Elsőre talán meghökkentőnek hangzik, de mégis van érintkezési pont a lélek és a test ünnepe, a spiritualitás és a gasztronómia között. Az elsőt a Glória, a másodikat A pacal ideje című darab viszi színre.

A Glória: terápia, csoportfoglalkozás, pszichodráma, lelkigyakorlat, ünnep, színház, prédikáció, filozófiai próbálkozás, performansz – mindez egyszerre. Ráadásul a néző sem marad kívül a történéseken, hanem kénytelen-kelletlen aktív részese lesz a végére szertartássá alakuló színháznak.

Farkas Franciska – Soós Attila: Glória. Fotó: Bokor Krisztián.

A darab elején egy kis, fekete térben áll Farkas Franciska szemben a közönséggel. Bokáig érő fehér ruhában, mely kiemelkedik a sötét háttérből, és angyalszerű karaktert kölcsönöz neki. A színpad szélén Soós Attila rendező ül egy laptoppal, ő a felelős a zenéért, mely az előadás szerves részévé válik. De egyébként csupasz a tér, csak két szék jelenik meg a színpadon, és az ajtó és az ablak válik még az előadás részévé. No meg Franciska vékony, törékeny alakja és fehér ruhája.

Az előadás elején szemben áll a közönséggel, és a játékról beszél. Kicsit mesterkéltnek, modorosnak tűnnek a lelkendező mondatok, és a játék fogalmának meghatározása. Azt állítja ugyanis, hogy a játéknak nincs célja, a játék feloldódás és öröm, szemben a munkával vagy a tanulással. Persze, egy poroszos berendezkedésű világban nehéz elképzelni, hogy a tanulás és a munka is öröm lehet, de lehet. Mint ahogyan a játéknak is lehet célja, példának okáért a focit gólra játsszák.

Aztán néhány gyors snitt, pár apró jelenet és eszmefuttatás a játékról, majd a színész egyenként végigkérdezi a közönség tagjait, hogy mi volt a kedvenc játékuk gyerekkorukban. Kicsit kínos kérdés ez, olyasmi, mint a „mi volt a jeled az óvodában”, és a feszengést az sem oldja, hogy a lány minden választ ugyanolyan lelkesen fogad. Az ember mintha egy életmód-tanácsadó facebookoldalon érezné magát, ahol az a boldogság receptje, hogy merj mezítláb a fűben járni, esőben szaladgálni és nyáresteken csillagokat nézni.

De persze az is világos azonnal, hogy itt kezdődik el a néző bevonása, „megdolgozása”. Itt történik meg a határátlépés a színpad és a nézőtér között, itt és ekkor kezdődik el a közös játék, itt válik érdekeltté a néző is a darabban, tehát bármilyen sutának is tűnik ez a kérdés, ez teremti meg a közösséget ebben a fekete térben. A nézők nagy része pedig örömmel válaszol, elmosolyodik, nevetgél, ami azt jelzi, hogy a jelenet elérte a célját: bent vagyunk, átléptük a határt, innentől kezdve együtt játszunk.

Aztán széttöredezik az előadás, egymást követő jelenetekre, melyek nincsenek igazán kapcsolatban egymással. De ezzel semmi baj, az előadásnak valójában a javára válik az a jótékony kakofónia, termékeny káosz, melyet remekül kiegészít a zene. Franciska hol táncra perdül, hogy a megcsalt szerelmes fájdalmát játssza, és eközben is bevon néha egy-egy embert a közönségből. S ahogyan telik az idő, válik a darab egyre feszesebbé, s látszik, hogy a színésznő egyre jobban otthon érzi magát ebben a szűkös, fekete térben.

A közönséggel való kapcsolatteremtést szolgálja az a jelenet is, amikor Franciska egyenként megszólítja a nézőket, hogy nézzenek rá olyan tekintettel, mintha az apja, legkisebb gyereke, anyja, legjobb barátja lennének. Többször végigzongorázza ezt, és a néző néz, vagy legalábbis próbálkozik az apa, az anya, a legkisebb gyerek, a legjobb barát szemével nézni. Nézzük őt, a törékeny fehér teremtést, aki a jelenet végén a színpad végéig hátrál, és szenvedélyesen kitör: ki is ő valójában a tekintetek kereszttüzében.

Neptun Brigád: A pacal ideje. Fotó: Duró Gábor.

S így jutunk el a Macbeth-jelenetig, melyben a feleség kérleli a szeretőjét, hogy ugyan ölné már meg a kedves férjet, aki éppen az igazak álmát alussza. A fehér ruha itt már démonivá válik, hiszen az ártatlanságot szimbolizálja a halálos bűn elkövetése közben. Shakespeare-korabeli szenvedély jelenik meg a szűkös térben, és a jelenet egyértelműen a darab egyik csúcspontja.

