Mindig ruhák között élt, de sem a rajzot, sem a jelmeztervezést nem intézményben tanulta. Építészmérnöki karra járt, de… A Színházi Kritikusok Céhének idei életműdíjasával Csáki Judit beszélgetett.

– Nem, díszletet nem terveztem soha. Kitalálni kitalálnám, de valahogy ezt férfi foglalkozásnak gondolom. Bemenni a lakatosműhelybe, műszaki rajzokat készíteni, ez engem soha nem érdekelt. A kitalálás más dolog. Az igen. Minden, ami esztétikum, ami fantázia. Az megy.

– Hogy kezdődik a jelmez kitalálása? Leülsz beszélgetni a rendezővel? Ascherral, mondjuk, a Három nővér előtt?

– De előbb elolvasom a darabot, akkor is, ha jól ismerem. Aztán beszélgetünk, igen. Mindig a rendező az első. Ez a beszélgetés úgy egy-két hónappal az olvasópróba előtt van. A rendező mond néhány dolgot, érzést, gondolatot, de soha nem szorít be. Ascher például nem az a típus, aki megmondja, hogy ez legyen, vagy az, vagy amaz – ez a beszélgetés ennél töprengőbb, bizonytalanabb, szabadabb.

– Az sem dől el ilyenkor, hogy korhű vagy modern jelmez legyen?

– Van, amikor szó esik ilyesmiről. A kaposvári Yvonne-nál például megbeszéltük, hogy egy kicsit mozdítsuk el a korából, mert talán a harmincas évek állnak a legjobban annak, amiről a darab szól. Egy ilyen mondat nekem már elég, meglódul a fantáziám. Persze Ascher esetében könnyebbség, hogy Kaposváron szinte minden előadásában én terveztem a jelmezt, ismertük egymást alaposan.

– Ilyenkor már tudod a szereposztást?

– Van, hogy igen, és az sokat segít a gondolkodásban.

– És akkor nekiállsz rajzolni?

– Igen. Nem mindent rajzolok le, az a darab típusától függ. Mondjuk, egy rokokó ruhát lerajzolok. Nemrégiben, a pandémia alatt felújítás volt nálunk, és ennek kapcsán előkerült az egész életem. Eszméletlen mennyiséget rajzolok. És soha nem tudok semmit befejezni. A legfontosabb előadások – amik később a legfontosabbak lettek, azok – vannak a legkevésbé kompletten készen, mert állandóan formálódtak bennem. Olyan ez, mint egy lázas állapot, tudod, hogy az ember reggeltől estig ebben van benne, sok a bizonytalanság, hogy jól gondoltam-e, amit gondoltam, és aztán az, hogy hogyan hozom létre. Azon is nagyon sokat ülök, hogy technikailag éppen hogyan és miből fog egy-egy ruha megszületni. Mert sokszor már nem azt kapom meg, amire gondolok.

– A varrodából?

– Nem, hanem nem tudom úgy „beanyagozni”. Nem találom azt az anyagot vagy azt a színt. És akkor, mint a dominónál, sorban borul minden.

– De hát legföljebb találsz egy másik anyagot.

– Ez sokkal komplexebb dolog, mert ez egy rendszer. És minél idősebb vagyok, annál bonyolultabban dolgozom, sajnos. Sajnos, mert mindig van a fejemben három-négy verzió. Nem, ezek nem a biztonsági körök, hanem még mindig a fantázia. De a végén mégiscsak a színpadon valósul meg, abban, amit ott látsz. Úgy, hogy benne van a színész, a test. A ruha ugyanis önmagában érthetetlen. Ezért nem is értem a jelmezkiállításokat. Hiszen a legfontosabb az ember, aki viseli, és az ő kapcsolata a ruhával.

– Akkor olyan is van, hogy valaki „ledob” magáról egy ruhát, nem?

