A közelmúltban bemutatott Bűn és bűnhődés előadások látványa általában szürke, egyszerű, egy komor, sivár világ érzetét keltik. (...) A Pécsi Nemzeti Színházban márciusban bemutatott Zsótér Sándor rendezte Bűn és bűnhődés előadás viszont színes. Színes a világítás (Farkas Gyula), színesek a jelmezek (Benedek Mari), színes a díszlet (Ambrus Mária). Ettől, persze nem lesz könnyebb Dosztojevszkij regénye, épp ellenkezőleg, még jobban húsba vág.

A contrafreeloading egy, az állatpszichológiában használatos kifejezés, ami az állat élelemért való „megküzdését”, az akadályok legyőzésének igénylését és keresését jelenti. Vagyis, hogy a kutyának (és számos más fajnak) jót tesz, ha a vacsoráját valamilyen feladat teljesítése árán kapja meg, ha „megküzd” érte.[1] És erről az jutott eszembe, hogy ez akár emberekre is igaz lehet. A magyar szellemre legalábbis biztos, másképp nem találta ki volna azt a gusztustalan szófordulatot, hogy szájbarágás. Zsótér Sándor színháza az elsődleges értelmezés ellenébe megy, nem kínál fel kész válaszokat, semmi olyat, ami egyértelmű. A vizuális és akusztikus gyönyör kihívás elé állítja a nézőt. Megdolgoztatja őt a csemegéért, de közben minden válasz ott van a színpadon, amit puzzle[2] módjára kell összeraknunk. És megéri a munkát, mert amikor megértjük, amit látunk és hallunk, akkor komplex, tartalmas és elmés élményben lesz részünk, amiben nekünk, nézőknek is, aktív szerepünk volt. Ajánlom, hogy menjenek el családdal, barátokkal és beszélgessenek róla, így lesz az élmény teljes!

A közelmúltban bemutatott Bűn és bűnhődés előadások látványa általában szürke, egyszerű, egy komor, sivár világ érzetét keltik. A Vígszínház 2016-os Bűn és bűnhődés előadásában a színészek arca fehérre volt festve, a díszletben egy boncasztalt idéző fém asztal, a domináns színek a fekete és a fehér. Az alkotók egy borzalmas, kegyetlen világot teremtettek, amiben csak borzalmas, kegyetlen döntéseket lehet hozni. Ami nem is meglepő, Dosztojevszkij művei nem éppen hollywoodi romantikus vígjátékok. A Pécsi Nemzeti Színházban márciusban bemutatott Zsótér Sándor rendezte Bűn és bűnhődés előadás viszont színes. Színes a világítás (Farkas Gyula), színesek a jelmezek (Benedek Mari), színes a díszlet (Ambrus Mária). Ettől, persze nem lesz könnyebb Dosztojevszkij regénye, épp ellenkezőleg, még jobban húsba vág. Személyes kedvencem a violaszín használata, ami a katolikus liturgiában a bűnbánat színe. Violaszínű stólát használnak az egyházban temetések és gyászmisék alatt is, mintegy utalásként a halál keresztény szemléletére: a halál az Istenhez való megérkezés ünnepe, de ennek előfeltétele a bűnöktől való megtisztulás. Violaszínű az ágy, amelyen a zálogosnő (Füsti Molnár Éva) és Lizaveta (Darabont Mikold) leereszkedik a színpadra. Raszkolnyikov (Lelkes Botond e.h.) ezen az ágyon fogja megölni őket. Katartikus pillanat, amikor a bűnbánat ágyat le-fel mozgatják, mint egy mézesmadzagot Raszkolnyikov orra előtt, ő meg csak ugrál és ugrál, de nem éri el. A kórus pedig skálázásba rejtett kacagásban tőr ki. Amikor végre felmászik Raskolnyikov az égbe emelt ágyra, hiába kapaszkodik annak tartóköteleibe és húzza fel magát, a megváltást nem tudja elérni. A színházi hagyományból való kilépést és az ortodox egyházi vetületet erősíti a kórus használata. A Pécsi Nemzeti Színház Énekkara ortodox egyházi dalokat és magyar népdalokat énekel (zeneszerző: Lelkes Botond e.h.). A kórus fel- és elemeli az előadást a realizmustól, az együtténeklés grandiozitást kölcsönöz, ami feszültségben van a dalok szövegeinek profán mivoltával.