Erre következik egy filozofikusabb jelenet Istenről és Isten hollétéről, majd végül magyarázatot kapunk arra, ki is az a Glória. Kiderül, hogy egy tizennégy éves, halálos beteg lány, aki utolsó napjait éli. Amikor már megszabadult az előítéletektől, mindazoktól a gondolkodási formáktól, melyek szerint a társadalom a tagjait osztályozza, és más már nem számít neki, csak a boldogság, a mosoly és a szabadság. Mert szabadság nélkül nem lehet boldognak lenni – halljuk.

Aztán a színésznő leül a színpad végébe rakott két székre, és odahívja a közönséget. Körbeállunk, ő pedig azokról a társadalmi csoportokról beszél, akik hagyományosan el vannak nyomva a világnak ezen a fertályán. Ennek ismét csak van egy kis didaktikus színezete, valamint nem nehéz kihallani belőle aktuálpolitikai utalásokat sem, amelyekre alighanem azért nincs nagy szükség, mert egy ilyen darabra alighanem úgyis csak azok jönnek el, akik hasonlóképpen gondolkodnak.

A zárójelenetben Franciska egymásba kulcsolja a nézők kezét, ott állunk körben, és mosolygunk. A rendező, Soós Attila is belép a körbe, szélesen rámosolyognak arra, aki nem mosolyog eléggé. Ott toporog a néző a giccshatáron, valahol, ahonnan egy kisujjnyira már a világot dömpingszerűen elárasztó ezoterikus tanok vannak, de valahogy érezni, hogy még éppen innen vagyunk. Hogy ennek valahogy mégis van hitele. Hogy ez a mosoly nem kínos vicsorgás vagy erőltetett bájvigyor, hanem jobban megy ez, mint ahogy az ember előszörre gondolná, és még jól is esik. Ki gondolta volna.

Nem baj, hogy nem áll össze a darab, és megdolgoztatja a nézőt, ha összefüggéseket akar felfedezni. Az a dolga, azért ment oda. Az emberi lélek legszebb és legocsmányabb oldalait látni, a bűnt és ártatlanságot, a halált és az életet. Nagy szavak ezek, kétségtelen, de a darab sem ódzkodik tőlük. Sőt, szinte otthonos közelségbe hozza őket, pontosabban azt, amit jelentenek. Ettől pedig olyan katarzisféléje támad az embernek.

Neptun Brigád: A pacal ideje. Fotó: Duró Gábor.

Bármilyen meglepő, de a Neptun Brigád A pacal ideje című darabja mutat némi rokonságot Farkas Franciska Glóriájával. A legfeltűnőbben a szerkezetet tekintve, hiszen mindkettő monodráma és rövidke epizódok sorozata. A másik hasonlóság eredője pedig azokban az életmód-trendekben kereshető, melyek meghatározóan hatnak arra, hogyan él a magyar középosztály, milyen divatokat követ. Csakhogy míg a Glória inkább spirituális hangoltságú, addig A pacal ideje masszívan materialista, és a kortárs gasztrohullámot lovagolja meg, szabadon felhasználva Cserna-Szabó András 77 magyar pacal: Avagy a gyomor csodálatos élete című könyvét.

Az előadás remek jelenettel indul: egy hatalmas fazekat láthatunk a színpad közepén, a két fülén fűszerpaprika füzérek lógnak, piros és fehér füstök szállnak fel belőle, bugyborgást hallunk és patetikus zenét. A fazékból pedig egyszer csak előbukkan a pacalt megszemélyesítő színész, Ficzere Béla. A darab kerettörténete pedig az, hogy a pacalnak mintha egy bíróság előtt kellene a saját létezését, létjogosultságát igazolnia, anekdotákkal, gasztro- és kultúrtörténeti csemegékkel érvel amellett, hogy ő igenis van, létezik, és különlegesen fontos szerepet tölt be úgy az emberiség, mint a magyarság kultúrájában. „Engem enni kultúra” – jelenti ki öntudatosan.

Elég bizarr ötlet védőbeszédet mondatni a marha gyomrával, kicsit erőltetettnek is tűnik elsőre. Mint ahogyan az egymást követő epizódok közül is néhány, mely a sztereotípiákra, a modern magyar, egyszerre urbánus és népi kultúrában forgalomban levő anekdotákra épít. Ilyen például a pacalfőzés története a panellakásban, melyet Béluska, a kisdobos mesél el. Hogyan mentek el az apjával a Bosnyák téri piacra, hogyan jöttek le a szomszédok, akik cseresznyepálinkát főztek a gázon a kilencediken, míg a szomszéd házba kijöttek a tűzoltók, mert disznót perzseltek az ötödiken, és kigyulladt négy lakás. Persze, az apa és a szomszédok jól berúgtak a végére, és mintha az egész epizódnak nem is maga a pacalfőzés lenne a lényege, hanem egy miliő kabarészerű megidézése.

