Elsőre nem magától értetődő, hogy egy csapat a kollektív karantén-kényszer alatt-után pont az elvonulás és bezárkózás iránti vágyról csináljon egy előadást.

Ám A szarvasnak gyermeke története éppen ennek a vágynak az okait mutatja be: az előadás középpontjában egy feszültségekkel teli, felbomló barátitársaság áll, amelynek az egyik tagját, Ervint egy hegyi túra során egy jávorszarvas a mélybe löki. A megmaradt tagok meghamisítják a halott végakaratát, hogy Ervin gazdag édesapjától pénzhez jussanak, majd fokozatosan egyre komolyabb csalásokba keverednek. Az előadásban azonban nem csupán miattuk hat át mindent a hazugság: Ervin életének flashbackjeiből és az előadás jelenéből egyaránt kiderül, hogy az őszinteség éppen úgy hiányzik az emberi kapcsolatokból, mint a szereplők által lelketlenül létrehozott szakrális színházból vagy a felhangzó popslágerekből. A végkimenetelt pedig már a színlap is lelövi: Ervin, akinek a meghamisított emlékeiből nyerészkednek a barátai, nem meghalt, hanem – hasonlóan a Szarvassá vált fiúk című ballada hőseihez – állattá lett, hogy ne legyen többé része a hamis, viccnek is rossz emberi világnak.

Fotók: Gulyás Dóra.

Vinnai András, író és Szabó Zoltán, rendező, akik az ötletüket a Staféta pályázat és a TÁP Színház égisze alatt valósították meg, az alaphelyzetet azzal spékelték még meg, hogy a 2000-es évek elejére tették, a „meghökkentő, hogy ez már történelem” időszakába. A döntésnek sejthetően van mélyebb apropója is: ha csak az őszinteség-tematikát nézzük, akkor még pont a határán voltunk a közösségi média térnyerésének, az előadásban is már előrevetített okostelefonoknak, másszóval a mindent beszippantó és átható művi virtualitásnak, illetve a post-truth politikának – ebben a perspektívában a 2000-es évek az utolsó utáni pillanat, amikor még lehetett valamifajta valóságról beszélni, amit ugyan már akkor elferdítettek, de még nem számoltak föl. A jószándékú Ervin feladta a világ megváltásának a lehetőségét ebben az egyre hamisabb közegben és kivonult a társadalomból a maga némaságába. Ma pont fordítva, a globális katasztrófák árnyékában az embereknek úgy tűnik, inkább a saját virtuális buborékjukból és a tétlenségből kellene kivonulnia. Az ellentét dacára az alapérzés közös: be vagyunk szorítva egy társadalom által ránk erőltetett sablonba, ahonnan ki kéne törni.

De a korszakok közötti komoly, sorok között sugallt összevetésnél sokkal jellemzőbbek az előadásra a két évtizeddel ezelőtti időszakon élcelődő viccek és paródiák. A gond azonban az, hogy tíz jóindulattal is csak halovány mosolyt kiváltó gegre jut egy-egy valóban ütős. Ez utóbbira főleg a slágerparódiák (zene: Kákonyi Árpád) jelentették a példát, közülük is a csúcspontot Két összeillő ember átdolgozása Jászberényi Gábor előadásában. Az önreflexív kiszólások, a műfajok közötti ugrálás vagy a jelenetek abszurdnak szánt fordulatai azonban sokszor mellőzték az eredetiséget (tipikus, hogy a musicales dalbetétnél el „kellett” sütni, hogy miért énekelsz úgy, mintha egy musicalben lennénk?).

Pedig az alkotók mintha a humorra építettek volna: a történet ugyanis leginkább csak skiccnek vagy példázatnak hat, ahogyan a szereplők sem kifejezetten komplexek. Mindemellett Friedenthal Zoltánt kifejezetten szórakoztató nézni, hogy hol a komolyabb, kétségei között lavírozó Ervint, hol Ervin naivitása miatt nevetséges édesapját alakítja (akinek kidolgozatlan jelleméről szól az előadás egy másik remek dala). Mellette Gyöngy Zsuzsa, Jászberényi Gábor, Pertics Villő Virág és Tóth Máté komoly energiákkal töltik meg a karikatúra-jellegük dacára is infantilisnak ható szerepeket, valószínűleg az ő lendületüknek is köszönhető, hogy a bő két óra a fentiekben kritizált elemek dacára sem hat hosszú időnek. Szintén előtérbe nyomakodik a látványba fektetett munka (Juristovszky Sosa): az árnyjátékkal, illetve a tér és a fények folyamatos átalakításával ugyan lekötötte az ember figyelmét, mindamellett volt pár olyan hatáselem, amelyeket mások mellett a TÁP Színház vagy a néhai Szputnyik produkciói már alaposan „elkoptattak”, ilyenek például a műfaji filmek látványát imitáló megoldások.

Ervin néma elvonulása egy életérzés: vágyakozás azután a korszak után, amikor még azt lehetett hinni, hogy el lehet menekülni a természetbe az emberek elől – ma tényleg úgy tűnik, hogy ez csak vágy, az eldugottnak hitt tengerekben is a műanyaghulladékunkkal találkozunk, nincs hova kiszakadni az emberi társadalomból. Az előadás ugyanakkor nem tud vagy nem akar túllépni a paródiába hajló hangulaton, az önreflexióval igazán elidegeníteni sem tud, így egy– műfajában kétségtelenül vállalható – bohóckodás marad. Csak éppen pont az az őszinte, mély szembenézés hiányzik belőle, amit a hőse is hiába keres a világban.

Mi? Vinnai András: Szarvasnak gyermeke
Hol? Jurányi Ház Kamaraterem
Kik? Rendező: Szabó Zoltán. Játsszák: Friedenthal Zoltán, Gyöngy Zsuzsa, Jászberényi Gábor, Pertics Villő Virág, Tóth Máté. Produkciós vezető: Dézsi Fruzsina. Rendezőasszisztens: Szakács Zsuzsa. Fény: Langó Ádám. Hang:Langó Ádám. Zene: Kákonyi Árpád. Mozgás: Téri Gáspár. Látványtervező: Juristovszky Sosa.