Elmondom, mit ne várjon az olvasó ettől a cikktől, ami a szegedi THEALTER Fesztivál helyét és helyzetét kívánja feldolgozni, vagy legalább megkísérelni értelmezni: objektivitást és távolságtartást, rideg tényszerűséget és tudományosságot. Helyette merőben szubjektív emlékidézést, a történeti háttér véletlenül sem teljességre törekvő felvázolását, a fesztivál elhelyezési kísérletét helyi, regionális és országos kontextusban. Ha nagyon akarnám, járhatnám az első utat, de képmutatás volna letagadni, hogy milyen sok szálon kötődöm a fesztiválhoz, illetve mennyit köszönhetek neki (meg talán fordítva is), így aztán kénytelen vagyok a sokszoros elfogultság hangján szólni róla.

Ez utóbbi némi magyarázatra szorul: azon túl, hogy néhány éve a fesztivál művészeti tanácsadójaként a program alakításában aktívan részt veszek, két évtizede a THEALTER minden kiadásán jelen vagyok, többnyire az elsőtől az utolsó napig. (Korábbi műsorfüzeteket lapozgatva[1] is felrémlik egy-egy előadás, de következetes fesztiválnézőségem kezdetét 2001-re datálom.) Eleinte sokáig „mezei” kritikusként néztem, és írtam róla, 2013 óta Proics Lilla kollégámmal a Kritikus szekció elnevezésű szakmai beszélgetéssorozatban tanuljuk, hogyan lehet alkotóktól úgy kérdezni, hogy legyen kedvük válaszolni. 2014 óta szerkesztem és szervezem a blog jr.-t, ahol színház és kritika iránt érdeklődő és/vagy elkötelezett fiatal emberek írják le benyomásaikat a fesztiválon látottakról, azonnali visszacsatolást adva alkotónak és nézőnek egyaránt. Az itt készült anyagok elérhetőek és nyilvánosak, talán nem túlzás azt állítani, hogy egyedülálló archívumként szolgálva a hazai független színház utóbbi évtizedére kíváncsiaknak.[2]

2015-ben a negyedszázados születésnapját ünneplő fesztivált a meghatározó szegedi irodalmi lap, a Tiszatáj az általam szerkesztett különszámmal ünnepelte:[3] huszonöt év leltárszerű összegzése helyett izgalmas kaland volt a felkért szerzőkkel együtt kibogozni a THEALTER fedőnévvel illetett különös képződmény belső, sokszor láthatatlan összefüggéseit és mindezeknek a külvilág felé nyúló transzfereit. Hogy a független színházak történetének feltárása területén (is) komoly adósságai vannak a magyar színháztudománynak, nem újdonság. 2020-ra terveztük, de a pandémia miatt csak 2021-ben valósult meg az általam szervezett THEALTER 30(+1) színháztudományi konferencia,[4] ahol a már megkezdett munka folytatódott: az előadók összefüggő narratíva felállítása helyett a gazdag történetből szemezgettek érdeklődésük szerint. Látszólag a magam apológiáját írom, valójában már rég a fesztiválról beszélek. A fesztivál mint műfaj eredendően jelen, ideális esetben jövő idejű vállalkozás, éppen ezért tartom példaértékűnek, hogy a THEALTER figyel a múltjára.

Mert talán annak a tudatosítása volna a legfontosabb, hogy mindaz, ami a vízfejű ország déli végein immár harmincegy éve kivétel nélkül minden nyáron megtörténik, a hazai előadó-művészet unikális platformjává nőtte ki magát. És persze mindig ott van a de, vagyis az érzés, hogy talán kicsit sárga és kicsit savanyú, mégis a miénk: a THEALTER és az azt szervező maroknyi csapat, a MASZK Egyesület munkatársai sosem ideális körülmények között, mára egyenesen komoly ellenszélben dolgoznak azért, hogy Szegednek (és ami nagyon fontos: az évről évre egyre több, máshonnan ideérkező nézőnek) megmutassák, mit jelent ma a független színházi gondolkodás.[5] A THEALTER úgy maradt kicsi – értsd: befogadható, feldolgozható, emészthető méretű –, hogy közben nagyra nőtt. És itt nem csak a matekra gondolok, vagyis, mondjuk, arra, hogy míg 1991 augusztusában az akkor még Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója névvel megrendezett eseményen öt nap alatt két szegedi helyszínen körülbelül tíz formáció mutatott be előadásokat, addig 2021-ben tíz nap alatt kilenc helyszínen harminckét csapat lépett már fel.

