Caesart (Gregory Dorant állítólag a Nelson Mandelával találkozás inspirálta a londoni olimpia idején színre vitt darabban), vagy épp tíz évvel korábban az RSC az első Jakab-kori évada során bemutatott, a reneszánsz londoni polgárság életét lefestő ún. citizen comedy-t, az Eastward Hoe-t, ahol egy család mind a négy tagja más nagyrasszt képviselt. A színházban ezen könnyen túl lehetett lépni, hiszen bőrszíntől függetlenül mindenkinek az angol volt az anyanyelve.

Komplizen. Fotó: Marcella Ruiz Cruz.

A Burg társulatában ezúttal más a helyzet: nem német anyanyelvű színészek is vezető szerepet kapnak német nyelvű előadásokban (Láng Annamária, Stacyian Jackson). A Komplizen (Cinkosok) esetében azonban nem tudnak (akarnak?) ellépni a sztereotípiáktól a szereposztásban: a társadalmi osztályokat bemutató darabban a felső középosztályt olyan közismert osztrák színészek alakítják, mint Peter Simonischek, míg a takarítónőt, házvezetőnőt, melósokat a nem osztrákok. (Ezzel szemben a Kurz kancellár bukására már az évadtervezésnél ráérző, az inkompetens fiatal vezetőt középpontba állító II. Richárd esetében sikerül elszakadni a bevándorlókhoz kötött sztereotípiáktól, és a jól hallhatóan idegen akcentustól függetlenül fekete bőrű, holland színésznőre, Stacyan Jacksonra osztani a királyné szerepét.)

A Komplizen ugyanis nem stilizál, mint a II. Richárd, hanem nagyon is naturális módon építi fel a felső középosztály életterét, a fényt, a napot és természetet beengedő üvegfalú villát. A szövegkönyv Gorkij: A nap gyermekei és Ellenségek című drámáit összevonó, teljesen új dialógusokat hozó átirat, szerzője Simon Stone.

Amikor meglátom az üvegfalakkal beépített díszletet, rögtön Csáki Judit Tizenkét dühös ember-kritikája jut az eszembe, és hogy jó lenne a színészeket kihozni az üvegfal mögül. A második gondolatom az, hogy ahol üvegfal van, ott össze is fogják kenni. Ez meg is történik, méghozzá a négyórás előadás felénél, a szünet előtt: erre a csupa üveg falra írják a forradalmat, amelyet a második felvonásban el is takarítanak a szó szoros értelmében.

Az egész díszlet levegős, a kérdés, mikor válik fojtogatóvá. A történet szerint ez a vegyész Paul (Michael Maertens) otthona: a konzervgyáros dinasztia idősödő sarja sikertelen tudós, alkoholproblémákkal, Anita (Láng Annamária) a házvezetőnő egyúttal a bizalmasa is. A darab azzal indul, hogy Paul éppen egy egész kancsó Bloody Mary-vel kúrálja a másnaposságát. Fiatal feleségét, Tanyát (Lilith Häßle) elhanyagolja, akinek az öregedő filmrendező, Dietmar (Roland Koch) csapja a szelet, míg a válóperes ügyvéd, Melanie (Birgit Minichmayr) leplezetlenül Paulra hajt. A gyárat szerencsére Matthias (Peter Simonischek) vezeti: hideg racionalitása ellenpontozza az instabil érzelmi hátteret. Ügyvezetője, Raschid (Bardo Böhlefeld) azonban valóban gátlástalan alak; a felháborodott munkásokkal vívott dulakodásban olyan szerencsétlenül zuhan, hogy kómába esik.

Komplizen. Fotó: Marcella Ruiz Cruz.

A forgószínpadon minden irányból megnyíló tér egy katedrális 3D videóanimációjára emlékeztet, és a csodálatos mikroportozásnak köszönhetően – a zsöllye elejéről sem látszik sem a ragasztás, sem a gombostűfejnyi mikrofon, és a hang egészen intimre van hangszerelve – egészen közel érezzük magunkat a szereplőkhöz az üvegfal dacára. Talán nem is az a cél, hogy ki-ki a társadalmi állásának megfelelő szereplővel azonosuljon, hanem hogy mintegy nagyítóüvegen keresztül figyeljük meg a szereplőket. Ebben az értelemben Bob Cousins üvegfalú díszlete lehet elidegenítő effektus, amely megállásra és gondolkodásra késztet az azonosulás helyett.

A díszletnek még egy előnye van: filmszerűen plánozza a teret, ám a színház egyidejűségének köszönhetően az előtérbe kerülő sík mellett folyamatosan látjuk a hátsó plánokat is – a nézőre van bízva, melyik képre közelít vagy „vág”. A társulat összjátéka lenyűgöző, közel fél óráig figyelem, ahogy Láng Annamária megfőzi a vacsorát, nem tudom levenni a szemem arról, ahogy Safira Robens takarít, miközben a díszlet és a fény mintegy filmes közelit ad Birgit Minichmayr, Lilith Häßle és Robert Koch jelenetéről. Csodálatos, ahogy a két rivális nő beborozva egymás szövetségese lesz, ahogy az idősödő férfi szerelmet vall. Hiteles a vallomás, a részegség, a másnaposság is. Ezek a filmszerűen kidolgozott jelenetek és a filmzenei hangulat (zene: Alva Noto) teszik a darabot emlékezetessé, és a négyórás előadást az időnként túlírt monológok ellenére élvezhetővé: mozizunk.

Mi? Der Untergang des Hauses Usher (Az Usher-ház vége)
Hol? Burgtheater, Bécs
Kik? Rendező: Barbara Frey. Játsszák: Jan Bülow, Láng Annamária, Katharina Lorenz, Bibiana Beglau/Michael Maertens, Markus Scheumann, Stacyan Jackson/Debbie Korley. Közreműködik: Thomas Hojsa, Josh Sneesby. Díszlet: Martin Zehetgruber (Stephanie Wagnerrel) Jelmez: Esther Geremus Zene: Josh Sneesby, Barbara Frey Fény: Rainer Küng, Friedrich Rom, Michael Hofer Dramaturg: Andreas Karlaganis.  A Burgtheater és a Ruhrtriennale koprodukciója

Mi? Komplizen (Cinkosok)
Hol? Burgtheater, Bécs
Kik? Rendező: Simon Stone. Szereplők: Paul: Michael Maertens (Paul), Láng Annamária (Anita), Peter Simonischek (Matthias), Rainer Galke (Igor), Safira Robens (Farida), Birgit Minichmayr (Melanie), Bardo Böhlefeld (Raschid), Felix Rech (Botho), Mavie Hörbiger (Lisa), Dalibor Nikolic (Goran), Roland Koch (Dietmar), Lilith Hässle (Tanya), Stacyian Jackson (Cleo), Falk Rockstroh (Jürgen). Díszlet: Bob Cousins. Jelmez: Aino Laberenz. Zene: Alva Noto. Fény: Friedrich Rom. Dramaturg: Sebastian Huber.