Nem tudtam, hogy mire megyek, hiszen a Vircsaft cím legfeljebb ha az intenzitását jelzi egy eseménynek, de azt tudtam, hogy hová és kikhez. Abban biztos voltam, hogy unatkozni nem fogok, mert a Borgula András által vezetett Gólem Színháznak nem egy produkcióját láttam már előzőleg. A Gólem Központ előkészületeiről és tervezett, a koronavírus bonyodalmaival nehezített nyitásáról elég sokat lehetett hallani.

A sajtó is hírül adta, hogy az Erzsébetvárosi Önkormányzat közszolgáltatási szerződésben, meghatározott feltételekkel adta használatba a Gólem Színháznak a Csányi u. 3. szám alatti, közel 500 négyzetméteres teret. S most végre – ezen az egykor mézeskalács műhelyként és pékségként működő helyen – kávét iszik és foszlós kalácsot, babkát eddegél a premierközönség.

Fotók: Pályi Zsófia

A belső, tágas térben számozott helyre szóló jegyek igazítják el a nézőket. Mutatós, vakolatlan falak futnak föl a magasba, s előttünk egy körülbelül 6×10 méteres játéktér világosodik ki. Kicsit olyan, mintha a kelenföldi pályaudvar lepukkant régi épületében lennénk. És tényleg, várótermet látunk, szorongó várakozókkal. Bal hátul, a zugba rejtve az est muzsikása, Barna Gábor Botond, a többféle hangszert megszólaltató zenész ül, egyelőre némán. Középütt egy pad, rajta a bőröndök közé szorult ifjú párt játszó artista testvérpár, Daniel Relle és Luise Relle, jobboldalt egy megmászható, erős vascső, ami fölött hatalmas óra mutatói jelzik az időt. Ezt az órát próbálja majd megközelíteni a sárga láthatósági mellényt viselő vasutas, Nádasi Iván. Balra, egészen az orrunk előtt, piros szoknyás lány tűri az idő múlását, néha idegesen körbepillantva. Nem jön, akit vár. Ő Urmai Blanka.

Amikor a csönd kezd kibírhatatlan lenni, apró neszek válnak érzékelhetővé. Kis, testi rángások kezdődnek el, csettintések, cipősarok-koppanások válnak kérdés-feleletté, sűrűsödnek majdhogynem zenévé, s ezzel – nincs erre jobb szó – bekúszik közénk az előadás. Először csak sejteni lehet, aztán bizonyossá válik: a színészképzés, a bohóciskolák és a fizikai színház alapozó gyakorlataiból, jól sikerült improvizációk rögzített változataiból áll össze egy történetecske. Néha a feszült némaság viszi előre, néha a megszólaló zene, a csúcspontokon meg többszólamú, bugyborgó beszédkitörés robban ki a csapatból. Van egy keretjáték, melynek során mindenki vár valakire vagy valamire. Elegáns, villámló nagyasszony, a most is remek, párducmozgású Sipos Vera próbál megbirkózni a magárahagyottságával, s végül kezdi észrevenni maga körül a világot, meg a vasutast is. Kerekes Márton játssza az elkésve érkező diáklegénykét (Ahá! Őrá várt talán a piros szoknyás Blanka, aki lelépett.) Az érettebbek saját hurcolandó terheikkel – például szaporodni látszó bőröndökkel – viaskodnak, a fiatalok egymás elkerülésétől szenvednek, végül az előkerült laposüvegek tartalma lecsendesíti a lelkeket. A fiú egyedül marad a padon, s a működésbe lépő füstgép jelzi, a továbbiakban az ő álmának leszünk követői.

Mondhatnánk, hogy az álomdramaturgia a világ legkényelmesebb történetmesélő szerkezete, de az az igazság, hogy ritmikai pontosság, zenei odafigyelés nélkül az is kudarcra van ítélve. Itt azonban ilyesmi nem fenyeget. Németh Virág, a dramaturg, Borgula András a rendező, s a klasszikus, artistaképzettséggel bonyolítható bohócantrék és a jól sikerült színészi rögtönzések mozaikjai összeállnak. Egy száz évvel ezelőtti világot megidéző etűdsor formájában pedig előttünk is kirajzolódik egy történet.

