Egyre inkább azt veszem észre, hogy az új generációs alkotók fiatalabban kezdenek dolgozni a monodráma műfajával, és az anyag személyességétől sem rettennek el. Ahogy talán az sem véletlen, hogy több monodráma vagy prózai anyagból készül, vagy az alkotók írják.

A Holtverseny például Totth Benedek azonos című, 2014-ban megjelent könyvéből készült. Péterfy Gergely a Margó-díj laudációjában a következőket írta: „Az első oldalon beszállunk egy sportautóba, és, képletesen szólva az utolsó lapig ki se szállunk belőle. Olyan profi dramaturgiával veszi be Totth a történet kanyarulatait, hogy az ember csak ámul-bámul. Egy merő trip az egész, a szereplők sorsának gyorsaságával zakatolunk végig ezen a hátborzongató, horrorisztikus világon”. Az Átrium előadása tökéletesen megőrzi a regénynek ezt a sajátosságát.

Átrium: Holtverseny. Fotó: Molnár Edvárd / Kosztolányi Dezső Színház

Kovács Máté rendezése monodráma formába szerkeszti át a regény fiatal élsportolóinak a történeteit. Mivel a regény is első szám első személyben íródott, tulajdonképpen magától értetődő a választás. Abszurd módon a monodráma főszereplőjéről, a narrátorról, aki a legközelebb áll hozzánk, alig tudunk meg valamit. Nevét nem ismerjük. Csak elvétve kapunk pár információt a szüleiről. Indirekt módon, az eseményekhez és a többi karakterhez való viszonyulásaiból tudunk következtetni gondolataira, arra, hogy mit érez legbelül. De ez már attól függ, mi magunk mennyire vagyunk jó emberismerők. Ez azért is érdekes, mert az ő percepcióján keresztül jelenik meg az összes többi szereplő. A Holtverseny a narrátor története, amiben viszont ő maga egy mellékszereplő, az utolsó félóráig egyfajta külső szem.

A kihívással, a körülbelül száz perces monodráma előadásával Katona Péter Dániel színészhallgató néz szembe, aki gyönyörűen küzd meg az egész embert kívánó anyaggal. Első monodrámájában legalább öt különböző karaktert kell eljátszania. A 60 emeletes panelektől, az ezer négyzetméteres villákon át a fegyveres alvilági alakokig terjed a skála, mindezeket egy túlfűtőtt, brutális realista stílusban. Ebben jelzésszerű kellékek segítik, de ezek nélkül is tisztán el tudjuk különíteni, hogy mikor ki szólal meg. Katonának lehetősége van játszani a kellékekkel, a tér oldalaira helyezett vízzel teli vödrök néha súlyzók, a babapancsoló a sportolók egész életét keretező uszoda. Kortalan, fiatalos alkata remekül illeszkedik a felnőtt és gyermekkor között száguldozó fiatalok közegéhez. A Jurányi ház 123 laborjának kis terét betölti energiával. Kérlelhetetlenül gyors ritmust diktál, megállíthatatlanul robog előre, ami filmes hangulatot kölcsönöz az előadásnak. A ritmus és a téma egyaránt megidézheti a nézőkben Danny Boyle kultikus, drogfogyasztásról és a konvencionális élet ellen lázadó filmjét, a Trainspotting vagy bármelyik Guy Ritchie-filmet, amiben az átmeneti jelenetek gyors ütemben vannak összevágva.

Kovács Máté első rendezése nagyon közel áll ahhoz, amit Thomas Ostermeier német színházrendező mondott a színházról, miszerint fel kell vennie egy sokkal gyorsabb, a videójátékokra jellemző sebességet. A Holtversenyben egy pillanatnyi szünet sincs. Ez a robogás a nézőre is kihat. Mert a hangos zenét, Katona gyors szövegmondását és egy levegővétel alatt változó karaktereit, a nézők mozdulatlanul kell, hogy megéljék székeikben. Mikor visszaemlékszem az előadásra leginkább egy (jó értelemben vett) őrjöngés jut eszembe, mint egy koncerten, ahol az ember kitombolja összes frusztrációját, és megtisztulva tud haza menni.