– Persze, persze, ez sokszor van, de ezt lehet előre tudni, főleg, ha az ember ismeri a színészt. És olyan is van, hogy a színésznő elképzeli magát a jelmezben, és semmi mást nem fogad el; de ez velem nemigen szokott előfordulni. Nem is arra gondolok, hogy a színésznő, mondjuk, hisztis, hanem arra, hogy elképzelsz valamit, megvan, ráadod, ránézel, és látod, hogy nem passzolnak egymáshoz. És akkor azt mondom, hogy vedd le. Ezért is van mindig több út a fejemben. Hiszen egy előadás rengeteg szálon készül, és nagy kérdés, hogy mi működik benne, és mi nem. Olyan szellemi játék ez, mint egy puzzle – ezt én rendkívül élvezem. Erre nekem szükségem van, és talán ezért sem lennék soha divattervező, mert ez ott nincs, ez a soktényezős együttműködés, ezért az engem sosem érdekelt.

Fotó: Éder Vera / Színházi Kritikusok Céhe

– Emlékszel-e arra, hogy hogyan kezdődött benned ez az egész? Mi volt a legeslegelső lépés?

– Általános iskolában volt egyszer egy feladat, nagyon-nagyon rég, hogy illusztrálni kellett egy olvasmányt. A Légy jó mindhaláligot. Emlékszem, hogy azt mennyire élveztem; el kellett képzelni, ugye, azt a debreceni környezetet, azt az öltözéket, és én ezt mind lerajzoltam. Biztos vagyok benne, hogy ez már valamilyen módon jelmeztervezés volt. Tízéves voltam, amikor hímeztem egy képet a hatvanas évek stílusában, a lányom találta meg: egy halásznadrágos nő ül a bokrok között a kutyájával, cigarettázik, madarak röpködnek. A mai napig nem fejeztem be, de a lányom bekeretezte, és ha ma ránézek, hát van benne valami teatralitás.

– Rajzolni mindig tudtál?

– Mindig nagyon vonzott a rajzolás, és minden, ami képzőművészet, ami szép. Nyolc évig zongorázni jártam, meg mindenféle különórákra, de rajzot soha nem tanultam. Viszont Szentendrén laktam, képzőművészek és művészek között, szóval a benyomások megvoltak.

– Anyukád, aki egy Váci utcai divatszalonban dolgozott, gondolom, örült, hogy a ruhák érdekelnek.

– Hát, ilyen szempontból annyira nem foglalkozott velem, mert kicsi koromban jól elvoltam egyedül; egyedüli, magányos gyerek voltam, ezért nagyon korán olvastam, és később is szinte állandóan. Nyaranta a nagymamámnál Dél-Alföldön irtózatosan unatkoztam, ezért elolvastam a Háború és békét, az orosz klasszikusokat, a franciákat, és ez nagyon nagy szerencse lett később a pályán. Soha, de soha nem lett volna erre időm.

– Amikor elkezdtél jelmezt tervezni, milyen volt a magyar jelmeztervezői szcéna?

– A magyar jelmeztervezés nagyon jelentős volt. Nagy tudású művészek dolgoztak már a két világháború között is. Szóval hagyománya is volt, és magas művészi értéke is.

– Te kitől tanultál?

– A rendezőktől. De még előtte egy gimnáziumba jártam Csiszár Imrével és Szlávik Istvánnal. Ők jóban voltak. És már akkor elhatározták, hogy a színház lesz az életük.

– Neked akkor még nem fordult ez meg a fejedben?

– Nem. Zongoráztam, olvastam, kiállításokra jártam.

– Közel ötszáz színházi előadáshoz terveztél jelmezt. Kimondani is sok.

– És ebben a külföldi előadások nincsenek is benne. Pedig sokfelé dolgoztam, Stuttgartban a Theater tri-bühnénél tizenöt évig folyamatosan. És más német városokban is. Ugyancsak sokat Finnországban, Norvégiában. Olykor egész évadokat. Még Ausztráliában is. Ahogy így visszanézek, hát magam sem értem, hogy csináltam.

– És Kaposvár is sokáig volt, aztán a Katona, máig.

– Állandóan utaztam, állandóan kocsiban ültem. Gondold el, ilyen napjaim voltak: lementem Kaposvárra, ruhapróbák, este valamilyen főpróba, éjszaka vissza, másnap Szolnok vagy éppen Miskolc. Harmadnap ugyanez.

