„Van olyan színész, aki kívülről indul el egy figura megalkotásánál. Alapul veszi valamelyik ismerősét, bajuszt, szakállt ragaszt, parókát, műorrot tesz fel, s ezúton igyekszik megközelíteni a figura belső mozgatórugóit. Nálam ez a módszer soha nem járt volna sikerrel, akármilyen maszkot készíthettem volna, semmilyen hatást nem gyakorolt volna a fantáziámra.”

Jokulátor a metrón

Nem tudom, mindenestül a legelső egyszemélyesszínház-élményem volt-e, de mindenesetre a legemlékezetesebbek közé tartozik. A kilencvenes évek elején jutottam el először Párizsba, és a sok élmény között pár nap alatt azt is megszoktam, hogy a metrón kéregetnek – pontosabban többé-kevésbé leleményes emberek arra törekedtek, hogy valamely érzelem felébresztésével adakozásra hívják fel az utazókat. Volt, aki egyszerűen szánalomban utazott, és közszemlére tett testhiányait igyekezett aprópénzre váltani. Mások inkább a jókedvre aspiráltak: tangóharmonikával, gitárral bukkantak fel, muzsikáltak, olykor gajdoltak is mellé, és szapora bólintgatásokkal köszönték a péterfilléreket. Egyszer azután találkoztam a műfaj Paganinijével is: amint becsukódtak az ajtók, a harmincas, kecskeszakállas fiatalember két kapaszkodó közé tüneményes gyorsasággal kifeszített egy úgynevezett pókot, abroszt dobott rá, és két, zsebéből előrántott kesztyűbábbal élénk, kiabálós-pofozkodós jelenetet mutatott be, amely pontosan a következő állomásig tartott. Akkor meghajolt, sebten összepakolta a kellékeit, és az újabb állomásig tartó úton begyűjtötte a tapspénzt. Már nyíltak is újból az ajtók, és már szaladt is a következő kocsiba megint vidáman pörölni-pofozkodni önmagával. Azon középkori jokulátorok utódja volt, akiket a lexikonszócikkek mint a monodráma egyik legfontosabb elődeit emlegetnek fel.

Darvas Iván az Egy őrült naplójában. Fotó: Koncz Zsuzsa

És igen, ha a színpaddal szövetkező magas irodalomban időről időre megszületett, egyszemélyes darabokat: Rousseau Pygmalionját, Goethe Proserpináját, Csehov A dohányzás ártalmasságáról című monológját vagy Cocteau Az emberi hang című művét lelkiismeretesen számon tartjuk is, azért éppen az ilyesféle pillanatnyi attrakció, a néző figyelmét rövid időre magára irányító mutatvány, a vásári bábosok halhatatlan művészete őrizte meg és mentette át az évszázadokon a monodrámát. A világvárosi kabaré a maga magánszámaival és a stand-up comedyt is megelőlegező konferansziérögtönzéseivel az apró színpadok intim terében is meghonosította, míg az azután a 20. század utolsó harmadában, a rádió, a televízió és a hanglemezkiadás csatornáinak is köszönhetően, egyszerre bőven termő, elismert színpadi műfajjá erősödött. De közben azért rendületlenül megmaradt a vásárosok paravánjain – és a párizsi metrón nemkülönben.

Monodráma a szócikkekben

Magyarországon a Schöpflin Aladár szerkesztette, 1929-es Magyar Színművészeti Lexikonban még nem találunk a monodrámát tárgyaló szócikket. Németh Antal egy évvel később megjelent Színészeti Lexikonjában viszont már szerepel ilyen „Nikoláj Evreinoff orosz rendező és színpadi reformátor” találmányaként, akinek könyve is jelent meg a témáról, Az egy személy színháza címen. Jevrejinov (ma így írjuk át a nevét) egyszersmind szerzőként is kipróbálta magát: A lélek kulisszái című, 1917-ben Moszkvában bemutatott darabjának cselekménye az Ember bensőjében játszódik, ahol a Gondolkodó Én, az Érzelmi Én és a Tudatalatti Én viadala zajlik – a világszerte játszott darabot Budapesten a Palasovszky Ödön és Tiszay Andor vezette, a Zeneakadémián játszó Rendkívüli Színpad mutatta be 1929-ben.

