Különleges színházi vállalkozás. Egy osztály a színművészetiről, amelynek tagjai a diploma után alkalmanként tovább dolgoznak együtt. Már majdnem húsz éve. Ez idő alatt a végéhez értek egy rendhagyó sorozatnak, amelynek egyes részeiben más és más osztálytársuk életét dolgozták föl. A Trupp négy tagjával, DÖMÖTÖR ANDRÁSsal, JORDÁN ADÉLlal, PÉTER KATÁval és hajdani osztályfőnökükkel, MÁTÉ GÁBORral beszélgetett élményeikről, tapasztalataikról, további terveikről LŐKÖS ILDIKÓ.

– Hogy ragadt rátok a „legendás osztály” elnevezés?

Máté Gábor: Fogalmam sincs. Mintha Dömötör Andris mondta volna a BelemenekülŐKben, hogy „legendary”.

Dömötör András: Az már egy korábbi dologra volt ironikus reagálás. A BelemenekülŐKről írták egy zsámbéki programfüzetben, hogy a „legendás” osztály előadásában lesz látható, ráadásul az egy kétnyelvű kiadvány volt, és az angol szöveg aztán belekerült az előadásba. Az az érdekes, ki használta másodszor. Illetve ki az, aki másodszor komolyan használta. Mert ezzel a megerősítéssel ragadt ránk.

– Jó érzés, hogy így kezelnek benneteket?

Péter Kata: Én ezt nem veszem komolyan. Különféle színházi oldalak kommentjeiben a nézők pontoztak bennünket, meg ilyeneket írtak be, hogy „a legendás Máté-Horvai osztály!”. Ez számomra ennyi.

Jordán Adél: Én viszont nagyon is komolyan veszem. Jólesik, amikor azt mondják, a „legendás”. Úgy gondolom, rászolgáltunk. Talán elhamarkodottan mondták ránk annak idején, de mára bebizonyosodott, hogy tényleg így van.

Jordán Adél és Dömötör András

– Már az első alkalommal nem kész szöveget kerestetek, hanem saját magatok találtátok ki az előadást. Miért?

M. G.: Valami olyan kellett, amit két hét alatt meg lehet csinálni. Én tudtam, hogy ilyenfajta előadást képesek megcsinálni. Aztán elkezdtünk helyszínt keresni. Zsámbékon Mátyás Irénke azonnal, látatlanban befogadott bennünket – hiszen amikor fölkerestük, még nem lehetett tudni, mi lesz ebből az egészből, ő mégis bizalommal volt irántunk. Az első alkalommal, mikor beavattuk a terveinkbe, annyi volt meg, hogy az étkezés témájára csinálunk valamit.

P. K.: Azon a nyáron Zsámbékra költöztünk, nézegettük az előre összegyűjtött, a témába vágó szövegeket, de egy hétig semmi nem jutott az eszünkbe róluk. Fogalmunk se volt, hogy kezdjünk hozzá.

M.G.: Recepteket mesélgettünk, ettünk, ittunk…

D. A.: Engem egy szöveg izgatott az előzetes gyűjtésből. Volt egy kannibálos: valaki föladott egy hirdetést, hogy megenne egy önként vállalkozó embert. Fenyő Ivánnal elkezdtünk gondolkozni ezen, de már abban sem tudtunk megegyezni, melyikünk ki legyen. Aztán kínunkban Vajda Milánnal csináltunk egy jelenetet. Ebédszünet előtt mutattuk meg, amikor már mindenki éhes volt. Palacsintákról meséltünk részletesen, hogy ki hogyan szereti, minél étvágygerjesztőbben, aztán elővettünk egyet-egyet, és megettük őket. Ez valahogy mindenkinek tetszett, és Gábor azt mondta, menjünk efelé.

– A Migrénes csirke után Dévényi Ádám-dalok, a következő évben népzenei ihletésű színházi vallomások… Hogy lett ebből aztán a tizennégy évig tartó sorozat?