– Hogy fért ebbe bele a család?

– Én mindig mindenhonnan hazajöttem. És reggel elindítottam iskolába a lányomat. Akkor még az egy szem lányom volt, de igazából nem tudom, hogy bírtam. Többnyire egyedül mentem, és útközben találtam ki a darabokat. Akkor gondolkoztam mindenről. Egy kaposvári út akkoriban oda-vissza hat óra volt, mire hazaérkeztem, már nagyjából megvolt, hogy mit akarok. Ha pedig vonattal mentem, például Miskolcra, a reggel hétórással, akkor a vonaton aludtam még egyet; volt egy jó meleg bundám, apámtól kaptam tizenhat éves koromban, akkor nem is örültem neki, mert nagydarabnak éreztem magam benne, de később nagyon jó szolgálatot tett. Beburkolóztam, jóízűeket aludtam, és kipihenten jelentem meg a próbán.

– Szerencsésen indult a pályád, kezdettől fogva remek rendezőkkel dolgoztál.

– Nagyon nehéz erről beszélni, mert noha én hittem magamban, mindig volt bennem bizonytalanság, hogy meg tudok-e én felelni ezeknek a hihetetlen lehetőségeknek. Mert elképesztő, hogy mi mindent kaptam egymás után, és milyen emberekkel dolgoztam. Már a legelején Major, Csiszár, Ruszt – szóval Miskolc, Kecskemét. Csiszárral azóta is. Vallóval ugyancsak szinte végig a pályán, a Radnótiban a Nóra, a Ványa bácsi. Kaposváron szinte mindenkivel dolgoztam, Gothárral, Gazdag Gyulával, Ács Jánossal is, nem csak Ascherral.

– A legendássá lett Marat/Sade, az ötvenes évek ruháival…

– Igen, mert Ács a forradalom idejében akarta játszatni a darabot.

– Aztán operákat is terveztél.

– Igen, de előbb Kaposváron zenéseket, operettet, aztán később operát az Operaházban is, például az Eötvös Péter-féle Három nővért. És külföldön is: a bécsi operában, Lyonban, Malmőben, Lipcsében…

– És jött a film. Mi volt az első?

– Talán a Martinovics-per, Elek Judittal. Aztán gyorsan jött a Hatásvadászok Szurdi Miklóssal, ami amolyan kultfilm lett. A film más, de azért kötődik is a színházhoz. Szerencsém, hogy filmet később kezdtem csinálni. Mert a filmhez kell egy nagyon alapos szakmai tudás, ami más, mint a színházi szakmai tudás. A színpad, az valahol azért mindig egy kép is, a film viszont sokszor egy nagyon apró részlet. Én ezért szeretem nagyon a színházi munkát, nem beszélve arról, hogy annak van eleje, vége, ott van a premier, és akkor látom élő emberekkel, hogy működik vagy nem működik. A film sokkal hosszabb „tészta”. Nem biztos, hogy lehet közben érezni, hogy mi lesz belőle, vagy ha lehet is érezni, ki kell várni, jó hosszan.

– Mit értesz azon, hogy szakmai tudás?

– Művészettörténet, ruhatörténet meg sok más, amit közben nincs idő megtanulni. Én egyfolytában történelmi folyóiratokat olvasok, külföldön szakmai könyveket vásárolok. Ha most a kocsimba benézel, a régi magyar viseletek könyvét látod. Ha egy filmre van két hónapod, akkor mindent nem tudsz megtanulni; ha nincs a fejedben, akkor baj van. Gyorsan rá kell hangolódni egy világra, és nemcsak a ruhákra, hanem mindenre. Legutóbb a Napszállta volt ilyen, Nemes Jeles László filmje, aminek nagyon örültem, hiszen a századforduló világa, ami kedves nekem. De rögtön éreztem benne a veszélyt: hogy ez a korszak némileg degradálódott manapság, operettvilág, ugye, és a filmen ne ilyen, hanem igazi legyen. És nem úgy van ám, hogy elképzelem magamban, hogy milyen legyen: létre is kell hozni.