Közép-Európa Táncszínház: Barbárok (kor.: Horváth Csaba), Szeged, 2002

Léptéket váltottunk, hogyne, ezt talán természetesnek is veszik sokan, de van itt még valami, amit nem szoktunk eléggé hangsúlyozni. A THEALTER a közép-európai rendszerváltó fesztiválok sorát gyarapítja, vagyis azon előadó-művészeti rendezvényekét, amelyek a vasfüggöny leomlása környékén születtek. Itthon e „műfajban” alighanem egyedüli túlélő: kulturális fesztivált szervezni Magyarországon sosem örömzene (a kivételek most nem erősítik a szabályt), és legfeljebb a benne részt vevők makacs kitartásáról tanúskodik.

Összehasonlító fesztiváltörténetre a földrajzi, logisztikai, szociális és más különbségek miatt sem érdemes vállalkozni, mégis hasznos a fókuszt tágabbra állítva vetni egy pillantást a régióra. Az 1992-ben alapított nyitrai, az 1993-ban indult plzeńi és nagyszebeni fesztiváloktól mára fényévekkel lemaradtunk – nemcsak Szegeden, hanem úgy általában. (Az 1990-ben született, kifejezetten a német független színházi alkotókra fókuszáló, a berlini Theatertreffen lázadó kistestvéreként működő Impulsét már említeni se merem. Egy ideális világban valahogy úgy működnének a dolgok, mint ott.) Persze más profil, más küldetés, de vannak kapcsolódási pontok, leginkább talán Nyitrával, ahol szintén egy vidéki kisváros vállalta a feladatot, hogy a kurrens (európai) előadó-művészeti trendekből minőségi válogatást nyújtson. Ott a város, a régió támogatása mellett visegrádi és uniós pénzek garantálják, hogy egyrészt lesz fesztivál, másrészt olyan előadások szerepelnek a programban, amik miatt érdemes elmenni a Budapesttől – Szegedhez hasonlóan – vonattal bő két órára fekvő Nyitrára.

Bár az összefüggést bizonyítani nem tudom, de aki a szűkebb értelemben vett délvidéki régió színházi történéseit követi, igazolhatja következő észrevételemet. A THEALTER-nek akadnak mára jeles követői, utódai is: olyan, egy-egy várost megmozgató rendezvények, amik azon túl, hogy a felvállalt értékközösség mellett baráti kapcsolatot ápoltak-ápolnak a szegedi fesztivállal, az ittenitől jelentősen eltérő infrastrukturális és financiális háttér segítségével tudtak rövid idő alatt látványos eredményeket elérni. Természetesen a 2008-ban létrejött, majd a jelen állapot szerint 2019-ben hibernálódott Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóra, illetve a 2009 óta minden évben megrendezett Desiré Central Station Festivalra gondolok: a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház fix bázist kínál(t) ezeknek a nagyszabású rendezvényeknek. A programban volt és van átfedés, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy míg Szegeden az egykor kifejezetten markáns nemzetközi vonal az állandósult anyagi bizonytalanság, illetve a nemzetközi produkciók árának ugrásszerű növekedése miatt fokozatosan elvékonyodott, addig főleg Szabadkán rendszeresen látni az európai élvonalból például Nagy József vagy Oliver Frljić előadásait.

Ehhez képest mi a helyzet Szegeden? A THEALTER története a túlélés története a kezdetektől fogva, és az 1991-es nyitócsapat kétharmada,[6] azaz Martinkovics Katalin és Balog József ma is aktívan koordinálja a reménytelen és idegőrlő munkát. Külön bekezdést érdemelne, hogy a kilencvenes évek elején vonatkozó tapasztalat, nyelvismeret, kapcsolati háló meg persze pénz nélkül, azaz fapados üzemmódban hogyan lehetett megszervezni egy nemzetközi fesztivált.[7] Meg az is, hogy harminc évvel később, amikor elvileg és többé-kevésbé ezek mind rendelkezésre állnak, az állam hogyan igyekszik ellehetetleníteni a működést a kötelező adminisztráció elképesztő felduzzasztásával.

Mondhatnánk erre, hogy valamit valamiért, vagyis ez az ára annak, hogy az állam szépen kistafírozza a fesztivált, de hát ez sem stimmel. A várostól kapott, néhány évente újratárgyalásra kerülő támogatáson meg a fő helyszínként szolgáló, hűtési-fűtési rendszerrel nem rendelkező, de azért lassacskán a nézők és a fellépők számára is viszonylag komfortossá tett műemlék épületen, a Régi Zsinagógán kívül a fesztivált szervező MASZK Egyesület életében nincs biztos pont. A minisztériumnál 1995 óta minden évben sikerrel megpályázott működési támogatás évek óta húszmillió forint körüli, a fesztivál lebonyolítási költségeit nem fedező összegre állt be, majd 2020-ban ennek a harmadát, 2021-ben pedig nulla forintot ítéltek meg a(z immár) névtelen kurátorok.[8] Kell-e mondanom, hogy indoklás nincs, értetlenség és felhördülés van: ne feledjük, Magyarország legrégebbi, folyamatosan működő nemzetközi színházi fesztiváljáról beszélünk, ahol évente több ezer néző kap minőségi színházi élményt. Az, hogy 2021-ben az eddigi egyik legsűrűbb program jöhetett létre, a fesztivál nagy létszámú, virtuális és valóságos baráti körének köszönhető, vagyis azoknak a fellépőknek, akik ingyen vagy olcsóbban jöttek el játszani, meg persze a jegyet vásárló és a fesztivált más eszközökkel támogató nézőknek.

