Nem is tudom már pontosan, melyik amerikai író mesélte, hogy a hetvenes évek elején vízvezetékszerelőt hívott, és legnagyobb meglepetésére Philip Glass szállt ki a lakására. Először fel sem ismerte az ajtóban ácsorgó munkásruhás alakban a zeneszerzőt, azt gondolta, biztosan csak hasonlít rá, betessékelte, és csak akkor lett neki gyanús, hogy nem puszta hasonlóságról van szó, amikor a szerelő munka közben fütyülni kezdett. Glass akkor már túl volt az Einstein on the Beach bemutatóján, aránylag széles körben ismert lett a neve, de megélni még nem tudott a zenéjéből.

Egy kicsivel, igaz nem sokkal később, a nyolcvanas években, a Koyaanisqatsi sikere után már fenn tudta tartani magát a szerzői jogdíjakból. Mindenestre ma már a legismertebb kortárs szerző, operaszerzői munkássága, filmzeneszerzői tevékenysége tette főként ismertté.

Fotók: Berecz Valter

Ha csupán a kompozícióit nézzük, nem feltétlenül láthatjuk ezt a széles körű ismertséget és elismertséget indokoltnak: zeneszerzői spektruma finoman szólva sem széles, szemben az általa is nagyra tartott Charles Ives-ével vagy Morton Feldmanéval. Még az experimentális vagyis kísérleti jellegű zene kategóriájába sem férnek bele szerzeményei, amennyiben ugyanis azok alapelemek, dallamkonstrukciók, dallamtöredékek, olykor csupán egyszerű skálák, futamok, akkordok ismétléseire épülnek. Variációs skálája messze nem mérhető az olyan hasonlóan a repetitív zenében utazó nagy szerzőkéhez, mint Terry Riley vagy főképpen és elsősorban a Steve Reich. Tehát egy olyan fúgaszerző, aki sem fordításokat, sem augmentációkat nem ét bele műveibe, megelégszik a kánonszerkezettel, a futamok egymásra játszásával, az ismétlések szabályosságából következő rendérzettel, a pörgő, gyors ritmusok következtében előálló szufi-hatással: mintha minden szerzeményéhez egy önmaga körül pergő dervist képzelne el. És zenéit hallgatva mintha a dervishez hasonló beavatottságban lehetne a hallgatónak is része.

De nagyon szarkasztikus lenne azt kijelenteni, hogy Glass nem megérdemelten lett az, aki: egy olyan színházi korszakban volt fontos szerző, amikor a színház éppen a transzcendens, a dervis-pörgés, a lelassított kép, a kimerevített jelenet felé nyitott, és a Glass-zene, az akárcsak ma már prófétainak tetsző Koyaanisqatsi filmet, Robert Wilson rendezőt is remekül szolgálta. Akárcsak a szintúgy a mágikus rituálékat megidéző Phelim McDermottot, aki a Metropolitanben lenyűgöző Ekhnatont rendezett. Glass-nak tehát a szinte mozdulatlannak tetsző, mágikus jelenlétet sugalló színpadi művekhez írt zenéi működnek a legjobban. Ami annyit is jelent, ezek azok, melyek egy a művet alaposan átgondoló, a kivitelezésbe láthatóan tényleg nem csak kreatív energiát, de emésztő kétségeit és transzcendensről szerzett tapasztalatait is beépítő rendező kezében jelentős előadásokká válhattak. Vagyis Glass akkor emelkedett a nagy szerzők közé, amikor megtalálták a megfelelő alkotótársak, Godfrey Reggio rendező és a nagy színházi alkotóegyéniségek. Kisebb darabjai felfedik zeneszerzői hiányosságait, különösen azok, melyek esetében a zene és a szöveg nem alkot és nem is alkothat mágikus egységet. A Veszedelmes édenrom zongorára írt zenéje éppen ilyen: ügyesen szerkesztett darab, ami körülbelül tíz perc után kimerül, és egy óra múltán már kifejezetten idegesítővé is válik. A zene készleteinek kimerüléséről a rendezés terelhetné el a figyelmet, de itt az alapanyag, a színpadi alapanyag – Jean Cocteau műve – sem alkalmas arra, hogy a néző figyelmét fenntartsa.

Cocteau három művét is adaptálta Glass, először az Orpheuszt (ez talán még a legjobb), majd a Szépség és a szörnyeteget (a filmváltozatban Coctaeu élettársa, állandó alkotótársa Jean Marais játszott), végül Les Enfants Terribles című darabját, amit lehet Rettenetes kölyköknek fordítani, de tulajdonképpen a Veszedelmes éden fordítás közelebb visz a darab lényegéhez. A mű vegyes technikával készült (balett-opera a pontos műfaji megjelölése), az énekeseket táncosok egészítik ki: mintha a tánc a szereplők tudatalatti tartalmait jelenítené meg.

A sztori középpontjában négy ember áll, életüket kamaszkoruktól a fiatal felnőtt éveikig kísérhetjük figyelemmel. Élisabeth és Paul testvérek, kapcsolatuk nem egészséges, furcsa, kissé bizarr. Ha nem is szerelem, de a kölcsönös, egymást kizsákmányoló függőség miatt annak gyilkos verziójához hasonló. És nem egészséges az a környezet sem, ami körülveszi őket. Paul súlyos sebet kap, miután az imádott Dargelos, az ellenállhatatlan rosszfiú, mellkason találja egy hógolyóval. Paul kimarad az iskolából, zárványt képező lakásukban egyedül marad nővérével és magatehetetlen anyjukkal. Olyasfajta titokzatos páros, akikből árad valami nem evilági, viselkedésükben van valami olyan szabálytalan és szabályszegő, ami sokakat vonz. Hasonlítnak Bernardo Bertolucci Álmodozók című filmjének párosához (e művet is Cocteau regénye ihlette).

