A régi korok mítoszai arra próbáltak választ adni, hogyan keletkezett a világ, az istenek, minden, ami élő, s köztük elsősorban maga az ember. Ma is születnek mítoszok, de ezeket a mítoszokat kevésbé a múlt, sokkal inkább a jövő érdekli. Ezek a mítoszok jövőt akarnak írni. Különös vállalkozás ez. A kultuszban pedig az ember tettek, szavak, hangok, gesztusok, különböző rítusok révén próbálja összekötni magát a szellemvilággal. Szabó Réka Afterparty-ja egy rítusjáték, míg Szeri Viktor Outsiderse a mítoszok „logikáját” követi.

Az Outsiders kezdetén, amikor elsötétül a színpad, gépesített rovarrajra emlékeztető zúgás tölti be a teret. Nem tudnám megmondani, pontosan meddig, de jó pár percig ülünk ebben a kicsit sem kellemes hangzásban, s amikor kivilágosodik a színpad, mintha még élettelenebbé válna a fülünket karcoló zaj. A négy előadó – Farkas Gergő Dávid, Juhász Adél, Vass Imre, Vavra Júlia – különböző stílusú öltözékekben jelenik meg előttünk. A legfeltűnőbb talán az az ormótlan, világos télikabát, melybe Vavra Júlia burkolózik. Csizmája is megragadja a tekintetet, hisz a méregzöld, térd alatt végződő csizmaszárhoz patányi sarkak társulnak. Juhász Adél szerelése pókhálószerű, tapadós, egyszerre fedő és mindent megmutató felsője is jellegzetes, akárcsak Vass Imre hosszú bőrmellénye. Az előadásnak, bár strukturált, mégis sajátja egyfajta elkentség: az alkotó Szeri Viktor kínál is fogódzókat a nézőnek meg nem is. Valahogy úgy, mint az eszes leány a népmesében. A hasonlat a felöltözöttségre is érvényes, merthogy a darab egy adott pillanatában a szereplők – akik egyébként bejárják a teret, itt is, ott is feltűnnek, de mégis jellegzetesen jellegtelen mozgássorokat hajtanak végre – kontakt táncba bonyolódnak egymással (lány a lánnyal, fiú a fiúval), a másik ruhadarabjaival, s megkezdik társuk öltözékének lehántását. Aztán ki-ki, a maga tempójában, s – feltételezem – rákészültségének és pillanatnyi lelkiállapotának függvényében folytatja a vetkőzést. Leghamarabb a fiúk szabadulnak meg a testüket fedő ruhadaraboktól, legutoljára Vavra Júlia. Ő egy vékonyka bőrövet például feltűnően sokára bocsát útjára. (Ez persze rögtön fölveti a nézőben a kérdést, hogy mit jelenthet az az öv, amit oly nehéz lerakni?)

Outsiders. Fotó: Szombathy András

Innen tekintsünk vissza az előadás „prológusára”. Ki ez a négy ember? Milyen kapcsolat van köztük? Van-e egyáltalán? A színpadi cselekmény kezdetén születik egy pillanat, amikor a négy alak úgy egymásba gabalyodik, hogy az óriás télikabátból, mint fő masszaképző eszközből, felismerhetetlenül lógnak ki karjaik, lábaik. Kivételt talán csak a már említett zöld pata képez. Ez az ősbogár/féreg aztán újra szétválik, de maga után hagyja a kérdések sorát. Az alapkérdés a „mi ez”. A darab szinte didaktikusan sallangtalan, az előadásmód természetes, a mozgásanyag pedig annyira puritán, hogy ebben a képletben furának hat bármiféle „létmagyarázó” szimbólum. Persze, nem kizárt. Az emberi bőr színe a fekete színpadképben a csapkodó hímtagokkal olyan erősen idézi bennem a vörösalakos ókori görög vázákon megfestett szatírokat, hogy sokáig nem is tudok szabadulni ettől a felfedezéstől, és a lányokat is gond nélkül elképzelem egy újkori kultusz különös, csöndesen vigadó bacchánsnőinek. Ami különös, és homlokegyenest elkülönbözik Dionüszosz olykor végletekig vitt vidám ünneplésétől, kísérőinek hadától, az, hogy ez a négy ember végtelenül magányos. Tesznek ezt-azt, mellet lötyögtetnek, harci amazon módjára állnak tótágast, egészen fauni szökkenésekkel szelik át a színpadot, vagy meglett férfiként, de mindannyian magukban vannak. Meztelenre vetkőztek, ledobták minden burkukat – és magukban vannak. Kellene, hogy ennek legyen értelme, hogy legyen célja ennek a meztelenségnek, de én ilyen értelmet, célt nem tudtam találni az Outsidersben, hacsak nem azt, hogy a ruhákból való kivetkőzés az egyben a civilizációból, a jól körülhatárolható identitásból való kivetkőzés is egyszerre.

Outsiders. Fotó: Szombathy András

Az előadás utolsó, harmadik szerkezeti egysége ismét kontaktokból áll. Ezúttal fiú-lány kontaktokból. Véleményem szerint az egymáshoz dörzsölt alfelek sem gyújtanak megbízható fényt. Jobban azok sem határozzák meg az alkotói szándékot. Többször eszembe jut Hód Adrienn Pirkad című darabja, és könnyű lenne azt mondani, hogy Szeri Viktor Outsiderse Hód köpönyegéből bújt ki, de nem így van. Kell, hogy legyen értelme például annak is, hogy a táncosok ebben az utolsó harmadban egymás ruháiba bújnak vissza. Identitást cserélnek? Átalakulnak a másikba? Eltüntetik a férfi és a nő közti különbséget? Megtagadják, hogy van efféle evidens és természetes különbség, ami a világot felépíti, s ily módon ez egy divatos betűszóval fémjelzett „új vallás” darabja? Újkori mítosz? Nem tudom. Ha a címre gondolok, a darab „belovagolatlanakról” szól, de az „outsider” jelent esélytelent is. Ez esetben az Outsider a Sandy is going out továbbgondolása, a húszas éveik vége felé járó generáció létérzését, a kilátástalanságot rögzíti.