Utolsó Vonal/Szkéné: Piroska – családi históriák (r.: Regős János), Szeged, 2000. Fotók: Révész Róbert

Legyen most vége a panaszkodásnak: az, hogy éppen Szegeden született meg a THEALTER, több egyszerű véletlennél. Az alapítók maguk is szorosan kötődtek az egyetemi színjátszáshoz, amelynek a dél-alföldi városban legendás alakjai működtek már évtizedekkel korábban. Itt csak utalok ifj. Horváth Istvánra és az általa vezetett Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságára, meg persze a Paál István-féle Szegedi Egyetemi Színpadra mint szellemi forrásvidékre. Az 1987-ben Szegeden alakult, kérészéletű EAST (European Association of Students of Theatre), majd az egyesület által két évvel később itt szervezett EAST-Napkelet fesztivál már közvetlen előzményként értelmezhető. (Az AIOWA és benne a színész Urbán András már ekkor fellépett Szegeden.) Az egyetem környékén a szellemi nyüzsgésnek egyéb jeleit is csak sorolni van itt hely: gondoljunk a Samu Attila-féle 8.15-ös csoportra, majd kettéválása után a rövid életű Anselmus Repülőszínházra, illetve a JATE Stúdiószínházból alakult, Perovics Zoltán vezette Metanoia Artopédiára. Ez utóbbi korai előadásai a MASZK menedzsmentjében valósultak meg, de a kapcsolat máig élő a 2021-ben szintén nulla forintos működési támogatást kapott, mellesleg nemzetközileg jegyzett csoporttal. A nagy formák mellett szükség van a kis formákra is: ezt már Nikolényi István, a Szegedi Szabadtéri Játékok egykori igazgatója válaszolta egy újságírói kérdésre, amely azt firtatta, hogy a Dóm téri monstre rendezvény gazdájaként az induláskor miért támogatta az 1992-ben alakult MASZK Egyesület által szervezett fesztivált. A nevek és csoportok gyorslistájával csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy Szegeden jó helyre került a kezdeményezés.[9]

Nem tanulság nélkül való egy másik lista sem: a 2020-as, harmincadik évfordulóra készülve gyűjtést végeztem, hogy kik azok a művészek, akik a legtöbbször vettek részt a THEALTER-en.[10] Az élen holtversenyben, közel harminc alkalommal Pintér Béla és Urbán András áll, akik 1992 (!), azaz a második fesztivál óta rendszeres vendégek Szegeden. Pintér ez idő alatt a hazai független színházi szcéna első számú celebritásává vált, míg a vajdasági Urbán alighanem a THEALTER-nek is köszönhetően lett ismertté az amúgy köldöknéző magyar színházi szakmában. A képzeletbeli dobogó következő fokán ott áll a fesztivállal azonos életkorú, mára leginkább csak virtuálisan létező Andaxínház: Zsalakovics Anikó és Geltz Péter előadásaikkal, illetve összetéveszthetetlen hangulatú performanszaikkal alakították a fesztivál arculatát. A kilencvenes évek közepe óta közel két tucat alkalommal Perovics Zoltán Metanoiája jön a sorban: a kis, független csapatnak stabil rajongóbázisa van, és már rég nem csak a Szeged táblán belül. Az utóbbi két évtizedben Horváth Csaba és színészei közel húsz alkalommal léphettek itt színpadra. A felsorolást hosszan lehetne folytatni, a „rekorderek” között ott szerepel például Goda Gábor, Döbrei Dénes, Gergye Krisztián, Ágens, a k2 Színház, Zsótér Sándor, Szabó Réka vagy Ladányi Andrea is. Igazán nem rossz társaság – egyszer valaki ebből az irányból is megkísérelhetné megírni a THEALTER történetét.

De persze nem csak innen, hiszen ott van az egykor rendkívül gazdag, harmincnál több országból érkezett, ma főleg a határon túli magyar területek „baráti” színházaiból származó nemzetközi kínálat is. Sokan leírták, mégsem elégszer: a kilencvenes években Eugenio Barba és az Odin Teatret a budapesti Szkéné után és mellett Szegeden, a THEALTER-en mutatkozott be a magyar közönségnek. Éveken át zajos szakmai- és közönségsikernek örvendtek az őrült oroszok: a Derevo, az Ache csapata, Oleg Zsukovszkij és a többiek. Szeged belvárosát valósággal felrobbantották a szlovén Kud Ljud lilára festett testű, atlétikus űrlényei. És persze kihagyhatatlan a sorból Ivo Dimcsev, aki 2005 és 2019 között hat előadását hozta el a fesztiválra, egyszer pedig workshopot tartott fiataloknak.

