Amikor a Tizenhét hattyúk 1987-ben először megjelent, Csokonai Lili neve alatt, bárkinek, aki beszélt vagy írt a műről, először tippelnie kellett. Mármint az íróra, hiszen az első kiadás borítóján nem szerepelt a valódi szerző neve. S noha Esterházy Péter a leggyakoribb tippek közé tartozott, sokan tették a voksukat Weöres Sándorra is. Akik rá gondoltak, azok nyilvánvalóan Psychére is gondoltak. Bár a két alkotás és a két irodalmi alak különbségei hosszasan elemezhetőek volnának, a lényegi hasonlóságok is szembeötlők: a különleges nyelvteremtő erőn túl a két hősnő társadalmi normákon kívül állása, szenvedélyes szerelmi élete és sorsának alakulása erősen rímel egymásra. És talán ez a drámaiság, ez a szenvedély, ez a különleges nyelvezet csábítja alkalmanként színészt és rendezőt az ízig-vérig epikus anyagok színre állítására.

A Psyché esetében ennek keretei változatosabbak: a közelmúltban láthattuk egyszemélyes produkcióként és komplex, sokszereplős változatban is színre állítva, míg a Tizenhét hattyúk eddigi változatai – a Vígszínház 2012-ben, Sopsits Árpád rendezésében, Majsai-Nyilas Tünde szereplésével megvalósult premierje, illetve Nagy Petra pár évvel ezelőtti, Bársonytafota című egyetemi vizsgaelőadása – éppúgy egyetlen színészre építő színházi esték, mint a Magyar Színház friss bemutatója.

Fotók: Juhász Éva

Ennek oka részben a mű szerkezetében kereshető, hiszen a Tizenhét hattyúk tényleg Csokonai Lili regénye/naplója/monológja/világa; mindent rajta keresztül látunk, nincs más nézőpont, nincs más világkép, amellyel összevethetnénk. Hozzá képest még történetének legfontosabb szereplői – élükön a végzetes szerelem tárgyával, Kéri Mártonnal – is mellékszereplők csupán (szemben a Psychével, ahol a költött címszereplő Weöres által írott versei mellé kerülnek a szeretőként fiktív, költőként viszont nagyon is valóságos Ungvárnémeti Tóth László versei). A Tizenhét hattyúk színre állításának így alapvető kérdése az, hogyan lehet ezt a nagyon személyes világot színre transzponálni úgy, hogy a múlt idejű, lezárt, epikus történet jelen idejű, reflektált drámává forrjon a színpadon, miközben létrejöjjön nyelvnek és történetnek az a különleges feszültsége, amely a regényt alapjaiban meghatározza. E dilemma több gyakorlati kérdést von maga után. Ezek közé tartozik az, hogy miként kerülhető el a monológformából adódó statikusság, de az is, hogy Esterházy regényéből mit és hogyan lehet felhasználni, illetve elhagyni. Ezekre a kérdésekre az eddigi két bemutató eltérő választ adott, a Cserhalmi György rendezte magyar színházi produkció pedig radikális és zavarba ejtő megoldást alkalmaz. Az előadás alkotói a regényt gyakorlatilag monodrámaként kezelik; nem tesznek kísérlete arra, hogy az irodalmi nyelvvel adekvát színházi nyelvet találjanak a játéknak, hogy színházi eszközökkel megvalósítsák a tartalom és forma kontrasztját. Nem alakítanak ki drámai helyzeteket, nem nyitják ki a lezárt szituációkat, de még a helyzet alapvető statikusságát sem igyekeznek oldani. Az előadásban gyakorlatilag az történik, hogy a Csokonai Lili szerepét játszó Péteri Lilla elmondja Esterházy Péter regényét.