Az álombéli sztori lényege, hogy a rabbi lánya meg egy nem-zsidó fiú egymásba szeretnek. A Lányt, Zsuzsanna-Sosanáht (Urmai Blanka) azonban a rabbi (Nádasi Iván) máshoz akarja hozzá adni, ezért aztán áll a bál. Sosanah megszökik, s közben a változó szerepekben megjelenő társak hol itt, hol ott, hol így, hol úgy bújtatják. Kalapok alá rejtik, tojások és hagymák közé rekkentik, mindenféle fizikai kunsztokkal, gerendán függő és csövön mászó mutatványokkal próbálván elterelni az egyre nyugtalanabbul bicikliző rabbi figyelmét. De van itt osztozkodó gengsztercsapat, sőt, óvodai életkép kalapos óvónénivel (Kóti Eszter) meg ebadta kiscsoportosokkal, akik mintegy edzésképpen, serényen és mulatságosan próbálnak kiszúrni egymással. Nagyon bájos, ahogy a két gyerekember, a fiú meg a lány, egymást is kerülgetve kissé, végül összetalálkoznak. Meg kell jegyeznem, Kerekes Márton énekhangja oly mértékben kellemes, hogy azt jó lenne a jövőben hosszabban is hallani.

A díszlet- és jelmeztervező Katics Veronikát dicsérik az egyszerű öltözékek. A hagyományos hétköznapi ruhák a férfiakon, a „hózentrógeres” nadrág, a sötét mellény, a fehér ing, a siltes, lapos sapkák az ifjúi fejeken, tényleg visszarepítenek a régi időbe, nem is kell hozzájuk az egyik árus kezében feltűnő, hajdani keresztény-konzervatív lap, a Nemzeti Újság egy példánya, ami jelzi, merre is bolyongunk.

A lányka sejtelmes mennyasszonyi ruhája, a régi bicikli csomagtartójára fenyegetően fölerősített fátyolmaradék, a rabbi keménykalapja és a zakója alól látványosan előlengedező zsinórok mind megannyi utalás a zsidó közösségek törvényeire. (Utánanéztem: ezek a rojtok a hithű férfiak ing alatt is viselt négyszögletű ruhadarabjának, a cicesznek a rojtjai, melyek fő feladata, hogy emlékeztessék őket a zsidóságukra és a tórai előírások betartására.  Amiért ezt idézem, annak az az oka, hogy van ennek egy általam eddig sose hallott, gyönyörű magyar neve, szemlélőrojtnak is hívják, s az a feladata, hogy aki látja, az emlékezzék az Örökkévalótól kapott feladataira.) Nos, itt van a történetben a nagy megoldandó, jön a csúcspont, a rabbi megérti, mi a helyzet. A lányka nem menekül tovább, a társak pompás ügyetlenkedés után négy rúd segítségével föllebegtetnek a magasba egy áttetszően ragyogó hüpét (esküvői sátort). Ekkor azonban nyilvánvalóvá lesz, hogy Marci az bizony Marci, és nem Mordechaj, noha éppen lehetne az is. Sosanah héber nyelvű nagymonológot szúr bele egyenest édesapja szívébe. Nem értem mit mond, de érzem, hogy az lesz, amit a fiatalok akarnak, mert a lány nagyon elszánt. Meg is van az engedély, jön a zene. Az esküvői szalvétába nem cserépedénykét, hanem egy jófajta telefont csomagolnak, amit azonban bölcs előrelátással „akusztikailag” törnek csak össze. Előszivárog újra a füst, vége az álomnak, s a kislány – most Zsuzsanna névre hallgatva – megtalálja az ő padon alvó szerelmét, Marci-Mordechajt.

A produkció címe nem igazán szerencsés, hisz a tartalom korántsem fedi a vircsaft fogalmához szorosan hozzátartozó, zajos érdekérvényesítést. Üdítően kedves, jóízű játék ez, ha nyilvánvaló is, hogy a gyakorlati felkészülés melléktermékeiből sikerült „aranyat” csinálni. A Gólem Központ megnyílt, s a találkozások háza lesz. Én pedig, mindennek kapcsán – miután a hajdani mézeskalácsos házban először vettem csokoládés babkát, de egész biztos, hogy nem utoljára – megtanultam egy új magyar szót, s vele azt is, hogy mire jó a „szemlélőrojt”.

Mi? Vircsaft
Hol? Gólem Központ
Kik? Rendező: Borgula András. Játsszák: Barna Gábor Botond, Kerekes Márton, Nádasi Iván, Daniel Relle, Louise Relle, Sipos Vera, Urmai Blanka