Átrium: Holtverseny. Fotó: Lakatos Péter / Átrium

A Holtverseny egy olyan furcsa, betegséghez közeli állapotot mutat be, amikor az agyat és az érzéseket az adrenalin tompítja. Egy állandó ingeréhséget, ami elzsibbasztja a fájdalmat. Amiben még véletlenül sem tud megszületni egy gondolat. A szereplők mind azt a pillanatot keresik, amit a célba éréskor éreznek, azt a tizedmásodpercet, amiben az egész élet összesűrűsödik, a minden és semmi, amikor a létezésük feloldódik a világegyetemben. Testi élményként mutatja be, hogy a teljesítménykultúrában nincs megállás. De-misztifikálják az aranyérmet. Valahol az előadás közepén, a szétvert arcú maffiózó kiborulása alatt, kiszólnak az alkotók a nézőkhöz. Egy vetített szöveget olvashatunk a regény körülményeiről és annak tartalmáról. Ez kontextusba helyezi a látottakat, de megvan a veszélye, hogy leszűkíti az értelmezését.

Az előadás végén nincs semmilyen feloldozás. Sőt, ez még nyomasztóbb, mint a teljes produkció, mert főszereplőnk győzelmi arckifejezésekben benne van az átélt horroroknak az állandósulása, hogy ezt nem lehet visszafordítani, ebből nem lehet meggyógyulni. Katona Péter legszebb pillanata ez, az üres tekintetű mosolyban jelenik meg a főszereplő, itt már a narrátor saját magáról beszél.

Nem tudjuk meg, ki a hibás ezeknek a fiataloknak a sorsáért, akik a nemzet büszkeségeiként állnak ki a rajtkőre. Gondatlan szüleik vannak, de a saját felelősségük sincs elvitatva. Akik valódi bűnöket követtek el, nem nyerik el büntetésüket, akiknek elég magasan vannak kapcsolataik, azok bármit el tudnak intézni. Persze, ez csak színház, csak egy regény, de ha bármire is tanítanak, az az, hogy ne legyünk naivak.

Az előadás fonalát tovább szőheti, hogy az utóbbi hónapokban több edzőről is kiderült, hogy testi, lelki bántalmazást követtek el növendékeikkel szemben. Megérne egy kutatást, hogy a sport milyen vonatkozásokban jelenik meg egy-egy színházi előadásban. Vilmányi Benett 1 V 1 című zenés stand-up előadásában (melynek címe is a focis zsargonból származik) arról mesél, hogy a fociedzések, focista társai, az öltözői kultúra és a különböző stílusú edzők hogyan alakították az éppen formálódó önképét, önértékelését. A káromkodások, az anyázások, a hibázást szóban vagy cselekedettel bűntető hozzáállás így vagy úgy megjelennek a fiatalok életében. Ezen mentalitás alapjai talán abban a régi poroszos oktatásban gyökereznek, amely nem ismer kedvességet és olyan tágan értelmezi a „fegyelmezetlenséget”, hogy szinte mindért jár a pofon. Egy 2021-es dokumentumfilmben egy balettanár érvel amellett, hogy a növendékeknek jár néha az ütés, anélkül nem megy.

Jurányi Ház: 1 V 1. Fotó: Gulyás Dóra

De az 1 V 1 arról is szól, hogy aki nem lépett be 14 évesen a hét vezérrel karöltve a Férfiasságba, milyen férfimodellekkel, mintákkal és problémákkal találkozhat. Hogy a szülők válása, az apa ingerlékenysége, majd később az apjukban való csalódás, az új pótapák milyen hatással vannak a fiatal fiúkra. Ahogy azt is látjuk, hogy a szerelemmel való bénázás, a külső miatti aggódás és az önelfogadás a nemektől függetlenül előforduló problémák. Az 1 V 1-ben és a Holtversenyben is látjuk a hagyományos férfiszerepekkel való küzdelmet és azok megkérdőjelezését.