– Mondtad valahol, hogy a Napszálltában például a kalapokat azzal a módszerrel kellett csinálni, ahogy hajdanán csinálták.

– Igen, mert noha nagy kalapok, nem lehetnek súlyosak, mert akkor nem lehet viselni. Ha nem a megfelelő, legkönnyebb szalmaalapból van, és nem tiszta selyemből, akkor nem lehet viselni. És az sem véletlen, hogy könnyű toll került rájuk, meg selyemvirág.

– Ilyenkor nyakadba veszed a várost? Mert már tudod, hogy mit hol kell keresni?

– Sok mindent tudok. A Napszálltához sikerült Hollandiában azt a kereskedőt megtalálni, akinél még ezt a selyemszalmát meg tudtam venni. Szóval a nyomozás is összetett munka, és aztán meg kell találni azt a kollégát, aki nekem még ebben tud is segíteni. És közben önmagunk után futottunk, mert nagyon nagy a merítés, nagyon nagy a mennyiség.

– Ha ránézel egy ruhára, akkor…

– Igen, meg lehet állapítani, mikor hordták. Sokszor a festményaukciókon is a ruhákból látom, hogy nem stimmel az évszám, amikorra a keletkezését teszik. Ami közelebb van, az csak később áll össze. Mondjuk, a hetvenes évek után el kellett hogy teljen két évtized, mire összeállt egy kép. Amikor benne él az ember, nem érzékeli.

– Nagyon érdekes, az irodalomban ugyanígy van: ma lehet tudni, hogy milyen volt a hetvenes évek regényirodalma. De kortársként még nem érzi az ember.

– Visszatérve a rendezőkre: van olyan, hogy valaki erősen és határozottan tudja előre, hogy mit akar. Vagy egy opera-előadásnál: amikor egy évvel korábban le kell adni a tervet, akkor az nem tud változni, legyártják, és kész. Eltelik fél év, és mire jön az első ruhapróba, az ember már el is felejti, hogy mit talált ki.

– Főleg, ha közben csináltál tíz másik előadást. Tudsz párhuzamosan dolgozni?

– Olyan ez, mint a matekóra meg a törióra. Teljesen ki tud az ember kapcsolni. Az a jó, hogyha teljesen különböző darabokról van szó. Két barokk darabot csinálni egyszerre nem szerencsés. Vagy az sem, ha ugyanazt a darabot csinálom többedszer.

– Három nővérből több is volt.

– Igen, de nagyon mások voltak. Ascheré, aztán Eötvös Péter operája, és egy film Lukáts Andorral. Mintha nem is ugyanaz a darab lett volna.

– Minden színészt jó öltöztetni?

– Minél tehetségesebb, annál jobb. Mert annál jobban bízik bennem. És sokszor a leglehetetlenebb dolgokra is rá lehet venni. De kell ehhez a szakmához egy olyan empátia, hogy megérezze az ember, hogy a színész mit szeretne, akkor is, ha nem mondja ki.

– Hogyan viszonyul egy ruha, egy jelmez egy előadás világához?

– Valaha mindig abban az egy-két szereplőben gondolkoztam, aki nagyon izgatott egy darabban, és az vitt előre. Mostanában többször gondolkozom az egészben, ez nyilván a kortól is függ. Nem tudom. Észrevettem, hogy komplexebben gondolkozom egy-egy darabról, a látványvilágról, de nem tudom, hogy mi a helyes út, mert lehet, hogy közben elvész valami, ami megvolt, amikor úgy gondolkoztam, mint egy gyerek: őszintén. Az érzések, a megérzések őszintesége, a gyermeki rácsodálkozás nagyon fontos itt.

– Mennyire kell vagy lehet kapcsolatban lenni a díszlettervezővel?

– Általában jó, ha van kapcsolat, és az elég hasznos, ha valakivel már sokat dolgoztam együtt. Nem baj, ha nem úgy gondolkodik, mint én, vagy ha egészen más úton jár, vagy sokkal ridegebben fogalmaz. Sokszor jó egy kis feszültség.

– A férjed, Szlávik István díszlettervező, a lányod, Szlávik Juli jelmeztervező.

