Elrontott életek. Beteljesítetlen vágyak. Múltba révedés. Reménytelenség. Egyéni és kollektív sorsok egymásmellettisége. Zenés látványszínház, briliáns és fegyelmezetten alázatos színészi alakítások.

Kis, bútorozatlan szoba. A szemközti falon a radiátor leszerelve. Egymásra pakolt papírdobozok között egy becsomagolatlan mikrosütő. Ideiglenesség. Ajtó nincs, csak a tokja. Belép Szirtes Ági rózsaszínű nadrágkosztümben. Kinyitja a baloldalon lévő ablakot. Az üvegre régi újságpapír van ragasztva. Behallatszik az utca zaja. Hosszan és szótlanul áll, majd becsukja mindkét ablakszárnyat. Megszólal: „Hol csesztem el?”

Fotók: Horváth Judit

A forgószínpadon lévő szobadíszlet elfordul. Újabb helyszínek követik egymást, mindegyikben egy-egy személy. Kicsempézett, tükrös ketrecben egy kísérleti állat, a Bolygó nevű csimpánz ül bánatosan a sarokban (Dankó István); szűk gardróbszoba nagy tükre előtt egy elegáns férfi nyakkendőket próbálgat (Takátsy Péter); parányi, alagsori luk, benne terrárium, kényelmetlen ülő-fekvő alkalmatosság, ide érkezik egy fiatalember, aki belépése előtt, az ajtóban leveti kórházi ruháját (Lengyel Benjamin); kórház intenzív osztálya előtti folyósó, oldalt egy széken menyasszonyi ruha, a falon szívműködést ellenőrző műszer kijelzője, a középen bódult állapotban álló fiatalember ruhája koncert-fellépő vagy esküvői öltöny egyaránt lehet (Tasnádi Bence); kiállítógaléria, a falán hatalmas, két összefonódó meztelen testet ábrázoló fotó –címe: Orpheusz és Euridiké –, jobb oldalt mozdulatlanul ül a kiálló fogú teremőrnő (Rezes Judit). Amikor ismét az első szoba tűnik elő, már az asszony fiatalkori énje (Pálmai Anna) ül a dobozok között. A továbbiakban epizódonként felváltva jelennek meg, hol operettes jelmezbe öltözötten gyönyörködnek magukban, hol tornamutatványt végeznek vagy borozgatnak.

Hat helyszín, hat magányos ember, hat történet. A tovább-továbblépő forgó egy-egy térhatodnál rövidebben vagy hosszabban elidőzik. Így csak fragmentumok villannak fel a szereplők életéből, ezekből állnak (vagy állhatnak) össze a különböző sorsok. A képek ismétlődése során egyre nyilvánvalóbb: a különálló sorsok hasonlóságokat is rejtenek, sőt, össze is kapcsolódnak, egymásra vetülnek, szinte egymásból következnek és egymást folytatják. Összekeveredik a jelen és a múlt, a realitás és az álom, a képzelgés, az elvágyódás.

Kevés szó hangzik el, bár mindegyik szereplőnek jut kisebb-nagyobb monológ. A szövegek sem alkotnak egységes egészet, inkább gondolat- és elmélkedéstöredékek. Az akciók is visszafogottak, ismétlődőek. A majom végzi rutin tevékenységét, és fülhallgatón klasszikus zenét hallgat, hiszen a vizsgálat tárgya az, hogy hogyan hat rá a muzsika. A nyakkendőket próbálgató férfi ahelyett, hogy befejezné öltözködését, egyre több ruhadarabjától válik meg, átkarolja testét és női toalettbe bújik. A kórházi takarító, hazaérve gyorskaját eszik, terráriumával foglalatoskodik, tévén pornót néz, fülhallgatóján zenét hallgat – siváran telik a szabadideje.

Ezekhez a történésekhez képest valóságos robbanásnak hallatszik, amikor a múzeumban félig leszakad a kiállított kép. A teremőrnő, aki folyamatosan motoz a nagy szatyrában, mindent elkövet, hogy visszahelyezze. S miután ez sikerül, kettős érzés keríti hatalmába: egy ideig úgy ül a székén, mintha maga is megérinthetetlen kiállítási tárgy lenne, majd– mint aki a szerelmet soha nem ismerte – rátapad a meztelen testeket ábrázoló fotóra. A többi jelenetben is fel-felbukkan a humor, de ez az epizód – elsősorban Rezes Judit alakításának köszönhetően – kiemelkedik közülük abszurd komikumával.

A kórházi folyóson előkerül egy gitár és egy mikrofon, Tasnádi Bence játszani és énekelni kezd, miközben a falon lévő műszer jelzi: a vizsgált egyén életműködése leállt. Ahogy a fotón megjelenik az Orpheusz-monda, ebben a jelenetben is megidéződik az Eurüdikét a halálból énekével visszahozni akaró hős motívuma. De tulajdonképpen mindegyik epizódban felfedezhetjük a hiábavaló sóvárgás valamilyen formáját vagy az arra való utalást.