Apropó, fiatalok: amellett, hogy a fenti névsorból kitetszik, hogy a mai független közeg számos alkotója közül sokan itt, Szegeden „nőttek fel”, a THEALTER soha nem elégedett meg csupán a bejáratott nevekkel, hanem folyamatosan követte és követi az új generációt. Látszólag ez természetes, de hány olyan fesztivált láttunk már itthon és külföldön, ahol a sztárok mázsás súlyként nehezedtek a programra, nem biztosítva lehetőséget a sorban mögöttük állóknak? A hazai fesztiválok közül a THEALTER egyedüliként tette programmá az utánpótlás reflektorfénybe állítását: a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatos diákjainak részben vagy egészben ide készült köztéri előadásai mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói éppúgy bemutatkozhattak itt vizsgaelőadásaikkal, mint kaposvári, marosvásárhelyi vagy kolozsvári társaik.

Amit leírtam, meg sem kísérli összefoglalni mindazt, amit a THEALTER jelent és képvisel. Vannak, akik szerint bátrabbnak, merészebbnek, az új iránt (még) nyitottabbnak kellene lennie a fesztiválnak.[11] Ártatlan megfigyelőként alighanem magam is így gondolnám, azonban a körön belül állva, ilyen irányú elégedetlenségemet félretéve mégis inkább a mindent felülíró életösztön előtt emelem meg a kalapom. Ugyanakkor kifejezem értetlenségemet a fenntartó felelőtlen, szakmailag védhetetlen döntéseivel szemben, amelyek mára végletesen kiszolgáltatottá tettek egy komoly, nemcsak városképi jelentőségű kulturális márkanevet. A mutatvány eddig csakazértis sikerült, de vajon van-e tovább? És ha igen, hogyan?

[1] Ezt bárki megteheti a www.issuu.com/thealter címen elérhető, színháztörténeti jelentőségű gyűjteményt böngészve.
[2] A blog jr. bejegyzései a www.thealter.hu oldalról elérhetőek, a Kritikus szekció beszélgetései a www.mixcloud.com/thealter oldalon találhatóak.
[3] http://tiszatajonline.hu/wp-content/uploads/2012/03/2015-07.pdf
[4] A konferencia előadásainak felvételei a MASZK Egyesület YouTube-csatornáján megtekinthetők: https://www.youtube.com/playlist?list=PLbpGNtZ5d0sce5iO1B2tmgbJESY4f19kL. Az előadások szerkesztett változata terveink szerint 2022 tavaszán jelenik meg.
[5] Ha a szegedi MASZK, akkor THEALTER: még mindig kevesen tudják a városhatárokon túl, hogy az egyesület év közben is rendszeresen szervez programokat, a tavaszi és őszi színházi esték mellett közösségi házat működtet Tarján városrészben Megálló névvel, emellett koprodukciós partnerként, nemzetközi projektek társszervezőjeként is aktív formálója Szeged sokszínű kulturális életének.
[6] A szintén alapító, egykori fesztiváligazgató Fábián Zsolt 2000 óta nem vesz részt a fesztivál szervezésében.
[7] Nem csak ezért tanulságos olvasmány Martinkovics Katalinnak a működés első évtizedét dokumentáló szakdolgozata: http://www.maszk.hu/documentdownload/10.
[8] http://thealter.hu/a-szonyeg-szelen-egyesuletunk/
[9] Hogy kölcsönhatásról van szó, azt a folytatás itt is jól mutatja: a THEALTER kezdetektől missziójának tekintette a városi független kezdeményezések felkarolását. A Metanoia Artopédia mellett Szegeden dolgozik a – fesztiválon szintén rendszeresen fellépő – Benkő Imola vezette Homo Ludens Project és Kiss Ágnes Barboncás Társulata is: nem tudunk még egy magyar vidéki várost megnevezni, ahol ennyi különböző léptékű, esztétikájú csapat működne.
[10] A gyűjtés lenyomata a THEALTER 30 kiadvány „Ágenstől Zsótérig, mi az?” című blokkja: https://issuu.com/thealter/docs/thealter30_online_kiadvany.
[11] Vö. mindezt a SZÍNHÁZ 2016. októberi számában megjelent, az ideális független színházi fesztivál mibenlétét kutató körkérdésére adott válaszokkal: http://szinhaz.net/2016/10/08/neked-igy-jo/

Facebook Comments