Székely Kriszta inkluzív színházat csinál, nem várja el a nézőtől, hogy megküzdjön a színházélményért, inkább levágja számára a felesleges kerülőutakat, ez pedig csak még inkább felszabadítja az előadást a Sirály örökségének terhe alól.

Fotók: László Róbert

Jól mutatott volna, ha tényleg sikerül a tervezett időpontban átadni a felújított Szigligeti Színházat, és a szolnoki évad negyedik nagyszínpadi produkcióját már ott mutatják be, mintegy fizikailag is megpecsételve a korszakváltást. Ez Barabás Botond első évada a színházigazgatói poszton, és úgy tűnik, a hozzá művészeti igazgatóként társuló Csiszár Imrével együtt konkrét elképzelésekkel kezdtek neki a munkának; az eddig főleg könnyedebb komédiákra alapozó, szórakoztató profilt szélesítenék. Az idén meghívott vendégrendezők közül Székely Kriszta kakukktojásnak tűnik, aki ráadásul pont az új formákat mantrázó Sirályt rendezte meg. Ezzel egy várakozáson felüli előadást kapott Szolnok, ha művházban, hát ott.

Tihanyi Ildi díszletén nem érződik, hogy az előadás eredetileg nem ebbe a hangárnyi terembe készült, pedig még a nézőteret is elmozdították, így az két oldalról veszi körbe a széles színpadot, kilencven fokban elfordítva látunk mindent. A játéktér még ezen túl is bővül, a szereplők sokszor sétát tesznek a nézőtéren, mielőtt bejönnének, vagy hosszabb ideig a lépcsőn maradnak. A tükörfóliázott padló felett a színpadot fehér deszkájú stégek adják, amelyek a világítással és a vízparti-szabadtéri háttérzajjal megadják a tópart illúzióját. A második felvonásban a krokettpálya helyett is strandot kapunk: napernyők, hűtőtáska, Mása hideg sört iszik húzóra.

Pattantyus Dóra jelmezeit is könnyed, kicsit aranypart hangulatú vízparti stílus fémjelzi, kinél lezser eleganciával, kinél béna rövidnadrágban. Nyina esetében a fiatal lány vonzerejét éppen a jelmezek nem túl szexualizáló mivolta hangsúlyozza, a tóparti előadásban a farmer és a fehér trikó, később a kényelmes nyári ruhák, az aszimmetrikus bikinifelső hétköznapinak, funkcionálisnak tűnik. Különösen erős ez a hatás Irina mellett, aki viszont minden összeállításban alaposan fel van cicomázva. Az utolsó jelenetben már Kosztya konformista pulóver-ing összeállítása is tragikusan énidegen.

Az előadás Radnai Annamáriának a Katona számára készült fordítását használja, dramaturgként pedig ismét Szabó-Székely Ármin dolgozott együtt Székely Krisztával. Ebben a szövegváltozatban nincsenek felesleges utalgatások, kontextus nélküli konkrétumok, még Trigorint is Dosztojevszkijhez és Thomas Mannhoz hasonlítja ez a szöveg, hátha Turgenyev már nem mondana semmit a nézőnek. Mesterkéletlenek a tegezések-magázások, ez legélesebben talán Nyina és Trigorin beszélgetésében mutatkozik meg: természetes, élő párbeszéd, amiben a szöveg nem elhallgat és sejtet, hanem feltár, anélkül, hogy mindent elárulna, hagyva így valamit a színészek nyílt, beszédes tekintetének is. Külön remek, hogy mennyire jól érzékelteti a kettejük közötti végzetes egyenlőtlenséget, egyoldalú bálványimádást az, ahogy Nyina a többszöri felszólításra sem képes tegezni Trigorint. Szájbarágásról nincs szó, nem spórolnak ki semmi érdemit, de levágják a szükségtelen vargabetűket, nincsenek felesleges Arkagyinák és Zarecsnaják sem, Irina, a művésznő van, meg Nyina.

Székely Kriszta rendezése nonverbális megoldások terén is sok ilyen kapaszkodót ad, amelyek egyúttal látványosra és frissre is sikerülnek: ilyen az időkezelés, amit a színészek timelapse felvételt játszó, gyorsított mozgáson alapuló, bravúros átkötő jelenetek érzékeltetnek, vagy akár a díszítők munkája, akik jól láthatóan cserélik le a kis cserép zöldikét egy bokrosabb példányra.