Az 1969-es, Hont Ferenc és Staud Géza nevével fémjelzett Színházi kislexikon szócikke a tömören „egy személy által előadott drámai mű”-ként definiált műfajba „bizonyos fokig” beilleszthetőnek ítéli Aiszkhülosz A leláncolt Prométheuszát is, ugyanakkor friss példaként hivatkozik a mindössze egy esztendővel korábban bemutatott Egy őrült naplójára. Az 1982-es Világirodalmi Lexikon külön, és mindkét helyen kedvcsigázó részletességgel tárgyalja a monodrámát és az egyszemélyes drámát. Végül az 1994-es Magyar Színházművészeti Lexikon, e tárgyban is lakonikusságával tűnve ki, beéri az „egyetlen színész által előadott prózai színjátéktípus” definícióval, előzmények és példák játékba hozása nélkül.

Monodráma a színpadokon

A műfaj 1930-ban adott meghatározása –„több szereplő érzékelteti egy ember küzdelmét” – helyébe 1982-ben egy sokkal aprólékosabb definíció lépett: „olyan színjáték, amelynek egyetlen előadója egy, két vagy több szerepet személyesít meg. Az előadó a két vagy több szerep váltását nyomatékos hangváltoztatással, az egyes szerepek aláhúzottabb megjátszásával, továbbá egyszerűbb maszk és kellék (szakáll, bajusz, paróka, stb.) gyors cseréjével érzékelteti.” Ma, amikor az egyszemélyes színjátékok örvendetes bőségben kerülnek a néző elé, talán érdemes ennek a szinte pipifaxosan szigorú definíciónak az érvényén eltöprengenünk, és számba vennünk, mi mindent nevezünk a hétköznapok pontatlan pragmatizmusával monodrámának.

Egy színész – több szerep: a Világirodalmi Lexikonban definiált alapeset. A bábszínházban ez azért is fordulhat elő gyakran, mert több testrészünk van, mint ahányan vagyunk. Eleve a két kezünk könnyen kerülhet drámai konfliktusba egymással, az egyik Vitéz Lászlóként ragadva palacsintasütőt püfölheti az ördögként előmerészkedett másikat; vagy éppen, mint Kovács Katalin bábszínésznek a kilencvenes évek derekán készített, remek vizsgaetűdjében, a kéz formázhat egy vándort, aki bolyongásában egy óriási arcra – a játékos arcára – lel a pusztában. De ugyanilyen kettősség érhető el a báb és az őt mozgató művész viszonyában is: Bereczki Csilla szép Jónás könyve-színrevitelében Csuja Imre a hányatott sorsú prófétát bábbal jeleníti meg, míg a többi szereplőt és a narrációt saját személyében hozza a főhőssel konfliktusba. A lekettőzés bábbal megvalósított gesztusa mellett ide tartoznak azok a – gyakran prózai vagy verses epikai művet feldolgozó – produkciók is, ahol a hanghordozás, egy-egy kellék alkalmazása teremt különféle, egymással viszonyba lépő identitásokat. Ennek az egyszemélyes-sokszereplős műfajnak fontos előzményeit jelentik a klasszikus irodalmi művek rádió- vagy lemezgyári stúdiókban rögzített, klasszikus felvételei, mint Básti Lajos Toldi-trilógiája (az első rész lemezen is megjelent, a Toldi estéjét és a Toldi szerelmét a rádió sugározta) vagy Törőcsik Mari János vitéze, hogy azután olyan színházi estekig érkezzünk, mint Hegedűs D. Géza Pestis-előadása, Baksa Imre egyszemélyes Hamlet-parafrázisa, a Hamletman, vagy éppen egy újabb Toldi a közelmúltban Csőre Gábor tolmácsolásában.

