Az idén 25. évadát ünneplő Káva Kulturális Műhely a kezdetektől fogva valódi részvételt kínál nézőinek. Idén harmadszorra pedig ismét lelkes amatőröknek, mezei állampolgároknak, akik közösen vállalkoznak egy személyes előadás létrehozására.
A minta a drezdai Bürgerbühne-ből származik, ahol a művészek több mint 10 éve a város civil lakosaival együtt hoznak létre közösségi színházi alkotásokat. A Káva Kulturális Műhely eddig két alkalommal hívott civileket közös játékra: először a lakhatás, majd a klímatehetetlenség volt a téma. 2021-ben pedig mindannyiunk közös álma és rémálma, az iskola. Ebből a felhívásból született meg harmadik állampolgári színházi előadásuk Aziskoláját! címmel, melynek bemutatója februárban volt a MU Színházban.

Fotók: Csoszó Gabriella

0. óra

Miért jelentkeztem a tavaly tavaszi felhívásra? Vajon az oka egyszerűen megbocsátható magamutogatási hajlamom volt – éppen az, amiért tanár is lettem? És mindannyian, akik jelentkeztünk, csak még egy szereplési lehetőséget kerestünk volna magunknak a heti 22-26 tanóra mellé?

A Káva felhívására egy személyes történetet kellett elküldenünk, amelyben az iskolához fűződő viszonyunkról írtunk. Az első találkozás alkalmával még csak méregetjük egymást mi tizenketten pedagógusok, még nem értünk el ezekhez a történetekhez, még ismeretlenek vagyunk egymásnak. Amikor viszont kézhez kapjuk őket, már egymás ismerős hangján halljuk ezeket az indulattól, érzelemtől túlcsorduló kitárulkozásokat – és mindegyiket mélyen átéljük.

És ami közös bennük, az bizony nem a szereplési vágy. Hanem az elfojtott düh, a kétségbeesés, az álmatlan éjszakák, a tehetetlenségben távolodó diákok. Amiben élünk. Azért jelentkeztünk, mert úgy tűnt: nincs már felület, nincs már fórum, ahol ezekről beszélni lehet. Először próbáltuk elfogadni, majd elfojtani magunkban, aztán megértetni másokkal, kikiabálni a világba, hogy a mi szerelmetes iskolánk, a hivatásunk rossz, és beteggé tesz. Ha ez sem segít, akkor talán a színház.

De elég-e ez egy előadáshoz? Nem fordul-e ez egy közös panaszkórusba, amelyben csak saját bajainkat daloljuk el, de amihez semmi köze bárki másnak – fodrásznak, fogorvosnak, jegyellenőrnek? És mitől lesz a személyes sérelemből, fáradtságból, félelemből közös és általános mondanivaló? És ha végül az lesz, akkor hol találjuk meg benne magunkat, egyéni tapasztalatainkat, személyes történetünket?

Tulajdonképpen ez lett számomra a legfontosabb tétje annak a három hónapon át tartó munkafolyamatnak, amely során létrejött az előadás.

Becsöngettek

A próbafolyamat első fele az ismerkedésé. Tizenketten maradunk végül a jelentkezők közül, akik vállaljuk, hogy minden héten heti egyszer 3 órában, egészen februárig ötletelünk, próbálunk, alkotunk. Van, aki a fővárosból, van, aki vidékről, van, aki alternatív iskolai környezetből, van, aki művészeti iskolából, van, aki általános iskolából, van, aki középiskolából, van, aki a pályája elejéről, és van, aki a nyugdíjkorhatáron túlról érkezett. Próbáljuk megtalálni egymásban azt, ami közös.

Hihetetlen, hogy ebben milyen fokozatosan és ötletesen segít nekünk hétről hétre Sereglei András rendező, illetve Somorjai Márton és Takács Gábor kávás színész-drámatanárok, akik velünk együtt részt vesznek az előadásban és segítenek minket az odáig vezető folyamatban. Az októberi alkalmak felszabadult játékkal, ismerkedéssel telnek: felráznak, végre kiszakítanak a mindennapokból, megvigasztalnak, és néha nyugtalanítanak is. Nemcsak egymással ismerkedünk, hanem egy kicsit tanári önmagunkkal is. Végig kell gondolnunk, sőt egymás előtt is meg kell fogalmaznunk azokat a kérdéseket, amik olyan régen belénk csontosodtak.

Miért is lettem tanár? Tényleg ezt akartam, vagy csak jobb híján kerültem ide? És ha ezt akartam, akkor így akartam, így képzeltem? Mit tudok kezdeni annak a rendszernek a hibáival, hiányaival és erőszakjával, amelytől én is szenvedek, de amelynek én is részese, sőt képviselője vagyok? Miért nem hagyom abba? Bűnös vagyok vagy áldozat? Miben, mennyire? És a többiek: a gyerekek, a kollégák, a szülők, ők miről tehetnek?