Ahogyan azoknak is, melyek a nyolcvanas évek egy-egy jellegzetes eseményét, kulturális toposzát idézik meg: a Lindát, a diszkóhangulatot, a Fidesz megalakulását, a szovjet csapatok kivonulását, ésatöbbi. A nézőnek kicsit az lehet az érzése, hogy elszakadtunk már a pacaltól, itt már nem is annyira a bíróság előtti védekezés a cél, hanem inkább nosztalgikus hangulatok felidézése egy-egy jellegzetes geg, bohózati elem révén.

Fajsúlyosabbak azok a jelenetek, melyek egy-egy kultúrtörténeti csemegét „tálalnak” a nézőnek. Mint például az, mely a szegedi kikapós fogadósné történetét meséli el, akit bíróság elé idéztek üzletszerű kéjelgésért, de végül mégis megúszta, hogy „kipacalozzák” a városból. Azaz meztelen testére mosatlan marhagyomrot kötözzenek, és kiűzzék a határba. Az asszonyka azzal érvel, hogy ezzel bizony nemcsak ő járna rosszul, hanem azok az urak is, akik igénybe veszik a szolgálatait – mint ahogyan a bíró úr is. Aki elismeri, hogy ennek hatására a férfiember kiegyensúlyozottabb, elégedettebb, nem háborog – vagyis Piroska valójában társadalmilag hasznos tevékenységet végez. De nem is ez a vicces párbeszéd a legszebb a jelenetben, hanem az elején, amikor a színész az egyik kezére piros selyemkesztyűt húz, a másikra fekete bőrkesztyűt, és romantikus zene kíséretében velük játssza el a Piroska és aktuális partnere szerelmi jelenetét.

Az egyik legszellemesebb etűdben pedig egy török katona nyakon csípi a bujdosó Rákóczi Ferenc inasát, aki a hóna alatt egy malaccal tart hazafelé. A gyerek mentségéül azt hozza fel, hogy szegény fejedelmet akarja megvigasztalni azzal, hogy alapanyagot szerez neki egy jó pacalpörkölthöz. A zord török nehezen enyhül, azon különösen megbotránkozik, hogy a tisztátalan állaton kívül a tiltott alkoholra is szükség van a művelethez, de aztán hazazavarja a gyereket azzal, hogy szerezzen neki a hegyvidéki nedűből – különben hazazavarja az egész bujdosó csapatot.

A pacalnak azonban a sztorizáson kívül van némi hajlama a konyhafilozófiára is. Elmélázik azon, hogy mi lenne, ha az emberek is úgy emésztenének, mint a marhák vagy a tevék, vagyis négy részből álló gyomruk lenne. Így békésen kérődzve mindent meg tudnának emészteni, és mennyivel békésebb lenne a világ! De mivel nem az, ezért a pacal is embergyűlölő mizantrópnak tartja magát, mert taszítja, hogy az emberek mindent megzabálnak nyakló nélkül.

Farkas Franciska – Soós Attila: Glória. Fotó: Bokor Krisztián.

Ficzere Béla remekül alakítja az összes megidézett karaktert: a kikapós menyecskét, Komár Lászlót, a bírót, a török katonát, a panelek lakóit, Álmos vezért, és mindenekelőtt a pacalt. Öltözéke remekül eltalált: egy drapp zakóról lóg valami kabátbélésszerű anyag, mely a gyomor textúráját idézi. Egy szemüveggel jelzi, ha éppen a bíró szerepében beszél, vagy úttörőnyakkendőt köt, amikor a kis Béluska történetét meséli, lábára neccharisnyát húz, amikor Piroska nevében érvel a bíróság előtt. Persze, mindegyik karakter stilizált és parodisztikus, de egy „zenés gasztro abszurd” éppen erre szerződik a közönséggel: hogy mulattassa.

A darab egyik legfontosabb gondolata pedig szintén hasonlóságot mutat a Glória egyik fő mondanivalójával. Még az elején hangzik el, hogy a kondérban nincs kecmec, mindenki azt adja, ami, nincs színlelés és képmutatás. Furcsa konstelláció ez, de úgy tűnik, a spirituális rituálék és a gasztronómia ugyanarra irányulna: kihozni mindenből és mindenkiből a lényeget.

Mi? Glória
Hol? változó helyszíneken
Kik? Rendező: Soós Attila. Játssza: Farkas Franciska.

Mi? Neptun Brigád: A pacal ideje (Cserna András 77 magyar pacal című könyve nyomán nagyon szabadon írta a Neptun Brigád)
Hol? RS9 Színház
Kik? Rendező: Vass György. Szereplő: Ficzere Béla. Dalbetétek: Ficzere Béla és Duró Gábor. Dramaturg: Bártfay Rita. Szakmai munkatárs: Baksa Imre. Produkciós vezető: Sáfrány Eszter. Díszlet: Schneider Zoltán. Jelmez: Kovács Andrea. Fény: Csáki Rita, Makray Gábor. Hang: Koleszár Bazil Péter.