Új, amerikai – magyar együttműködésben megvalósuló projektünkben azt vizsgáljuk, hogyan közelítsük meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdését az előadó-művészetek területén. Egyre több a vita a diverzitásról és arról, hogyan tudna megjelenni a diverzitás az előadó-művészetekben. Kik ma az előadók, az írók, kik a rendezők, világszerte és Magyarországon? Mi a helyzet a reprezentáció problémáival? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Ezekről a fontos és aktuális, mégis nehezen megközelíthető kérdésekről beszélget amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival a Színház új sorozatában Upor László.

Mei Ann Teo rendező, dramaturg, színházcsinálóval, az Oregon Shakespeare Fesztivál új művekért felelős társ-művészeti vezetőjével Upor László budapesti dramaturg, műfordító, egyetemi tanár beszélgetett.

Mei Ann Teo. Fotó: Michael Kushner

– A fotók és videók tanúsága szerint a produkcióidban meghatározó szerep jut a képeknek és a fizikalitásnak, ami az amerikai színházra nagy általánosságban nem jellemző. Vajon ez az ázsiai hátterednek köszönhető?

– A régi gyarmatbirodalomhoz tartozó országból származom, angol az anyanyelvem, vagyis komoly utat tettem meg, a művészi pályámat sokirányú tanulmányok alakították. A képzésem alapja a dokumentumszínház és a társulati forma. A tanulmányaim kezdetén sokat kaptam Grotowskiból és Sztanyiszlavszkijból. Tanultam nó színházat és kjógent is. Nagy hatással volt rám Anne Bogart és a SITI Company – a „Szempontok” és a Suzuki-módszer –, de tanultam Dijana Milošević és Romeo Castellucci mellett is. Igen, képek által fogom fel a világot. Azt a titokzatos hatást keresem, ami olyasmire nyit rá bennünket, amit addig nem értettünk. Vagyis nem nagyon szoktam olyan darabokkal foglalkozni, amelyekben pamlag szerepel. Vagy ha mégis, rövid úton megszabadulok tőle.

– Szívesen megnézném a Csehov-rendezésedet.

– Az iskolában megrendeztem a Sirályt mindenféle kellék nélkül. Ahányszor valaki kezébe vett egy sirályt, soha nem volt ott semmi, de mindenki tudta, hogy az egy sirály. Csehov volt az egyik olyan szerző, akinek köszönhetően megértettem, miért is szeretek új műveken dolgozni. És aki ugyanezt meg is kérdőjelezte. Világéletemben másokkal közösen alkottam. Ha az ember egy társulattal együtt hozza létre a darabot, az egy élő, aktív kollektív szerzőiség – itt és most történik, ugyanolyan szerves és jelenvaló, mint ahogyan egy élő test lélegzik. Ez nem azt jelenti, hogy a klasszikusok színreállítása nem az. Emlékszem, mennyire háborogtam, hogy eurocentrikus klasszikusokat kell rendeznünk. Aztán egyszer meg kellett állnom egy napra Koreában, és hajnali háromkor egy barbecue-étteremben találtam magam a barátom barátaival, akik épp a Sirályt csinálták, és bár nem volt közös nyelvünk, Másáról beszélgettünk, Trigorinról beszélgettünk. És ennek a klasszikusnak a révén gyönyörű kapcsolat alakult ki ott, Koreában az én gyarmati gyökerű énem és az ő Dél-Koreai énjük között. És azt gondoltam, ez gyönyörű, és hogy végre leesett!

– Vajon hol és hogyan találhatnánk meg azt a kínai vagy dél-amerikai szerzőt, aki ugyanígy mindenkihez szól? Hogyan kellene kutatni, és hogyan taníthatnánk egymást: „Figyelj, van itt valaki, akiben megvan ugyanaz az érzékenység, bölcsesség és ugyanolyan örökérvényű, mint mondjuk Csehov”? Biztosan meg lehetne találni és mindenki számára elérhetővé tenni ezeket a kincseket, de nem nagyon látom az igyekezetet.