Darvas Iván az Egy őrült naplójában. Fotó: Koncz Zsuzsa

Egy színész – egy szerep. A műfajteremtő jelentőségű, a Pesti Színházat felavató Egy őrült naplója című, 1967-es előadás, illetve az alapjául szolgáló Gogol-mű már nem feleltethető meg a rigorózus definíciónak. Ebben az egyfelvonásos drámává növő monológban – a monológ klasszikus szabályaihoz híven – nem több szereplő érzékelteti egy ember küzdelmét, azok csupán a főszereplő tudatában és értelmezési tartományában vannak jelen, ebből következően szubjektív, karikatúraszerű ábrázolásukat a színész sokarcúsága egyéníti, ami Darvas Iván utólagos kommentárja szerint túllép az eszközök használatán. „[A]z alakítás egyes-egyedül attól vált olyan hatékonnyá (tizenegy éven keresztül, szünet nélkül, folyamatosan szerepelt a színház műsorán), hogy egyetlen mozzanat nem volt benne, amely ne kimondottan személyes élményekből, ne merőben privát gyökerekből, ne a legsajátabb, megszenvedett élményeimből táplálkozott volna. Még a spanyol királyságról szőtt eszelős fantáziálásnak is megvolt a magam korai gyerekkorából vett azonos vagy legalábbis hasonló jellegű, fájdalmas megfelelője. Igen, végülis semmi mást nem csináltam ebben a darabban: különböző gyerekkori és ifjúkori (valós vagy vélt) sérelmeimért közel ötszáz ízben álltam bosszút a nézőkön. […] Van olyan színész, aki kívülről indul el egy figura megalkotásánál. Alapul veszi valamelyik ismerősét, bajuszt, szakállt ragaszt, parókát, műorrot tesz fel, s ezúton igyekszik megközelíteni a figura belső mozgatórugóit. Nálam ez a módszer soha nem járt volna sikerrel, akármilyen maszkot készíthettem volna, semmilyen hatást nem gyakorolt volna a fantáziámra. Mindig csak az volt képes meglódítani a képzeletemet, ha a saját múltamban, a saját álmaimban, a saját vágyakozásaimban kutakodva találtam olyan mozzanatot, amely valamiképpen rímelt a megteremtendő alak jellemével, a konkrét színpadi szituációval. Csakis ezen a nyomon elindulva voltam képes valamelyest is élő figurát létrehozni. Ha meg nem találtam ilyen nyomot, bizony rendre meg is buktam.”^[1] A kulcs ebben az esetben az egyetlen szereplő hitelessége, aki itt függő beszédben idézi fel többek reakcióit – más, monodrámaként előadott művek esetében pedig éppen a személyiség zárt következetességével hat. Ennek legjobb példája talán Platón monológja, a Szókratész védőbeszéde, amelyet 1970-ben a Huszonötödik Színházban Haumann Péter mutatott be, utóbb pedig Jordán Tamás, újabban Makranczi Zalán is előadott. Ez a szónoki remeklés azért tökéletes monodráma-alapanyag, mert a drámai viszonyt az athéni férfiak ítélőszékével teremti meg, amelyet ezekben az előadásokban akarva-akaratlanul a közönség játszik el: méltatlanságunkban tehát mi, nézők ítéljük halálra a nálunk különbet, és ennek terhével és felelősségével szembesülünk az előadás végére.

Egy színész – sehány szerep. Ez már hagyományosan az előadóest műfaja, amely, ha sok szempontból markánsan el is különül a monodrámától, mégis bízvást tekinthető határműfajnak. A színész nem egyetlen, egyes szám első személyű monológot szólaltat meg, hanem szemelvények mozaikját enyvezi egységgé. E szemelvények származhatnak akár egyetlen műből, mint a Csernus Mariann által színre vitt Psyché-előadásban, amelynek személyes varázsáról Weöres Sándor így vallott: „Psyché vallomásaiból Csernus Mariann tragédiát és katarzist alakít. De mi ez a katarzis, ez a megtisztulás? Hiszen Psyché, bár botlásaitól és kudarcaitól eleget szenved, mégse nagyon bánja meg őket. Hangjának alapja a felületes úriszalon-csevegés; halljuk lélegzése ritmusát, érezzük érintése melegét, valóságos testi jelenlétét. S hamarosan érezzük azt is, hogy a mosolygó, könnyed csevegésből elektromos szikrák bizseregnek, villámok csapkodnak fejünk körül. Kedves, gúnyos tekintete átható, mint a röntgensugár, bensőnkbe hatol; a költőnő már nemcsak vall, de minket vallat. Mit kíván tőlünk ez a gyengéd és csúfondáros női figyelem, hova sodor, merre csalogat?”^[2]