Az előadás vállaltan Vilmányi Benett életét meséli el, a gyerekkorától a gimnázium végéig, amikor is egy radikális patrióta, rasszista, homofób, fasiszta társaságba csöppen és büszke tagja is lesz. Benácult. Erről beszélni – nézőközönségtől függetlenül – bátor, merész vállalás. Ez a benáculás nem feltétlenül Benettnek a más nemzetek iránti gyűlölete miatt történt, nem ennyire egyirányú a történet. Részben azért történt így, mert jó volt a társaság. Menők voltak. És ő örült, hogy tartozhat valahova. Vilmányi rendezése ügyesen eltávolít bennünket ezen érzelmek legitimitásától, a zenével és a játékkal, anélkül, hogy magyarázkodna. Mi, akik a Jurányi kamaratermében ülünk, jó eséllyel láttuk már őt színpadon, de nem olvastunk róla ilyen jellegű szalagcímet, tudjuk, hogy amit most látunk, az a múltja és nem a jelene. Benett a végén elénekel egy szélsőséges nacionalistának ható rapdalt, melyet Józsa Tamással Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című verséből írtak. Ez, pont a jó artikulálás és a magyarázkodás hiánya miatt még keményebben hat. Józsa Tamás végig zongorán kíséri Vilmányit és ennél a jelenetnél mély, diszharmonikus hangulatot teremt. Az előadás végén én egy zavart, dühös, sértett és szomorú fiút látok. És számomra kicsit kérdés, hogy hol is ér véget az előadás.  Sok minden van abban, ahogy Vilmányi hátramegy és magára csukja az ajtót, gondoljon mindenki, amit akar.

Jurányi Ház: 1 V 1. Fotó: Gulyás Dóra

Zenés stand-up az 1 V 1 műfaji megjelölése. Az alkotók ezzel oldották meg a monodráma azon kérdését, hogy kihez beszél a színész. A stand-up jelleg segít helyzetbe hozni nemcsak a színészt, hanem a nézőt is, sokat nevetünk. A stand-up aztán nagyon szépen, lassan elkopik és a végén egy teljesen színházi szituációba kerülünk. Önmagában és az előadással kapcsolatban is érdekes az, amit Kemény Lili, az előadás dramaturgja mond a stand-up műfajáról: „elkezdtük beható vizsgálatnak alávetni a stand-up műfaját, és arra jutottunk, hogy a stand-up az alapkódjában fasiszta. Az önfelmentő álőszintesége, a kis bűnökben való kollektív cinkosság erőltetése, a sztereotípiák erőszakossága (mert ha egy poén épp lebontja a sztereotípiákat, akkor is rájuk épül), és hogy mindig van egy ellenség, ha magunkban találjuk is meg, a magunk gyengeségében és gyarlóságában, akkor is van egy ellenség, aki ki van pellengérezve, valahogy mindig az erősebbel vagyunk.”[1]

Egyre inkább azt veszem észre, hogy az új generációs alkotók fiatalabban kezdenek dolgozni a monodráma műfajával, és az anyag személyességétől sem rettennek el, például 2021-ben mutatta be Márfi Márk a saját élete alapján írt Telik című előadást, és láthattuk Huzella Júlia előadásában az Anya-e vagy? című monodrámát, amit Róbert Júlia írt az alkotók személyes történetei alapján. Ahogy talán az sem véletlen, hogy több monodráma vagy prózai anyagból készül, vagy az alkotók írják. (A monodrámákkal a Színház folyóirat 2021-es novemberi száma is foglalkozott.)

Mi? Totth Benedek: Holtverseny, úszás egy részben
Hol? Jurányi Ház 123-as labor, Budapest (az Átrium előadása)
Kik? Rendező: Kovács Máté. Szereplő: Katona Péter Dániel e.h. Színpadra alkalmazta: Kovács Máté, Nyulassy Attila, Ugrai István. Zene: Remete Marcell, Koltay Krisztián Sólyom. Jelmez: Halma Ágnes. Kellék: Mertl Enikő. Technikus: Toth Bertalan, Koltay Krisztián Sólyom. Segédrendező: Bali V. Gergő. Produkciós menedzser: Király Krisztina. Műszaki vezető: Czibor Attila. Produkciós vezető: Ugrai István

Mi? Vilmányi Benett: 1 V 1
Hol? Jurányi Ház Kamara terem
Kik? Rendező, szereplő: Vilmányi Benett. Zene: Józsa Tamás. Látvány: Domahidy Veronka. Dramaturg: Kemény Lili. Szakmai konzulens: Bíró Bence. Fény- és hangtechnikus: Kormosói Róbert. Rendezőasszisztens: Magasi Dalma.

[1] Bordás Katinka interjúja Vilmányi Benettel és Kemény Lilivel, Jurányi Latte: https://juranyihaz.hu/hu/hir/vilmanyi-benett