Tarnóczi Jakabot láthatóan erősen foglalkoztatja a görög klasszika, vizsgaelőadásául a Katona Sufniban Aiszkhülosz A leláncolt Prométheuszát választotta, és egyik legutóbbi munkája, az Isten, haza, család (Kamra) a három antik tragédiaköltő művei alapján készült. A mítoszokhoz és a görög klasszikusokhoz való vonzódásának okairól azt mondja, hogy ez a drámairodalom „nagyszabású és teátrális, miközben olyan alakokkal azonosulhatok, akik nagyon ismerősek. Jelen van az emberi lélek finomsága, a család, a politika, és mindez egy vérgőzös és izgalmas, utazásokkal, háborúkkal és gyilkosságokkal és leszálló istenekkel teli világban.”[1]

Ugyancsak ebben a beszélgetésben utal arra, hogy az Isten, haza, család esetében „Varga Zsófi dramaturggal arra jutottunk, hogy levonulunk a Kamrába a színészekkel közösen, és felépítünk a nagy történetekből inspirálódva egy magyar családot. Nehéz munka volt, de valamiképpen autentikus lett minden ügyetlenségével együtt, hiszen kimászott az agyunkból valami új, ami mögött közben mégis ott az a nagyon erős sorvezető és mankó, amit a nagy görög tragédiák nyújtanak.”[2] Ugyanilyen módszerrel dolgoztak a Melancholy Rooms esetében is. Kollektív alkotás született, amelyben nehéz szétválasztani, hogy mit tettek a nagy egészhez a színészek vagy a rendező és Kukk Zsófia, a dramaturg, a két zeneszerző, Bencsik Levente és Hunyadi Máté, illetve Giliga Ilka látványtervező.

Az előadás legerősebb rétege – a kivételesen erős és precíz színészi jelenléten és játékon kívül – a zene és a látvány. A másfél órás produkció alatt végig szól a két zeneszerző muzsikája, amely zörejek és zajok, zenei idézetek (amelyek skálája a barokktól, az operákon és operetteken keresztül régi és mai slágerekig ível), önálló dalok egységes hangzású és világú kompozíciója. Többnyire háttérben marad ez a zene, de van, amikor a szereplők külön-külön énekelnek, és az előadás egyik csúcspontja, amikor egy szám sok szólamban szólal meg, mindenki dalol, sőt, egyesek hangszeren is kísérik a melódiát.

Amikor a produkció látványszínházi jellegét hangsúlyozom, nemcsak Giliga Ilka díszletének és jelmezeinek világára utalok, hanem az egymást követő képek képzőművészeti komponáltságát is. Ezek a képek önmagukban is érvényesek, de folyamatukban igazán revelatívak, hiszen az egyes kivágatok egymásra kopírozódnak, kiegészítik, ellenpontozzák egymást, mintegy klip-filmet alkotnak.

Már maguk a helyszínek is sok mindent elmondanak a bennük élőkről, emellett a tervező minden kis részlet (a szellőzőt lezáró kerámia rácstól a gardróbszoba mennyezetig érő beépített szerényén át az ágytakaróig) realitására figyel. A jelmezeknél már inkább él az elrajzoltsággal. A színek, fazonok, díszítések, kiegészítők vallanak igazán az alakokról. Több mint játékos megoldás, amikor ugyanaz a kiegészítő megjelenik más szereplőnél is, ezzel is érzékeltetve a sorsok párhuzamosságát (például a primadonna jelmezhez tartozó tolldíszes fejéket viseli a nőnek öltöző férfi is).

Giliga Ilka nem először tervezett Tarnóczinak zárt terű díszletet. A leláncolt Prométheuszban a címszereplőt játszó Dér Zsoltot üvegkalitkába helyezték, ekként a sziklához láncoltságot a kalitkából való kitörhetetlenséggel ábrázolták. A rendező egy másik előadásában, az Örkény Színház stúdiójában előadott Winterreisében a Schubert-dalciklust előadó színész (Borsi-Balogh Máté) szintén egy ablaktalan-ajtótlan szobába van bezárva.

Az egymást követő két előadást, a Winterreisét és a Melancholy Rooms-ot más hatáselemek is rokonítják egymással, például a klipszerű szerkezet. Itt is, ott is a szereplő(k) életének csak egy-egy időből kiszakított pillanatát láthatjuk. A monodrámában a dalok, a Kamra-produkcióban a forgó mozgása az, ami szakaszossá teszi a története(ke)t. Ez a szerkezet a színészektől különleges koncentrációt igényel, hiszen néhány percbe kell sűríteni egy-egy életszakaszt, ugyanakkor fenn kell tartani a bemutatott sors folyamatosságát is.

Egy idő után a hat élettér hermetikus elzártsága oldódik, egyes alakok elhagyják a kuckójukat, látogatást tesznek másoknál, pillanatokra úgy tűnik, még kapcsolat is alakulhat két ember között. De nem! Mindenki visszamegy a saját világába. Egy valaki kivételével. A majom beszabadul a primadonnák szobájába, és egyre otthonosabban érzi magát abban a közegben. Élvezi, hogy kényeztetik, bolházkodhat, borozgathat, hogy emberként élhet. Ő már nem tud ismét a ketrecében élni, meghal. Sorsát a gondozójától tudjuk meg, aki a ketrec kitakarítása közben egyre inkább úgy kezd viselkedni, mint Bolygó, a majom.

Lezárásként megjelenik a kiállítótérben a fotó készítőjét játszó, meggyvörös nadrágkosztümöt viselő Bodnár Erika. Leül az eltávozott Rezes Judit helyére. Beszél a képéről, az Orpheusz-jelenségről. És arról, hogy „visszatérni a legnehezebb”. Az volt a mondabeli Orpheusznak és Eurüdikének, és az a maiaknak is.

Hova és hogyan lehet visszatérni a kollektív magányból, a Covid kényszerű bezárkozásából, az Ukrajna orosz inváziója okozta rémületből?

Mi? Melancholy Rooms – zenés magány nyolc hangra
Hol? Katona József Színház
Kik? Rendező: Tarnóczi Jakab. Szereplők: Dankó István, Lengyel Benjámin, Pálmai Anna, Rezes Judt, Szirtes Ági, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Bodnár Erika. Látvány: Giliga Ilka. Dramaturg: Kukk Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György.

[1] Az emberiség belül nem változik. Színház 2022/3. 11-12. oldal
[2] uo. 15.o.