A műsorfüzetben a bűnügy kategóriát kapta az előadás, tulajdonképpen egy krimit látunk kibontakozni. Raszkolnyikov még az első felvonásban megöli az uzsorásnőt és annak lányát, Lizavetát. A kérdés nem az, hogy ki a gyilkos, hanem hogy Raszkolnyikov belső nyomozása eljut-e addig, hogy beismerje, bűnt követett el vagy sem. Ungár Júlia dramaturg és Zsótér Sándor szerző Dosztojevszkij vaskos regényét egy pár órás előadásba sűrítették. Központi kérdéssé a bűnről és a büntetésről való gondolkodást tették meg, ami, ha tetszik a regény esszenciája. Raszkolnyikov fiatal, tele van ideákkal és ideológiákkal. Elvetemült önfelfedezése, ami Lelkes Botond mozgásában látványosan és érzékletes jelenik meg könnyen rezonál a fiatal felnőtt közönséggel. Főleg mostanában, amikor gyakran érezhetjük azt, hogy minden az állásfoglalásra kényszerít. Raszkolnyikov intellektuális képességei okán feljebbvalónak helyezi magát az uzsorásnőnél, egy átlag feletti, hatalommal rendelkező ember akar lenni. Ezt olvashatjuk a leírásként választott, Dosztojevszkij levelezéséből vett idézetben is: „[Raszkolnyikov] Úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét. Miért is él? Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon? Egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek teljesítésében, azaz természetesen jóvá teszi bűnét, ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon.” Ez a gyötrődés tökéletesen megjelenik Zsótér színészvezetésében, a színészek játékában, akik fizikai helyzeteikben vizuálisan is megjelenítik a karakterek belső harcait. A látszat és valóság közötti megfelelést és feszültséget Ungár Júlia dramaturg remekül elhelyezett Hamlet-parafrázisai is aláhúzzák. Ezt erősíti a jelmez is, Raszkolnyikov újságpapír mintás nadrágban jelenik meg a gyilkosságot követően és kétségbeesetten olvassa mit írnak a zálogosnő haláláról, vagyis, hogy mi látszik a bűnéből. Ahogy Raszkolnyikov egyre jobban süllyed el saját magában, úgy az őt alakító Lelkes Botond egyre nehezebb, a fizikumot egyre jobban igénybevevő mozgást végez, korbáccsal üti a vasketrecet, fejen áll, maga fölé emeli az ágyát, elfárad. Egyik kedvenc jelenetem, amikor a csillogó függöny előtt, piros bőrkanapén, a luxust és vezetői közeget felelevenítő környezetben, Porfirij Petrovics vizsgálóbíró (Rába Roland), Zamjatov rendőrségi fogalmazó (Arató Ármin), Razumihin (Reider Péter) egyetemi hallgató, Raszkolnyikov barátja és jó maga kényelmesen elbeszélgetnek a bűn elkövetés lehetőségeiről. Rába egyszer csak két kis kanalat helyez a szemére, a bíró nem látja az előtte lévő bűnőst (holott ez lenne a feladata) mert vannak közönséges és nem közönséges emberek, utóbbiak például megszeghetik a törvényt.

Az előadás hangsúlyossá teszi a szereplők önmagukkal és a világgal folytatott igazságkeresését. A szerepösszevonások sem véletlenszerűen, hanem konceptuálisan kigondoltak. Darabont Mikold játssza a Raszkolnyikov szemében szent Lizavetát és a prostituált Szonját, aki legközelebb kerül ahhoz, ami Raszkolnyikov számára szeretet tudja jelenteni. Neccharisnyás lába, kebleit alig eltakaró neonrózsaszín rövidkabátja feszültségben van azzal a gondoskodással és igazságérzettel, amivel képes meggyőzni Raszkolnyikovot, hogy adja fel magát.

Amint beülünk a nézőtérre, már látható az előadás díszletéül szolgáló áttetsző, szürke, hullámzó, üres panelházakat ábrázoló függöny. Áttetsző, de az átláthatóság hamis ígéretet hordozza magában. Ambrus Mária egy önmagában is lenyűgöző, asszociációkat teremtő művészeti alkotást hozott létre. Kapunk utalásokat, hogy Pécsett vagyunk, ha az egyik szereplő kezében megjelenő Jelenkor magazin nem lenne elég, akkor Raszkolnyikovtól többszőr is megkérdezik miért jött Pécsre. De az előadás nem mond olyat, ami záros határidőn belül érvényét veszíteni. És nem tud nem eszünkbe jutni a bemutató napján már kilencedik napja dúló ukrán–orosz háború. Hamar gondolunk arra, hogy lebombázták az épületeket és azért nem állnak egyenesen. Az alkotók a próbafolyamat alatt még nem sejthették mi fog történni. Az egybeesés, vagyis, hogy az alkotókat a gyilkos, a bűn pszichológiája, az eszme nevében elkövetett agresszió érdekli, hátborzongató, de nem meglepő. A világunk eddig is tele volt politikai-ideológiai feszültségekkel.

 

Mi? Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (Görög Imre és G. Beke Margit fordítását használva a színpadi szöveget írta: Zsótér Sándor)
Hol? Pécsi Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Zsótér Sándor. Szereplők: Lelkes Botond e.h. (R.R. Raszkolnyikov), Uhrik Teodóra (K.I. Marmeladova), Füsti Molnár Éva (P. A. Raszkolnyikova, Raszkolnyikov anyja / Aljona Ivanovna, zálogosnő), Darabont Mikold (Szonya Sz. Marmeladova / Lizaveta Ivanovna), Illés Alexa (A. R. Raszkolnyikova), Rába Roland (A. I. Szvidrigajlov / Porfirij Petrovics), Reider Péter (D. P. Razumihin / Nyikolaj / Sz. Z. Marmeladov), Krum Ádám (A szűcsmester / Koch / A cérnaárus), Bera Márk (P. P. Luzsin / Ny. Fomics / A tiszt), Arató Ármin (A. G. Zamjotov / Aljosa), Bergendi Barnabás (I. Petrovics / Zoszimov / Pesztrjakov / A mázoló / A diák).  Dramaturg: Ungár Júlia. Zene: Lelkes Botond e.h. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítástervező: Farkas Gyula. Rendezőasszisztens: Ahmann Tímea.

 

[1] https://www.facebook.com/sunnysidedogbehavior/photos/pcb.515585406856982/515579820190874
[2] Kiss Gabriella: A megszakítás esztétikája, in. Imre Zoltán (szerk.): Alternatív színháztörténetek. Alternatívok és alternatívák, 469., Balassi Kiadó

Facebook Comments