M. G.: Konkrétan emlékszem, hogy amikor már nagyon ki kellett volna találni, hogy mi legyen a következő nyáron Zsámbékon, egy délután fekszem az ágyon, és ezen gondolkodom. És aztán rájövök arra, hogy őket igazán csak saját maguk érdeklik, csak saját magukról szeretnek beszélni. Akkor legyen ez a felvállalt téma! Induljunk el erre! Rögtön elmondtam Mészáros Máténak, most is előttem van, milyen elkerekedett szemmel nézett rám. Aztán beavattuk Járó Zsuzsit, neki rögtön megtetszett az ötlet.

D. A.: Én csak annyit érzékeltem, hogy valami ki lett találva, és meg lett beszélve Járó Zsuzsival, és neki is tetszett.

J. A.: Igen, nekem is megtetszett ez az ötlet, de ma már mosolygok azon, hogy közben az volt a legnagyobb félelmem, nehogy én legyek az utolsó, mert hogy fogok negyvenévesen gyereket játszani.

P. K.: Én komolyan megijedtem – eddig is mindenki arról beszélt, milyen beképzeltek vagyunk, hogy el vagyunk szállva magunktól, most meg már egyenesen magunkról csinálunk előadásokat.

– Mi a munkamódszeretek? Mi történik azzal, akit kisorsoltok?

P. K.: Először Gáborral találkoznak. Ekkor már valami körvonalazódhat, de nem mindig van így. Utána az egész osztállyal még kétszer összejövünk, nagy, hosszú beszélgetések következnek, kérdezünk, ő meséli az életét. Van, aki konkrét elképzeléssel jön, van, aki – mint például én – jelenetsorral, vagy Máthé Zsolt koncertet akart, dalokat. Aztán elkezdődik a két hét próba, ami inkább tíz nap. Az első napokban megint hosszú beszélgetések, aztán el kell telni kis időnek, hogy a fejünkben összeálljon valami. Hogy pontosan, objektíven lássuk, valójában mi történt, beszélünk a másik féllel is, apákkal, férjekkel, feleségekkel, volt barátokkal, barátnőkkel. Ők már erre föl vannak készülve, hogy egyszer csak megcsörren a telefon.

– Mi a jó ebben? Miért szeretitek csinálni?

P. K.: Ennek több fokozata van. Az elején nehéz, nehezen adja magát, sok az agyalás. Aztán egyszer csak jön egy jelenet, ami beindítja. Aztán az azon való gondolkodás, hogy milyen legyen a díszlet, mivel lehet egyértelműen kifejezni, amit szeretnénk. A legjobb része az egésznek a hét előadás, meg együtt játszani. De maga az elemzés is jó. Meg akivel történik, annak a magába nézés is. Minél többet adsz, minél mélyebbre mész, minél inkább bevállalod akár a kisstílűségedet, annál szerethetőbb leszel, ezt a visszajelzésekből is tudjuk, az őszinteséget a néző is érzékeli.

– Kata, téged elég hamar kisorsoltak, te voltál a hatodik, harmincegy évesen, 2012-ben. Hogy emlékszel erre?

P. K.: Menyasszonyok és vőlegények voltunk.

– Meg valamilyen megidézett mesevilág rémlik még nekem.

P. K.: Abban az időben sok belső problémám volt, sokat viaskodtam magammal. Az előadás főleg efelé ment. Ma már sokkal jobban érdekel a külvilággal való viszonyom, biztos, hogy sokkal több lenne ebből. Az viszont érdekes, hogy amikor később a férjemmel – akit az előadás készültekor még nem is ismertem – megnéztük együtt a felvételt, ő észrevette, hogy van az előadásban tambura. A férjem zenész, és családi hagyományok mentén délszláv, balkán zenével foglalkozik. A zenekarukban, a Söndörgőben basszprím tamburán is játszik. Ráadásul az előadásban csomó olyan dal van, amiket ők is játszanak. Néhány évvel ezután az esküvőm olyan volt, mintha az az előadás folytatódna, és az én mesémnek végül happy end lett a vége.