– Szerintem voltak próbálkozások, de mi (a domináns kultúra) rémesen belefeledkezünk abba, amit már ismerünk. Az Oregon Shakespeare Festival vezetőségében társ-művészeti vezető lettem, hozzám tartoznak az új művek (jobban szeretjük ezt, mint az „új dráma” megnevezést; tágabb fogalom). A művészeti vezető, Nataki Garrett hihetetlen víziójú feketebőrű nő, a vezetésbe három olyan bevándorlót szerződtetett maga mellé, akik aktívan foglalkoznak fordítással, illetve adaptálással. Egész Amerikában egyetlen másik színház sem mondhat el magáról hasonlót. Ez pedig azt jelenti, hogy teljesen más párbeszéd folyik közöttünk a fordításról, illetve arról, mit kellene vagy nem kellene lefordítani – sőt, gyakorlatilag bármiről. Szívesen beleásnám magam például a korai afroamerikai művekbe. Ott van mindjárt az In Dahomey, az első fekete Broadway-musical 1903-ból, ami valójában egy minstrel-show. Ezt a műfajt ma már senki nem műveli, és ennek megvan a jó oka. De mit jelent ma vajon, ha egy feketebőrű kísérletező művész visszanyúl ehhez a műfajhoz? Mit jelent nekünk, ha elővesszük? Engem az izgat, hogyan tekintünk a klasszikusokra, és hogyan kapcsoljuk őket a mához úgy, hogy abban ne az egzotikum jelenjen meg, ne arról szóljon, milyen különbözőek vagyunk. Én inkább azt nézem, hogyan lehet valóban többet megérteni a másikból úgy, hogy ugyanakkor önmagunkra is reflektálunk. Van néhány csodálatos művész, aki ezen dolgozik, én pedig olyan program felépítésén dolgozom, amely ugyanezt tudatosabban és határozottabban képviseli.

– Hogyan kellene átírni a nagyon is Európa-központú történelemkönyvet? Vagy Amerika esetében a nagyon is Észak-Amerika központú történelemkönyvet? Hogyan tudnánk végre megtanulni egymás történelmét? Pontosabban a mi közös történelmünket. Nem lehet csak úgy átugrani a félreértelmezés, a kiegyensúlyozatlan ábrázolás évszázadait, és azt mondani: „Rendben, most már mindent tudunk a globális izéről”. Az is kérdés, hogy mit tehet egy olyan kis nemzet, mint a miénk, ahol a különböző népcsoportok nincsenek túl széles spektrumon képviselve? Ha például Magyarországon olyan drámát mutatnánk be, amelynek a szereplői ázsiaiak vagy afrikaiak… nos, egyelőre nem nagyon vannak magyar ajkú ázsiai származású színészeink. Te például mit gondolnál, ha Budapesten megnéznél egy ázsiai figurákról szóló darabot, és csupa hófehérbőrű magyar embert látnál a színpadon? Akik persze nem is tesznek úgy, mintha ázsiaiak volnának – de mindenesetre nem hordozzák a testükben azt a bizonyos történetet.

– Ez nagyon izgat. Írtam egyszer egy cikket, a címe: Ki mesélheti el a történetet? (Kontextus, szándék, hatás). Nekem ez nagyon fontos. Mert engem a „ne tedd!” típusú szabályok önmagukban nem izgatnak. Nem, az ilyen szabály nem izgat. Engem a „miért?” érdekel, meg a „hogyan tovább?” Részben mert Szingapúrból származom, és sokat dolgozom Kínában, ahol rengeteg a „ne tedd!”

– Nálunk, Magyarországon is hosszú története van annak, mit ne tegyünk…

– Nem izgatnak azok a merev szabályok, amelyek előírják, ki mit tehet vagy nem tehet. Olyan emberiség mellett teszem le a garast, amely tisztában van azzal, mi a kölcsönös létezés. Valószínűleg mert ez a vallásom vagy az ethoszom… nem felejtem el, hogy amit teszek, rád is hatással van, te is a részem vagy; tudatosan cselekszem, és nem vonom meg a vállam, mert igenis számít. Vagyis fontos nekem, hogy amit teszek, annak jelentősége van. Nálam ez a kiindulás. Számomra a szabadság ezért összefügg a kölcsönös létezésemmel. Azt hiszem, ha elmennék Magyarországra, és ázsiaira maszkírozott magyar színészeket látnék, a miértre volnék kíváncsi. Az Egyesült Államokban most rengeteg a szabály. Szigorúan tilos a „feketére” maszkírozás, szigorúan tilos a „vörösre” maszkírozás, szigorúan tilos a „sárgára” maszkírozás^[1]. A kontextust itt az adja, ami korábban történt: a szándék a dehumanizálás volt, és az lett a hatás is: dehumanizálás. Ezért azt mondom: „Figyelj, jobb, ha ezt most nem erőltetjük”. És azoknak a művészeknek drukkolok, akik a humanizálásra törekszenek.