Olyan jó, jó, jó, hogy ezekről egy idő után merünk egymással nyíltan beszélni! Talán úgy, ahogyan még a közvetlen kollégáinkkal sem, akikkel pedig nap mint nap ugyanazt húzzuk-toljuk. Lassan elmeséljük egymásnak a kudarcainkat, a vágyainkat, a haragunkat, azt, amikor fel akartuk adni, azt, amikor megdicsőültünk egy-egy pillanatra. De persze nem csak ezt, a mélységet, hanem a hangosan zakatoló felszínt is, ami folyamatosan hömpölyög a hétköznapjainkban: ünnepséget kellene csinálni, nem válaszol a szülő, nem fizetik ki a helyettesítést, félévzárás, jegylezárás, farsangi jókedv, koránkelés, pluszmunka, sztrájkbizonytalanság, Covid, felmondás, igazgatók, értekezletek, tankönyvek, idő, idő, idő…

És ahogy hétről hétre egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre több lesz a közös tapasztalat, a megértés is. Már meg sem lepődünk, amikor a feladatokban, játékokban ugyanarra gondolunk, ugyanazt mutatjuk be, vagy ugyanazt választjuk. Lehet, hogy ez a pálya valahol mélyen tényleg mindenhol ugyanolyan?

Bemutatóóra

Persze az egymásra találás szép és jó, na de hogy lesz ebből előadás? Lassan nő bennünk a kétely és ezáltal a feszültség is. Nem vagyunk sem profi írók, sem profi színészek. Ami sokáig csak játéknak tűnt, az a premier közeledtével ijesztő kihívássá változik. A saját szövegeink nem állnak össze drámává. Az improvizációink jelenetté. A jó hangulatú baráti együttlétek előadássá. Az ismeretlen helyzet bizonytalanságától pedig megfeszül bennünk a mindent mindig megtervező és kontrolláló pedagógus, aki minden év szeptember 1-jén már pontosan tudja, hogy mit fog csinálni június 15-én.

Én még valahogy egészen nyugodt maradok – nem tudom, a többiek iránti bizalom vagy a korábbi színházi tapasztalatok teszik-e. Talán mindkettő. És az is, amit Bandó (Sereglei András – a szerk.), a rendezőnk olyan sokszor mondott nekünk: színházat csak úgy lehet csinálni, ha élvezzük. Próbálom élvezni. De én is sok esetlegességet érzek még. Főleg azon szorongok, hogy mennyire lesz érdekes és szimpatikus a nézőknek ez az előadás, ami csak tanári nézőpontból beszél az iskolából. Szíven ütött, amikor szembesültünk vele: történeteinkből csak éppen a legfontosabb szereplők, a diákok hiányoznak. Ezt a hiányt hihetetlen koncentrációval, fizikai és érzelmi jelenléttel mutatja meg és tölti fel Somorjai Márton, aki az egész előadás alatt úgy van jelen gyerekként a rendszerben, hogy a rendszer észre sem veszi őt.

Lassan a jelentkezésként majdnem egy éve elküldött szövegeinkből, a közös improvizációinkból kialakulnak a jelenetek. Róbert Júlia dramaturg egybegyúrja, véglegesíti őket, és Sereglei Andrással együtt szerepet osztanak, jelenetsorrendet építenek. A jelenetek közötti átkötő mozgást, éneket tanuljuk, gyakoroljuk. A díszlettervező, másik Kiss Gabriella berendez nekünk egy ismerős iskolai teret: egyszerre megnyugtatóan otthonos és egyszerre gyomorszorítóan kietlen a zöld fal, pad, székláb kopottsága.

Hihetetlen koncentráció van bennünk a bemutatón. Talán még egyetlen óránkra sem mentünk be így. Megható és felemelő az a rengeteg figyelem és szeretet, amit a nézőktől kapunk. Na persze, könnyű dolgunk van: rokonaink és barátaink. Éppen ezért olyan csodás élmény, hogy az első előadáson, ahol ismeretlenek is nagy számban ülnek a MU Színház nézőterén, egyszer csak leszakad rólunk a személyesség. Megtörténik az átalakulás: már nem a saját történetünket meséljük, hanem szerepet játszunk, kifelé, a közönséghez szólunk.

Nem, nem lettünk színészek, hiszen nem a magamutogatás vágya hozott ide minket. Ez a külső nézőpont, ezek a színpadon megszületett helyzetek és karakterek éppen befelé, önmagunkhoz, tanári létünkhöz vittek közelebb.

Mi? Aziskoláját! – Közösségi színházi előadás felnőttek számára (A résztvevők szövegei és improvizációi alapján írta: Róbert Júlia)
Hol? MU Színház
Kik? Rendező: Sereglei András. Játszók: Előd Nóra, Pénzes Edina, Lantosi Nóra, Réczey Éva, Nagy Anikó, Kertész Luca, Prinz Dorottya, Flaskay Zsuzsa, Kiss Gabriella, Glasshütter Melinda, Bognár Roman, Szélpál Stefi, Somorjai Márton, Takács Gábor. Rendezőasszisztens: Somorjai Márton. Látványtervező: a másik Kiss Gabriella. Konzulens: Takács Gábor. Technikus: Somorjai Márton.