Szabó Réka legújabb bemutatója (Afterparty – avagy egy fiktív törzs rituáléja) valóban „rituális”. Az alcímben jegyzett fiktív törzs fiktív templomot is emel magának – méltó módon – hangokból. Nem esik jól közhelyeket leírni, de „ahogy azt már Szabó Rékától megszokhattuk”, ez a darab is okos, szellemes, szórakoztató, elgondolkodtató – és ez alkalommal (is) még egy kicsit több.

Vettél már részt afterparty-n? Úgy értem, igazán. Mikor már minden megtörtént, lement, elment, kiment, elfogyott a nagyja. Amikor a fölösleg lemorzsolódik mindenről és mindenkiről. Amikor a maradék marad?

Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja. Fotó: Mészáros Csaba.

A parti résztvevői és társalkotói Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Oláh Balázs, Szabó Veronika és Szász Dániel, valamint azok az elképesztő és képtelen „partiöltözékek”, amelyeket Vass Csenge jegyez mint kosztümfelelős. De parti ez tényleg? Mert ott ülünk mi, nézők, frakkban-maszkban (na jó, csak maszkban), és ott vannak ők, kicsit az ABBA hőskorát idéző csillogó tapiruhákban (Kelemen Patrik, Dányi Viktória), bíborban-bársonyban (Szász Dániel), piros lakk-hatású felsőben (Szabó Veronika), de az aznap estére számunkra adatott térből mi nézők nem lépünk ki… Ó, és majdnem elfeledkeztem Oláh Balázsról, aki sárga melegítőnacijában Bruce Lee-t, ujjatlan izompólójában, helyes arcszőrzetével meg mintha Freddy Mercury-t idézné. Tehát ott van a jól kitömött Trafó, mint az after party helyszíne, de hol zajlott a fő-parti? És mikor, és milyen volt, és hogy lett vége? És kik azok, akikkel „after” már nem találkozunk?

Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja. Fotó: Mészáros Csaba.

Műsorvezetők vezérelnek végig minket a parti három stációján, finoman terelve-irányítva a figyelmünket s a látottakkal kapcsolatban születő gondolatainkat anélkül, hogy egy pillanatra is elvennék a szabadságunkat. Bár, ha belegondolunk, olyan szépen és ügyesen fogják – képletesen – a kezünket, hogy a darab végére – ugyancsak képletesen – már a tenyerükből eszünk. (Hozzáteszem, Szabó Rékánál mindig jó kezekben vagyunk, és ezt a lehető legkonkrétabban értem.) Tehát, a konferansziék elmondják, hogy itt és most minden a „hang”-nak rendelődik alá. És esetünkben a hangot a test adja. Az első „felvonás” a nem ismert, a bennünk mélyen eltemetett hangra épül, arra, amit talán nem is ismerünk magunkból. A másodiknak a hang „igazsága”, a harmadiknak pedig a hang teremtő ereje címet adnám. Hogy ez miként nyújthat élményt a közönségnek, ahhoz át kell élni az Afterparty-t. Mert bár van ennek az előadásnak egy terápiás vetülete, de a terápia nem (csak) az előadókra hat vissza, nem csak őket segíti, nem csak ők profitálnak belőle, hanem mélyen átélhetővé válik a néző számára is, különösen azokban a katartikus pillanatokban, amikor az előadók azt a feladatot kapják, hogy úgy énekeljék el az általuk választott dalt, hogy az tisztán, rájátszás-megjátszás nélkül, a lelkükből szólaljon meg. Nem könnyű. Segítséget kapnak egy-egy társuk személyében, aki fizikai ráhatásokkal (vagy épp óvó figyelemmel) segíti a saját hangját keresőt. Ez egyrészt arra hívja föl a figyelmünket, hogy a hang testhez kötött, hogy akár egy módosított testtartás, egy súly, egy nehezék hozzásegítheti az embert ahhoz, hogy ő saját maga lehessen pusztán a kiadott hang által. Lehet ennél többet akarni? Elérhető ennél nagyobb szabadság a világon?

Az Afterparty profán, és egyszersmind „kultikus”. A nézők az előadók segítségével az előadás végén megteremtik eme fiktív törzs nagyon is valóságos templomának hangkupoláját a Trafó terében. Egy közösségi, mobil(izálható) templomot.

Mi? Szeri Viktor: Outsiders
Hol? Trafó
Kik? Alkotó: Szeri Viktor. Előadók: Farkas Gergő Dávid, Juhász Adél, Vass Imre, Vavra Júlia. Zene: Molnár András. Fény: Dézsi Kata. Jelmez: Vass Csenge

Mi? Tünet Együttes: Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja
Hol? Trafó
Kik? Rendező: Szabó Réka. Előadók-alkotótársak: Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Oláh Balázs, Szabó Veronika, Szász Dániel. Zenei tréner-alkotótárs: Harcsa Veronika. Fény: Dézsi Kata. Jelmez: Vass Csenge.