– Jól emlékszem a New York-i Wooster Group híres-hírhedt előadására^[2], amelyben bizony megjelent feketére maszkolt fehér színész. Plusz nem kevés irónia. Sokan háborodtak föl. Csakhogy ez nyilvánvalóan nem „az” a feketére maszkírozás volt – épp az ellenkezője. Hajlamosak vagyunk csapdába sétálni, amikor mindent névértéken veszünk, ahelyett, hogy a kontextusra és a szándékra figyelnénk.

– Így van, de én azt is megkérdem: mi van, ha a szándék nem egyezik a hatással? Vagy ha az irónia mint szándék valójában nagyon is ártalmas, mert ahogyan idézőjelbe teszed a dolgot, meg se próbálod megérteni, hogyan hat ez az idézőjel. Sokkal inkább választom az együttérzést, mint az iróniát, inkább a megértést és az empátiát, mint az iróniát. Mert mit is akar elérni az irónia? Mit ér el? Erre mindenképp rákérdeznék.

– Az irónia sokszor arra szolgál, hogy a gyakran feldolgozott témáról lehámozza a melodramatikus rétegeket. Sokan ha csak meghallanak egy címet, egy adott nevet, egy bizonyos témát, szempillantás alatt elérzékenyülnek – gondolkodás nélkül, valóságos érzések nélkül –, mert tudják: „aha, ez olyasmi, amitől nekem szomorúnak kell éreznem magamat”, és már nem is látják magát a tárgyat. Az irónia szerintem nagyon gyakran ezt a réteget hivatott lekaparni. Segít a nézőnek, hogy valamit annak lásson, ami. De valóban, gyakran sértő is lehet. És másokat akaratlanul is megbánthatok.

– Mi az, amit megerősít, és mi az, amit lebont? Engem ez érdekel. És ha ez a bizonyos irónia valamit lebont, akkor hajrá. Hajrá! De ha csak megerősíti ugyanazt… És persze van, aki azt mondja: „Á, az a baj, hogy nem érted”. Sokszor találkozom ezzel a lekezelő, leereszkedő hozzáállással: „Ez itt idézőjelben van, csak te nem vetted le”. Hát igazából levettem, csak azzal, hogy megpróbálod kicsit arrább tolni, valójában épp, hogy megerősíted ugyanazt a szart. És azt hiszem, ilyenkor tudunk beleragadni végtelen vitákba.

– Gyakran előfordul, hogy valaki vicces akar lenni, de miután – szerinte – elsütött egy poént, rögtön figyelmeztet: „csak vicceltem”. Szerinted szükségünk van – akár az életben, akár a művészetben – erre a figyelmeztetésre? „Figyelj, ezt itt most viccnek szántam, nem komolyan beszélek ám.” Tényleg szükség van erre?

– Az élet nagy ajándéka, hogy képesek vagyunk a másik emberrel őszinte és bensőséges módon kapcsolatot építeni. És milyen szép az, amikor nem kell azt mondani „csak viccelek”, mert elértünk a bensőségességnek arra a fokára, amikor már érezzük, hogyan lehet viccelni a másikkal. Nincs ennél bensőségesebb dolog. Milyen szép! A kérdés csak az, hogyan érünk el idáig. Ahogy egyre jobban megismerjük egymást, azt mondom magamnak: látom, leesik neki, szuper-szuper. Úgyhogy innen kevésbé kell a figyelmeztetés. De azt hiszem, ez abból fakad, hogy tényleg közelebb akarok kerülni hozzád. Vágyom arra a bensőségességre, ami megengedi, hogy vicceljünk. De ha nem kérünk az ide vezető folyamatból, akkor az mindig valahogy így fest: „Gyere át az én oldalamra – oda, ahol én vagyok –, és fogd föl, hogy ez vicc volt”.