De beszélhetünk olyan válogatásról is, amelynek vezérfonalát ugyan egyetlen irodalmi mű adja, de annak keretében más, jól indokolhatóan odaillesztett (például ugyanattól a szerzőtől származó) szövegrészek is helyet kapnak. „A napló jól játszható színpadi nyersanyag, a dátumok hatásosan tagolják a szövegeket, biztosítják a drámai folytonosságot” – foglalta össze Bálint András a Széchenyi Akadémián megtartott székfoglalójában azon legendás, három évtized alatt három szerzőt (Radnóti Miklóst, Márai Sándort, Heltai Jenőt) bemutató sorozatának műfaji alapvetését, amelynek tematikus ívét is pontosan meghatározta: „[H]ogyan látja három egészen különböző személyiségű magyar író a háborút? Ez ma is meg tud szólalni; így áll össze az ostromlott Budapest története.”^[3] Az első est, a Radnóti naplója 1986. április 11-én debütált, alkalmasint nemcsak a költészet napjára emlékezve ezzel, de arra is, hogy Radnóti második kötetét, az Újmódi pásztorok énekét 1931-ben éppen e napon kobozta el a budapesti ügyészség. Mindegyik estnek szervező elve volt a naplóból és az adott író életművének más darabjaiból vett szövegrészletek ötletes váltogatása. Jordán Tamás Amit szívedbe rejtesz című, először 1987-ben ugyancsak a Radnóti színpadán bemutatott József Attila-estjének a Szabad ötletek jegyzéke adott olyan keretet, amelybe a versek finoman, pontosan illeszkednek bele, a végeredmény pedig egy dramaturgiai megfontolások mentén egybeszerkesztett, nyomatékaiban ily módon igenis drámainak tekinthető ív lett.

És végül ilyen határműfajnak ítélhetők azok a produkciók is, amelyek különféle szerzők műveiből szemezgetnek valamely egységesítő szempont alapján. Ilyen volt Mensáros László A XX. század című, 1965-ös bemutatója után másfél ezer előadást megért, lemezen is kiadott műsora, amelyben éppen a kiválasztott szövegek egymással sokféleképpen feleselő tarkasága adott kaleidoszkópszerű képet egy egységesen aligha megragadható, végleteiben és ellentmondásaiban felfoghatatlan és mégis átélt, a történelem által összetákolt-egyberendezett, hosszú-hosszú időszakról.

Hegedűs D. Géza A pestisben (r.: Dömötör András). Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az egyszemélyes sokféleség

A néhány évtizedes fejlődés mára a monodráma vázlatosan is alig-alig számba vehető gazdagodásához vezetett. A fentiekben jól-rosszul körvonalazott típusok mindegyike él és virul, visszakanyarítva minket a kilencvenes évek színházi lexikonjának – ezek szerint bölcsen szűkszavú – definíciójához: monodráma egyszerűen mindaz, amit egyetlen színész ad elő. A műfaj gyors konjunktúrájában szerepe lehet a színházak és az irodalmi színpadok, pódiumok közötti határ elmosódásának, a kis színházak népszerűsödésének, ezzel a színész és néző közötti fizikai távolság csökkenésének ugyanúgy, mint az előadásidő általánosan elfogadott rövidülésének. A hajdani irodalmi hanglemezek helyébe lépő hangoskönyvek térhódítása ugyanolyan hathatósan járulhat hozzá a nem színpadi műfajok egyszemélyes, művészi igényű interpretálásának elfogadásához. Nemkülönben a kíváncsiság, amellyel egy-egy színészegyéniség produkciójához az általa képviselt szöveg és játékának érvénye okán közelít a néző. És nyilván szerepet játszik ebben a fellendülésben a költséghatékonyság gyakorlatias megfontolása is. Nem is szólva arról a nem elhanyagolható előnyről, hogy a tapsrend megkomponálásával sem kell annyit bíbelődni.

^[1] DARVAS Iván, Lábjegyzetek (Budapest: Európa, 2001), 257–258.
^[2] WEÖRES Sándor, „Bevezető Csernus Mariann Psyché estjéhez”, Élet és Irodalom 16, 12. sz. (1972. március 18.), in WEÖRES Sándor, Egybegyűjtött prózai írások, összegyűjtötte és sajtó alá rendezte STEINERT Ágota, Weöres Sándor egybegyűjtött művei (Budapest: Helikon, 2011), 348–349.
^[3] BÁLINT András, Költők a színpadon II. Forrás: https://litera.hu/magazin/kritika/balint-andras-koltok-a-szinpadon-akademiai-szekfoglalo-ii.html, hozzáférés: 2021.10.22.