– András, emlékszel, hogy te mit szerettél volna a rólad szóló előadásban?

D. A.: Én azt a megközelítést követtem, amit Kovács Patrícia fogalmazott meg nagyon tisztán, amikor ő volt soron, és ami Gál Kristóf előadásánál mélyült el igazán: hogy kezdjetek velem, amit akartok. Kíváncsi voltam, mi lesz, ki akartam szolgáltatni magam, és éppen azért, mert rendező is vagyok, nem akartam megszabni, merre menjen az egész.

– A Second Life, illetve a Határátlépések – melyeknek többen alkotói vagytok az AlkalMáté-ból is, van, aki színészként, Dömötör András rendezőként – módszerében hasonlónak tűnik.

P. K.: Ugyanaz a módszer, csak annyi a könnyebbség, hogy ott íróval, dramaturggal dolgozunk. Mi is írunk, de nagy segítség, hogy Deés Enikő, Benedek Albert, Dömötör András is bekapcsolódik ebbe.

D. A.: Van hasonlóság, de ezeket a téma fogja egybe, és nem egy személyiség, ilyen szempontból irányítottabbak, dramaturgiailag nagyon sok mindent kell kitalálni. Meg jóval több dolgot írunk meg, több az olyan formai megoldás, amiket én rendezőként szeretek. De a szeretetalapúság azonos.

– Volt-e olyan pont, amikor úgy tűnt, itt van vége, nem lesz folytatás?

M. G.: Az mélyrúgás volt, amikor Fenyő Iván kiszállt. Megszegte a köztünk lévő egyezséget. Azt mindenki nehezen dolgozta föl. A távozásával a billentyűst is elvesztettük, hiszen többnyire Iván zongorázott. Aztán jött Dargay Marci – ő igazi zenész –, és jót is tett zeneileg az egésznek, de ezt az űrt mégsem tudja pótolni. Ő nem színész, meg nem is úgy tartozik hozzánk. Nagyon más lett azóta minden. Ám az egy-másfél év válságot az osztály magas fokon oldotta meg. Mindenki „csak azért is” elszánással folytatta. Többet nem merült föl, hogy ne csináljuk.

– Bár nem hagyományos módon készülnek ezek az előadások, a néző végül mégis komplex élményt kap a zene, a történetmesélés, a látvány által. Miért fontos, hogy ebből a szempontból is egyben legyen minden?

M. G.: A látványtervezők jelenléte inspirálóan hat ránk is. Bár a kezdetben velünk dolgozó Izsák Lilinek annyival könnyebb dolga volt, hogy viszonylag hamar megszületett az a koncepció, ami mentén haladtunk, és felépült az előadás. Az elmúlt években viszont többször volt olyan, amikor szinte csak az utolsó pillanatban körvonalazódott valami, így aztán a mostanában velünk dolgozó Kálmán Eszternek is gyakran az utolsó pillanatban kellett valamit kitalálnia. Mindezt nehezítik az anyagiak is, melyek határt szabnak a vágyainknak. Talán a legegyszerűbb dolga a jurányis első alkalommal volt, mert a próbák elején még annyira nem tudtuk, hogy lesz-e pénz egyáltalán, és ha lesz, mennyi, ennek megfelelően megpróbálta a semmiből kihozni. Így lett a látvány központi, gyakorlatilag egyetlen eleme egy mászófal.

– A közönségsiker mellett a szakma is elismerően fogadta ezt a vállalkozást.

M. G.: Szerencsére. Mert én ebben az egészben szakmai utat is látok. Túl azon, amit eddig mondtam, látok benne szakmai izgalmat. Természetesen ebben a vállalkozásban is jelen voltak azok a színházi tulajdonságok, amelyek tönkre tudnak tenni egy előadást, pontatlanságok, trehányságok, figyelmetlenségek, felületességek, de mindez eltörpült amellett, amit ők az ő tehetségükből létrehoztak. Ideges sosem voltam, hogy lesz-e ebből előadás, mert tudtam, hogy olyan, amilyen, de előadás lesz, jelenetek lesznek. Mélyen hittem ebben, mert tudtam, hogy képesek megcsinálni.