– Ha Istvánnal dolgozom, akkor biztos lehetek benne, hogy esztétikailag minden a helyén van, ez jó, ez biztonságot ad. Juli lányom meg követett ezen az úton, aminek örültem, bár meg is lepett, mert sokáig ellenállt. Két diplomát szerzett más területen, és ezzel nagyon jól járt. Meg azzal is, hogy ilyen közegben nőtt föl, bár ennek a másik oldalát is megszenvedte, azt, hogy én késő éjszaka jövök haza, meg hogy mindennap színház van.

– Tudsz segíteni neki?

– Nem, soha. Ő a mai napig eltávolít az ő munkájától, nehogy azt higgyék, hogy én csinálom.

– Vannak-e iskolák a hazai jelmeztervezésben?

– Biztos vannak, de ez is csak később lesz látható. Mint ahogy vannak korszakok egy ember pályáján is.

– A te pályádon például?

– Ha ma megnéznénk színesben azt a Lear királyt, amit valaha Miskolcon Csiszárral csináltam, látnánk, hogy milyen határozott stílusban készült, erős anyagi világgal, erős színekkel. Abban az időben sokszor dolgoztam nagyon erős színekkel, sok farce, commedia dell’arte volt. Vagy Majorral a Tudós nők, ott is határozott, erős színek voltak, hiszen Major színháza cirkusz-színház volt.

– És később?

– Székely Gábornál például nem jelenhetett meg erős szín a színpadon. Imádtam a Catullust csinálni, az összes vele való közös munkát nagyon imádtam. Ő egy, hogy is mondjam, nehéz, tépelődő rendező volt, emlékszem, a díszletszervezőket mindig nagyon megkínozta. De én tulajdonképpen könnyen dolgoztam vele, mert csak bele kellett bújni a világába, ráérezni az aurájára, és akkor az ember látta, hogy ott nincsenek világos vagy erős színek. A színeknek csak mélysége volt. Zsámbékival egész más dolgozni, de az is nagy élvezet. Ő szarkasztikus; ott van például A revizor, amiben intrika van, manipuláció, az pedig színesebb. Ott is van mélység, de más, teljesen más. És ott van Ascher, aki talán a legközelebb áll hozzám abban, ahogy egy darabról gondolkodik. Ott harmónia van, és biztonság. A Három nővér úgy van megkomponálva, mint egy zenemű. Le lehetne kottázni. És lehet remekműnek mondani, ugye?

– Igen. És filmben?

– A film, mondom, sokkal összetettebb. De Szabó Istvánnak nagyon sokat köszönhetek, főleg azt, hogy megbízott bennem. Egy ilyen munkát rábízni valakire, mint A napfény íze, hát az… Vagy a Szembesítés, az is fantasztikus volt.

– Mit mondott? Mit kért?

– Emlékszem, valami olyasmit, hogy na, ez nagy feladat lesz magának, mert ez egy egész évszázad. És amikor elolvastam a forgatókönyvet, rendkívül megrettentem, megmondom őszintén. Ez valóban szinte felfoghatatlanul nagy volt, már elolvasva is. Öt hónap forgatás, nem is volt elég előkészítési idő, közben kellett csinálni. Nem is tudom, ma már biztos meg sem tudna lenni. Ralph Fiennes egy nap alatt száz ruhát próbált. És abból kellett kiválasztani tizenötöt. Öltözött, vetkőzött, zokszó nélkül, alázatosan. De az egész folyamat… Az is egy lázas állapot volt, alig hittem el, hogy végül minden összejött.

– Amikor megvan a bemutató, legalábbis a színházban, akkor a színész, a rendező fellélegzik, ezt gondolom. Hát a tervező?