Barta Dóra koreográfus-rendező egy szögletes teret képzelt köréjük, az egész tér – Tihanyi Ildi díszletterve – olyan, mintha kockás papíron tervezték volna, egyes részek kisatírozásával; nagyszabású, látványos, de a mozgások, a szereplők elhelyezése a térben, nem szolgálja a történet megértését. A narrátor – Szemenyei János – vezetése nélkül vajmi keveset lehetne e testvérpár drámájából megérteni. A lelki történésekhez valóban közelebb visznek a táncosok, és a tánckoreográfiák tagadhatatlanul feltárják a szereplők személyét, identitását, leleplezik érzékenységüket – amit amúgy rejteni igyekeznek –, de mégsem bomlik ki a dráma.

A nagyszabású, négyzet alapú térkivágások forognak, olykor lépcsőházzá válnak, olykor az utca szerepét töltik be, majd az követően, hogy Élisabeth hozzámegy Michaelhez, majd Michael meghal egy autóbalesetben az esküvőjük után, a tér a Michaeltől örökölt kastélyként funkcionál. A testvérek féltékenységi, szeret-nemszeret drámájából hiányoznak a fordulópontok. Mintha nem lenne tétje annak sem, hogy Élisabeth átad a testvérének egy hógolyó formájú, méreggel teli üvegcsét. A testvérek életébe belépő személyek – és ez már az első pillanatban, az első hógolyó elcsattanása után is világos , a bukás, a szétesés felé mozdítják el ezt a családot. Főként Agathe, akivel egy manöken munkája során, egy kalapbemutatón ismerkedik meg Élisabeth. Az a két személy, akit eleinte csak a játékukba vonnak be, manipulálnak, lesznek a bomlás okai. Mintha e négy ember egy kémiai folyamatot demonstrálna, természeti erők működését. Goethe az emberi érzelmek bonyolult kémiáját bemutató regényének eredeti címe: Cserebomlás (magyarul Vonzások és változások). Ez a cím mintha ennek a Cocteau műnek is adekvát címe lenne.

A drámát illetve a konfliktusokat a zene nem szolgálja: egyáltalán nem róható fel sem az Élisabethet alakító Rálik Szilviának, sem a Paul alakító Kósa Lőrincnek, hogy nem ébresztenek bennünk sem részvétet, sem szimpátiát. Rálik kétségbevonhatatlan énekesi erényei, biztos magasságai, most nincsenek segítségére, a szerep egyszerűen nem adja meg magát neki, és mintha hangszíne is inkább kényes és kötekedő dámát mutatna, mint kétségbeesését leplezni akaró, unatkozó hölgyet. Kósa Lőrinc pedig kissé színtelen e szerephez. Aki a leginkább helyén van, az Agathe szerepét játszó Kálnay Zsófia, akinek üde, kissé a Mozart hősnők karakteréből merítő alakításában Agathe az, aki öntudatlanul, fel sem mérve mekkora kárt okozhat, lép be a maga kémhatásával a folyamatba. Gerard, a másik bomlasztó erő, aki Élisabeth oldaláról érkezik, Ódor Botond megformálásban nem tűnik olyan veszedelmesnek, mint az ártatlanságával is a sorsot, illetve a testvéreket maga ellen kihívó Agathe. Kálnay szólama lágyabb is, mint Rálik Szilviáé, az idővel egyre vegzálóbb, egyre dühödtebben kalimpáló zene szövetében ő az egyetlen nem idegesítő, nem birizgáló jelenség. Mert akármilyen jól is játssza a szólamokat a három zongorán: Tóth Sámuel, Kálvin Balázs és Zsoldos Bálint, akármilyen koncentráltsággal is vezényel Dobszay Péter ez a darab sajnos akkor is Glass életművének olyan szempontból is tipikus darabja marad, hogy tíz vagy tizenöt perc is elég lenne belőle. Mert egy óra elteltével már úgy érezhetjük magunkat, mint egy unalmas kémiaórán, ahol nem elég, hogy a tanár folyton ugyanazt ismételgeti (bizonyos kölcsönhatási folyamatokról), de még az egyik osztálytársunk is piszkálgatja hátulról a fülünket.

Mi? Philip Glass: Veszedelmes éden (Les Enfants Terribles)
Hol? Eiffel Műhelyház
Kik? Rendező-koreográfus: Barta Dóra. Karmester: Dobszay Péter. Szereplők: Rálik Szilvia (Elisabeth, ének), Furuhashi-Huber Inez (Elisabeth, tánc), Kósa Lőrinc e.h. / Dobák Attila (Paul, ének), Taravillo Mahillo Carlos (Paul, tánc), Ódor Botond (Gérard, ének), Bajári Levente (Gérard, tánc), Kálnay Zsófia / Molnár Anna (Agathe/Dargelos, ének), Boros Ildikó (Agathe, tánc); Rónai András (Dargelos, tánc), Szemenyei János (Narrátor), Gyarmati Zsófia (Anya, tánc), Kerényi Miklós Dávid (Michael, tánc), Sorokina Nadezhda (Házvezetőnő, tánc), Hak Guus Marten (Orvos, tánc), Kohári István (Nagybácsi, tánc), Pesel Anita Tiffany (Próbakisasszony, tánc). Zongorán közreműködik: Kálvin Balázs, Tóth Sámuel Csaba, Zsoldos Bálint

Facebook Comments