– Ennek ellenére voltak kevésbé sikerült előadások?

M. G.: Inkább azt mondanám, hullámzó volt. Vannak, amik szakmai értelemben nem annyira sikerültek, de ezen azért túlmutat az egész vállalkozás. Én az elején azt gondoltam, hogy lesz igazi fejlődéstörténete az előadásoknak. Hogy egyre jobban fognak hasonlítani majd egy formailag is különleges színháztörténeti sorozatra. De végül nagyon afelé ment, amit a lányok már említettek – bár azért ez is kemény dolog –, hogy odaállok, és megmutatom magam. Én reméltem közben, hogy átcsúszik olyan absztrakcióba, amiben már nem is olyan fontos, hogy mi volt a valóság, mi az igazság. De végül megragadtunk a valóságban.

Máté Gábor

– A valóság sűrített változatában.

M. G.: A nézőktől viszont tudjuk, hogy ez mégsem csak ennyi volt. Ők is magukra ismertek, úgy érezték, róluk is szól, vagyis a színháznak ezt a funkcióját ilyenféleképp be tudja tölteni.

– Akkor ez színház vagy valami más?

D. A.: Azt tapasztaltam, hogy ezek az előadások a nézőink életének a részévé váltak. Hogy valójában milyenek, és mit mondanak el a valóságról, az is fontos, de ez a vállalkozás sokkal különlegesebb ennél. Próbálunk valamibe belekapaszkodni, ami az időnek valamiféle közös megélése. Itt élünk, itt vagyunk, együtt vagyunk, találkozunk. Jön Kerekes Éva, és nevet, itt van Pogány Judit, Molnár Piroska, és halljuk őket a színpadról. Van egy ilyen közös életérzés. Azért zavar a színházi való megközelítés, mert szerintem ez nem közelíthető meg afelől, ez inkább az életről szól. Az életünkről. Annak a sűrítménye.

– Vagyis azt mondod, hogy túllép azon, hogy színház. Ti, a „legendás osztály” jók vagytok együtt, és a néző azt érzi, hogy közétek tartozik.

D. A.: Igen, úgy látom, ezek azok a dolgok, amik ezt működtetik, és ezért senki nem mondja ki, ha valami nem jó. Ha lett volna három nagyon rossz előadásunk, azt sem mondanák ki, mert nem ez a fontos ebben.

– Azért én már hallottam fumigálásokat, hogy ez most nem volt olyan jó, bár azt gondolom, az effajta előadásoknak be kell érniük, nem rögtön hatnak.

M. G.: Én sok civil emberrel beszélek az előadások után, sokan odajönnek hozzám. Többnyire nagyon megnyugtató, ahogy ők beszélnek a látottakról. Sokkal inkább, mint ahogy a szakmához tartozók, akiket leginkább az izgat, hogy ez vagy az ki volt, és hogy tényleg így volt-e. Ezt szokták a leggyakrabban kérdezni. A civilek pedig, akik sohasem láttak ilyet, pontosan azt értették, amit mi is gondoltunk, sőt, még annál is többet. Sokszor kiemelik, hogy milyen általános érvényű ez az egész, hogy nekik személy szerint nagyon fontos dolgokról esett szó. Volt, aki hosszan fejtegette, hogy mennyire csodálatos ennyi tehetséges embert együtt látni, s milyen különleges, hogy ezt ők írták, hogy ők szerezték a zenét hozzá, meg hogy zenélni is tudnak. Olyasmiket hangsúlyoznak, amikről azt hittem, hogy speciálisan szakmai dolog, amik nem színházi embernek fel sem tűnnek.

– Az egész tehát valamiféle sikertörténet. A nézők imádják, a szakma is elismeri, a jegyeket percek alatt szétkapkodják.