– Azt hiszem, eddig még nem volt ilyen. Vagy nagyon nem jellemző. Mert addigra már valami máson jár a fejem, vagy az életem szól egészen másról. Egy hétnél többet egy nyáron sem pihentem életemben, ezt is mostanában fogalmaztam meg magamban. Volt egyszer egy nyár, a kaposvári Marat/Sade után, amikor Bacsó Péter meghívott a Te rongyos életre, Jeles András meghívott a Gyermekjátékokra, és még valaki meghívott egy harmadik filmre, és akkor mind a hármat visszamondtam egyszerre, hogy nem tudom megcsinálni. Bacsó nagyon megsértődött, noha szerintem nagyon jót tett annak a filmnek, hogy Mialkovszky Erzsébet nagyszerűen megcsinálta. Valószínűleg a Jeles is megsértődött. Megmondom őszintén, azért mondtam vissza, mert akkor volt kicsi a Juli. És úgy éreztem, hogy Az ember tragédiáját nem tudnám gyerekekkel megcsinálni. Nehéz volt a választás, és akkor erőt vettem magamon: na, most nem.

– Azóta is utasítottál vissza munkát.

– Hát persze.

– De mindig az időhiány az oka? Vagy van olyan, hogy nincs közöd hozzá?

– Van olyan talán, de érdekes, az utóbbira most nem tudnék példát mondani.

– Tudható rólad, hogy nemcsak anyagokat gyűjtesz, hanem jelmezeket is a saját előadásaidból. Miért vajon?

– Tulajdonképpen pár éve kezdtem észrevenni, hogy a régi előadásokból a jelmezek egyszer csak eltűnnek, semmivé válnak. Kölcsönkérik például a Három nővér valamelyik ruháját iskolások, vagy kiselejtezik, mert nincs hely. De én sok mindenhez érzelmileg is kötődöm, ráadásul nem tudok rendesen dokumentálni semmit. Amikor benne vagyok, dolgozom rajta, akkor azért, utána meg azért, mert már nincs rá időm. Elhatározom, hogy majd rendesen lefotózom legalább, aztán az is elmarad. Nem jön össze, hogy egy színészt sminkben elkapjak, és lefotózzam. Mikor meg már színpadon vannak, elkezdődik az előadás, akkor végképp nem.

– Nincsen saját archívumod?

– Hát, a kész dolgokról nincsen. Szóval számtalanszor megértem, hogy nem dokumentálhatók az előadások, vagy nincsenek dokumentálva. És mivel úgysincs soha elég pénz, többször szerződtem úgy, hogy akkor kérek egy kosztümöt.

– És azt te választod ki.

– Igen.

– És mit csinálsz vele? Beakasztod otthon a szekrénybe, vagy a bérelt raktáradban tartod?

– A raktárban, igen. Arra gondoltam, hogy majd egyszer az életben lesz időm, és akkor csinálok belőle egy könyvet; nemcsak a saját kosztümjeimből, hanem azokból a régi ruhákból is, amiket összegyűjtöttem.

– Na, de mikor fogsz te eljutni oda, hogy például legyen egy rendes nyilvántartás valahol a tervezéseidről?

– Nem tudom. Egyelőre nem látom. Egy hónap ahhoz sem volt elég, hogy összeszedjem és rendszerezzem azt, ami nálam otthon van. Megmutathatnám a telefonom, hogy mennyi kosztüm, fotó van benne. De a legjobb az, ami papíron van, az marad meg igazán.

Fotó: Éder Vera / Magyar Színházi Társaság

– Tanítani nem akartál?

– Voltam a képzőn egy vagy két félévet. Azt hittem, hogy a tanítás nekem nagyon fog menni. Hogy ez annyira nekem való. És rájöttem, hogy engem mindig az új munka izgat nagyon. Azok a darabok, amikben benne vagyok. És nem a lelkesedésemet vesztettem el, hanem úgy éreztem, hogy nem vagyok rá alkalmas. Mert nem vagyok olyan állapotban. Ehhez ugyanis az kell, hogy az ember semmi mást ne csináljon. De úgy, hogy mindig benne van a fejemben még három darab, és csak berohanok, mert órám van, aztán rohanok tovább, úgy nem megy, mert nem tisztességes.

– Mondd, ezt lehet tanítani?

– A szakmai részét lehet tanítani, hozzá lehet segíteni ahhoz valakit, hogy megtanulja a szakmát. De a legnagyobb részét, azt, hogy mit kell elolvasni vagy hogyan kell egy darabról gondolkozni, vagy a figurákat értelmezni, vagyis a lényeget biztos nem lehet tanítani. Segíteni lehet ebben a hallgatókat, legföljebb. Hiszen én is egy életen át tanulok.