Érdekes, hogy míg a többi szereplő esetében az életkort is korrigálja a szövegváltozat, és Irina hatvan, Szorin hetven körüli lesz, Kosztya marad huszonöt. Nagyra nőtt, elkésett kamasz, akiből üvölt a potenciál, de annál nem több, tóparti színház-látomása mint interaktív, fizikai produkció működik, se nem élesen rossz, se nem élesen jó. A rendezés nem egyszerűsíti le teljesen a karakterét sem a szeretetéhes gyerekre, sem a lázadó pályakezdőre, Csákvári Krisztián energikus alakítása jól tömörít. Radó Denise Irinája erőfeszítés nélküli játék, harsány is, modoros is, és nem is látjuk egyértelműen királynőnek: kínos is tud lenni, sajnálni is lehet. Neki Trigorinra, a frissentartó szerelemre van olyan elemien szüksége, mint ahogy a fiának lenne őrá. A legkegyetlenebb, amit tesz, az, ahogy letépi azt a maradékot, amit Kosztya meghagyott a kezdetleges tóparti színpadot körülvevő fóliasátorból, és a leggonoszabb sértés a szájából az, hogy „civil”.

Hajduk Károly mindenképp erős sarokköve az előadásnak, széles mozdulatai, fanyar-hangos nevetései egy roppant komplex Trigorint festenek, akit egyáltalán nem alantas motivációk mozgatnak nagyon is alantas tettekre. Jó nézni, akkor is, ha csak a háttérben van, az is jó, hogy időnként megszólal a Kosztya és Nyina viszontlátásával párhuzamos, néma vacsorajelenetben.

A szolnoki társulat alaptagjai közül akad egy-egy szép pillanata Medvegyenkóként Harna Péternek, aki boldog vőlegényként fejt keresztrejtvényt a vécén, mielőtt a Másával való kapcsolata teljesen romba döntené az életét, és Molnár László is érdekes a kiégett Dornként. A többiek sajnos kevésbé domborítanak, Polina szerepében Gombos Judit kicsit belemosódik a háttérbe, Molnár Nikolett ismerős részegségpanelekből állítja össze Mását, Karczag Ferenc kevés beleérzést csikar ki a nézőből Szorin számára, a Mészáros István játszotta Samrajev nem túl emlékezetes, kisszerű bunkó.

Ebben a Sirályban Kosztya új formákról való dühöngése csak a fogalmazása a regnáló és helyét kereső generációk kényszerű szembenállásának, és ebben az összefeszülésben Székely Kriszta nem kínál olyan oldalt, akinek igaza van, vagy aki érdemesebbnek látszana az érvényesülésre. Végül mintha az a gondolat is beszűrődne az előadásba, hogy a művészi pálya és az oda vezető út önmagában is potenciálisan kizsigerelő. Az utolsó jelenetben Bíró Panna Nyina szerepében nem melodramatikus őrültet játszik, hanem egy krónikusan válságban lévő ember végtelen kimerültségét és bármire kész, robbanni képes szétesettségét mutatja meg – az ő jelenléte ígéri jobban, amit Kosztya tesz majd meg –, de úgy látszik, nem is az a lényeg, hogy elhagyták, vagy hogy nem lett sikeres vagy elég jó színész, hanem hogy színész lett, és ebbe bele kell törni, jónak is, rossznak is egyaránt.

Mi? Csehov: Sirály
Hol? Szolnoki Szigligeti Színház (Aba-Novák Agóra Kulturális Központ)
Kik? Rendező: Székely Kriszta. Fordító: Radnai Annamária. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Díszlettervező: Tihanyi Ildi. Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Szereplők: Radó Denise (Irina), Csákvári Krisztián (Kosztya), Biró Panna (Nyina), Hajduk Károly (Borisz), Molnár Nikolett (Mása), Molnár László (Dorn), Karczag Ferenc (Petrusa), Gombos Judit (Polina), Mészáros István (Samrajev), Harna Péter (Medvegyenkó).