D. A.: Oké, beszélünk a legendáról, meg hogy az Orlai Produkciónak és a Jurányinak hála üzemszerűen kezdtünk működni. De itt vagyunk tizennégy éve, és nincs pénz díszletre, a legendás osztály egy parányi öltözőben szorong, mi pakoljuk el a kellékeket, és ez nagyon jó is így, ezzel nincs bajunk, sőt, de hogy mekkora a dolog kiterjedése, miközben látjuk, mire mennek el kulturális pénzek ebben az országban, az azért relativizálja azt, hogy „legendás”. Nem kapkodtak utánunk a szponzorok.

M. G.: Ahogy hallgatom Andrist, eszembe jut, hogy lett volna egy ilyen szponzor. A zsámbéki Pesti Lámpás tulajdonosa, Mahut Zsolt, akinek az éttermében minden este ültünk, és akitől a premierekre mindnyájan kaptunk egy-egy üveg bort. Neki nagy tervei voltak, többek közt, hogy csinál egy kulturális falut, s abban mi abszolút benne lettünk volna, számolt velünk. Vagyis lett volna állandó helyünk. Mikor ezt elmesélte nekem, másnap hajnalban autóbalesetben meghalt.

– Adél, nemhogy végül az utolsó lettél, amitől tartottál, hanem még egy plusz évet kellett várnod a pandémia miatt. Más módszerrel dolgoztatok emiatt?

J. A.: A módszer nem változott, csak az, hogy Zoomon találkoztunk. Ez először furcsa volt, de egy év alatt már hozzászoktunk, bár azért én hiányoltam a személyes közeget. Annak viszont örültem, hogy kaptam egy év haladékot. Jobban át tudtam látni az életemet. Tavaly még mindenféle dolog kavargott bennem, amik az idén már a helyükre kerültek.

– Feltűnően sok a komoly téma ebben az utolsó előadásban, különösen az előzőekhez képest. Hogy jutottatok el idáig?

J. A.: Nem tudatos a komolyság. Inkább árnyaltabb képet szerettem volna. Rólam általában azt gondolják, hogy sikeres az életem. Ez végül is igaz, de nekem is vannak belső küzdelmeim, gondjaim, amiket meg akartam osztani.

Péter Kata. Fotók: Éder Vera

– Szinte a teljes 20. század egészen a mai közéletünkig benne van az előadásban. Gondolok például a nagymamád életére, sorsára.

J. A.: Nagyon szerettem volna, ha valami módon megjelennek ezek a számomra fontos lenyomatok, minták. Amik foglalkoztatnak engem. És most, amikor elkészült, le tudtam tenni ezt a terhet.

– A sok különleges történet közt is a legemlékezetesebb, ahogy a Kovács Patrícia megformálta nagymamád kifesti magát.

J. A.: Örülök, ha ez így látszik.

– Valahogy elterjedt a szóbeszédben, hogy jövőre jön egy 15. rész is, aminek Máté Gábor lesz a hőse. Most viszont azt olvasni, hogy nem lesz ilyen. Akkor igen vagy nem?

M. G.: Erről soha nem volt szó – ez megint újságírói kitaláció.

– Ezt tisztázandó került bele a Jordán Adélba a rituális harakiri, illetve szeppuku? Hiszen Máté Gábor figurája megölte magát.

D. A.: Én tényleg azt gondolom, hogy ennek most vége van, ahogy az életben is egyszer mindennek. El kell tudni búcsúzni, elengedni a dolgokat. Lehet, hogy később belekezdünk majd valami újba. De biztos, hogy az teljesen más lesz.

– Melyik előadás volt a kedvencetek?

J. A.: Mindegyik előadásban volt, amit szerettem, akár egy jelenet vagy egy zene.

– Mi volt, amit kudarcként éltetek meg?

P. K.: Nekem az összes közül egy volt olyan, amit nem annyira élveztem, amikor úgy éreztem, hogy ez a próbafolyamat semmivel sem felszabadítóbb, hanem szinte ugyanolyan, mint évad közben egy unalmas kőszínházban egy átlagos, sikertelen próbafolyamat. Amikor semmi sem akar sikerülni. És hogy most mindent ugyanúgy meg kell szenvednünk – ez nekem nagyon nehéz volt. De a többi inkább fölszabadító.