– Most éppen min dolgozol?

– A Katonában két darabot fogok csinálni az évadban. Film is van, de arról nem beszélhetek.

– Ez elég sok, nem?

– Elég. Ez egy olyan foglalkozás, ami rendkívül jó egészséget, fizikai és mentális erőt kíván. Ha bármelyik hiányzik, akkor gáz van. És csodálkozom is, hogy eddig…

– Figyeled-e, követed-e a fiatalokat?

– Nehéz, mert nehezen fér bele a mindennapokba. De mivel minden korosztály van körülöttem, azért van kapcsolatom velük. Tudod, az fura, hogy pont a tervezők kevésbé találkoznak egymással. Egy-egy produkcióban általában egy jelmeztervező van, egy díszlettervező. Valahol ez egy magányos szakma. De azért tudok róluk, és tudom, hogy aki valamit ezen a pályán fel tud mutatni, az bennem feltétlenül tiszteletet ébreszt. És tudom, mennyire nehéz elindulni ma egy fiatalnak.

– Nehezebb, mint nekünk volt annak idején?

– Az én területemen igen, mert nagyon nincs háttér. Én olyan hálával gondolok a saját indulásomra, de komolyan! Lehet, hogy a pályán sem lennék, ha az első színházi munkáimnál nem olyan szabászokkal, olyan háttérrel találkozom, akik ennyire segítőkészek voltak. Akár a miskolci főszabász, a kecskeméti főszabász, a kaposvári főszabász.

– A háttér sokat változott?

– Rengeteget. Ha csak annyit mondok, hogy a Nemzeti Színházban ott vannak a felszerelt műhelyek gépekkel, és nincs bennük ember, aki varrjon, az mindent elmond. Valamiféle spórolás lehet ez, nem tudom. Major mesélte, hogy a régi Nemzeti Színház mögött, illetve a Nemzeti Szálló mögötti háztömbben, a Csokonai utcában volt egy épület, és benne négy emelet raktár. És a föld alatt, tehát a körút alatt át lehetett menni oda. És ott voltak a csodálatos jelmezek.

– Hol csinálják ma a jelmezeket Magyarországon?

– Varrodákban, bérvarrodákban. Egy-két színháznak van még saját varrodája. A vidéki színházakban. Ott még van egy anyagbeszerző, aki esetleg feljön Pestre, és megveszi, ami kell. Vidéken sokkal könnyebb dolgozni. Ugyanakkor ott egy-egy előadás meghal négy hét alatt.

– Ebből a szempontból a film maradandóbb – kaptál is mindenféle díjat, még Oscarra is jelöltek.

– Igen. És a pandémia elején felhívott egy jelmeztervező Los Angelesből, hogy küldjek ki magamról anyagot, mert jelölnének a Filmakadémiába, de én épp kocsiban ültem, hajtottam ki a Kossuth Lajos utcára, és alig fogtam föl, miről beszél. Aztán jött a pandémia, én hónapokra kiszakadtam a szakmából, így szépen elmúlt ez a lehetőség is. Vannak dolgok, amikre egy élet kevés. Fel kell mérni, hogy van, amit az ember nem tud meglépni. És nekem szerencsém van; itt a színház körülöttem, ami tényleg egy nagy család, szeretet van, és bizalom. Ezt éltem meg már Kaposváron, Miskolcon is, és ezt élem meg a Katonában is. Jó, hogy sok rendezővel szinte egy életen át együtt dolgozunk.

– Most meg megkapod a kritikusoktól az életműdíjat.

– Igen. Boldog vagyok, de ha belegondolok, azért nagy ára is van. Ez az elmúlt néhány évtized, ez…

– Nem volt ingyen.

– Hát nem. Kevés alvás volt, például. De volt sok utazás is, igaz, mind a munka kapcsán. Úgy viszont nagyon messze is eljutottam. És csodálatos emberekkel, nagyszerű emberekkel találkoztam.