Mivel a monológ a múltban történt események felelevenítése, a színésznő a játék első felében egy kerekesszékben ül, és jobbára a nézők szemébe nézve mondja a szöveget. Körülötte egyszerű díszletelemek (paraván, kis fésülködőasztal), Antal Csaba munkája inkább a színészi munkát pragmatikusan segítő szegmense a játéknak, mintsem az alapművet vizuálisan értelmező alkotás, bár vakító fehérsége eleinte látványos kontrasztot képez a színésznő vörös ruhájával. Később, amikor Lili végre feláll a székből, s átöltözik, fehér ruhája szinte egybeolvad a háttérrel. Cserhalmi György rendezői munkája is hasonló ambíciójú: alapvetően a színészi munkát, a monológ felépítését, tagolását, értelmezését segíti, tartózkodik a játékötletektől, a szöveg színpadi átstrukturálásától, és nem ambicionálja az Esterházy-mű teatralizálását. A Lili székből való felállását követő enyhén stilizált (Blaskó Borbála koreográfiájának köszönhetően kissé elemelt) cselekvéssorozat meglehetősen kézenfekvő, konvencionális elemekből áll, így inkább csak illusztrálja a történetet. (Egyetlen markáns játékötlet mégis felfedezhető: amikor Lili a történetének egyes szereplőit fényképeken megmutatja, három képre is ráismerhetünk. Egyiken maga Cserhalmi György látszik, ami finom személyességet visz a játékba. Hogy a másik két képen szereplőket a nézők közül hányan azonosítják, illetve hányan tudják közülük, milyen kapcsolat fűzte Cserhalmit Bódy Gáborhoz – és mit szűrnek le ebből –, más kérdés.)

A rendezői koncepció pontosan tükrözi a vállalkozás egészének alapvető szándékát: minél teljesebben, érzékletesebben átadni a nézőknek Esterházy alkotását, kiváló megmutatkozási lehetőséget biztosítva a szöveget előadó színésznőnek. És e tekintetben a produkció kifejezetten sikeresnek tekinthető. Esterházy regénye mai szemmel is élő, gazdag, lenyűgöző nyelvi szövetű, egyszerre szellemes és drámai hatású. És abban, hogy ez nemcsak olvasva, hanem a nézőtéren ülve is nyilvánvalóvá lesz, komoly érdeme van Péteri Lillának. A színésznő még szinte mozdulatlanul, a kerekesszékhez kötve is igen szuggesztíven mondja el a történetet, úgy, hogy az archaizáló (XVIII. századi irodalmi nyelvet imitáló/újragondoló) szöveg egyetlen pillanatra sem tűnik mesterségesnek, sőt, úgy érződik, mintha a kortársi történet elmesélésének egyetlen lehetséges eszköze volna. Csokonai Lili egyszerre tűnik hús-vér alaknak és archetipikus személynek; ez utóbbi okán Lili irodalmi hasonmásait – elsősorban a bevezetésben emlegetett Psychét – is megidézi. Péteri Lilla játékát éppúgy jellemzi a személyesség ereje, mint a csiszolt technika, amely elsősorban a szöveg ritmizálásában, a kontrasztok érvényesítésében, a késleltetésben és a feszültségteremtésben érvényesül. Vagyis a színészi szuggesztió szerencsésen párosul az árnyalatok gazdagságával, így az alakítás egy pontosan meghatározott tónuson belül is színessé, gazdaggá tud válni és némiképp oldani tudja a produkció eredendő statikusságát is.

Ami azonban számomra hiányzik az estéből, az az epika drámává, színházzá lényegülése, vagyis az a szándék, koncepció, amely a kimagasló epikai alkotást tolmácsoló kiváló előadói teljesítményt egyéni hangú, izgalmas színházzá tenné. Amely kibontaná és jelen idejűvé transzformálná a lezárt történetet, esetleg annak csomópontjait kiragadná és át- vagy újragondolná, és amely konzekvensen törekedne arra, hogy megtalálja az író által alkalmazott nyelvi eszközök színházi megfelelőjét. Ehhez nyilvánvalóan el kellene szakadni a mű szöveghű átadásának (szerintem inkább előadóesthez, mint színházi előadáshoz illő) koncepciójától, és színpadi eszközökkel, saját gondolatokkal, eredeti látványkoncepcióval kellene megteremteni a színpadi (újra)értelmezés kereteit. Mindennek hiányában a Tizenhét hattyúk friss bemutatója az alapmű erejének és egy fiatal színésznő tehetségének igazolása marad, ami persze nem kevés, sőt – de Esterházy Péter ezen az estén sem vált színpadi szerzővé.

Hol? Magyar Színház (Sinkovits Imre Színpad)
Mi? Esterházy Péter: Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk
Kik? Előadja: Péteri Lilla. Dramaturg: Szegő János. Díszlet: Antal Csaba. Szcenikus: Balázs András. Jelmez: Velkey Virág, Ziegler Katalin. Koreográfus: Blaskó Borbála. Rendező: Cserhalmi György.