J. A.: A kezdeti években nagyon rágörcsöltünk a próbafolyamat elején arra, hogy vajon hogyan lesz ebből előadás, hogyan fog ez összeállni.

P. K.: Ebben azért sokat változtunk. Most már tudjuk, hogy meg fogjuk csinálni, és el is tudjuk játszani – ha van mit. Vagyis megírni nehéz, színházilag is izgalmassá tenni. Legyen meg a jelenet, legyen meg, mit kell eljátszani, s azt már eljátsszuk.

J. A.: Idén már az is előfordult, hogy például Dömötör András és Mészáros Béla csak a telefonjukon mutatták meg nekem hangfelvételről, hogy nagyjából milyen jelenetet találtak ki, még csak nem is élőben, mégis bátran mondtam nekik, hogy jó lesz, csináljátok, pedig még nem is volt kész teljesen. De bízunk egymásban annyira, hogy ennyiből is tudjuk, hogy jó lesz, hogy meglesz. Néhány éve azért még nem voltunk ilyen magabiztosak.

P. K.: Igen, ez a bizalom nagyon fontos. Hogy megbízunk egymásban minden téren.

D. A.: Talán nagyképűen hangzik, ha azt mondom, ez egy nagyon tehetséges osztály volt, sok nagy formátumú színész járt ide – de az eltelt húsz év ezt bizonyítja is. Minden osztályban szokott lenni egy-két vagy akár négy-öt kimagasló tehetség, de itt sokkal több volt.

– Ennek a jól sikerült felvételi az oka? Vagy Máté Gábor pedagógiai módszere eredményezte mindezt?

M. G.: Ezt sosem lehet előre tudni. Hogy milyen lesz egy osztály összetétele. Volt olyan év, amikor én irigyeltem mást, hogy milyen jó osztálya lett. Ráadásul, amikor ők felvételiztek, akkor még ugyanannyi szavazatot ért az ének- vagy beszédtanáré, a mozgástanáré, akiknek teljesen más szempontjaik vannak, mint az osztályt vezető tanárnak. Ez azóta megváltozott, mert sokszor nehezítette az osztályfőnökök helyzetét, nem mindig azok tudtak bekerülni, akiket ő választott volna, és fordítva, olyanok is bekerültek, akiket ő nem is vett volna fel. Tény, hogy ebben az osztályban sokan voltak olyanok, aki már többedszerre próbálták a felvételit, tapasztaltak voltak, kudarcokon voltak túl, nem is voltak annyira fiatalok, a felvételiztetők jó része is ismerte már őket. Így már az induláskor nagyon összetartóak voltak.

D. A.: Az sem megszokott a színművészetin, hogy a mi osztályunkban többen jó szervezőkészségűek is. Ha kitaláltunk valamit, azt meg is tudtuk szervezni. És ha az egyik főszervező belefáradt, átvette tőle más.

J. A.: És sosem voltunk irigyek egymásra – inkább örültünk a másik sikerének.

P. K.: Igen, én is a mai napig büszke vagyok rájuk, ha sikereik vannak, örülök, ha valami jó történik velük. Mindemellett még mindig rengeteget tanulok is az osztálytársaimtól ezeken a nyarakon. Mindenkitől mást, nem is akarok senkit kiemelni, de mégis, például Mészáros Mátétól azt, hogy mi a ritmus, hogy mennyire fontos a ritmus, és hogy hogyan kell poentírozni.

– Mi lesz veletek jövő nyáron? Mit fogtok csinálni?

J. A.: Elmegyünk együtt nyaralni. Még sosem voltunk így. És lesz majd pár külön nap a gyerekeknek is. Az összes gyereknek, aki az elmúlt tizennégy évben megszületett.

M. G.: Tényleg? Jövőre együtt nyaralunk?

J. A.: Igen, már szervezzük.

M. G.: Biztos vagyok benne, hogy valami lesz még velünk, velük.