– Egyetértünk. Tökéletesen. Másrészt a humor sokszor megtörheti a jeget. A lényeg a próbálgatás és a folyamatos visszacsatolás. „Jaj, nem esett le neki, bocs, ez hiba volt. Magyarázkodni talán nem érdemes, de a következő körben másképp kell megpróbálni.”

– Tetszik ez a megközelítés: „Látom, így nem működött, próbáljuk meg úgy”. Nagyon tetszik, mert szerintem az emberek néha azt mondják: „Dobok neked egy labdát. Aha, nem kaptad el!” – és azzal továbbsétálnak. Gyakran ebben élünk. De abban a felfogásban, hogy „Vajon bejött-e? Próbáljuk másképp is!” eleve van egyfajta játékosság, ami a másikhoz való kapcsolódás igényéből fakad. És ez nagyon teszik. Egész más, mint az, hogy „Ajaj, mennyire fogják utálni, amit mondok?” Tudom, hogy te is egy emberi lény vagy, én is egy emberi lény vagyok, és megtaláljuk egymáshoz az utat, bárhogy legyen is. Én erre vágyom valójában. Ráadásul azt hiszem, ez a legigazibb dolog. És mindenki tanító. A tízéves unokaöcsém ötéves korában a tanítóm volt. Sokat tanultam tőle. Amikor dührohamot kapott és üvöltött, azt mondtam magamban: „én is így érzek”. Megértelek. Köszönöm, hogy tanítasz. Én már elfelejtettem ezt a dühöt, ezért vagyok néha akkora seggfej! Hiszen a düh is része az érzéseimnek.

– Amikor a lányom megszületett, még a Főiskolára^[3] jártam. Nemsokára elkezdtem mondogatni színészhallgató barátaimnak, hogy mindnek kellene egy gyerek, mert tőlük lehet a legközvetlenebb reakciókat megtanulni. Egy csecsemő, egy kisgyerek nem elfogult, még „nem kész”, csak a bejövő ingerekre reagál, és ha figyelsz, hamar megérted, hogy semmilyen akcióra nem létezik egyetlen kizárólagos reakció. És az ember kíváncsi, tehát tanulni szeretne. Mert mi értelme napi huszonnégy órában a tükörben nézegetni a saját képedet? Azt már ismered, nem?

– Viszonylag nemrég óta szerelmes vagyok. És ez a következőre tanított meg: nemcsak hogy imádom egyre jobban megismerni a szerelmemet és a benne rejlő gazdagságot, de saját magamról is rengeteget tanulok. Úgyhogy nagyon is értem, miről beszélsz. Mennyire unom magam! De ugyanakkor rejtély is vagyok önmagam számára. Ahogy ezekről a reakciókról beszélsz, azt mondom magamban: hogyhogy épp így érzek, ahogyan. Néha én magam sem tudom. A legszebb, hogy fogalmam sincs, mi lesz hozzád a következő mondatom. Miközben van sokminden, amit gyakran elmondok. Vagyis egy kicsit mintha tudnám, de közben mégsem tudom, mert nem tudom, merre tartunk épp együtt. És ez nagyon tetszik. Mert ebben a pillanatban te alakítasz engem. Mert rád reagálok, és ez a párbeszéd még sosem zajlott le köztünk.

– Más-e a felelősséged, amikor civilként, illetve művészként kommunikálsz? Változik-e a felelősséged attól függően, hogy a szerelmeddel, vagy a színészeiddel beszélsz?

– Gyönyörű, fogós és mély kérdés. (hosszú szünet)

– Vajon más kockázatot vállalsz-e – ha ez így pontosabb…

– Milyen szép újrafogalmazás! Lehet, hogy kicsit botladozva fogok felelni. Ezt a kérdést még senki nem tette föl nekem, és ez nagyon tetszik.

– Senkinek nem tettem még fel ezt a kérdést.

– Amikor arra gondolok, mi a célom művészként, mi a célom oktatóként, mi a célom vezetőként – meg úgy általában, bármilyen minőségemben –, úgy érzem, ez nem nagyon különbözik attól, ami a szerelmemmel a célom. Nevezetesen: jelen lenni, tudatosnak lenni, ébernek maradni, megtalálni, hogyan lehet jobban szeretni. És néha vezetőként, oktatóként arra gondolok, az igazságosság felé kell mozdulni. Ebből azt is megértem, hogy az igazságosság felé törekvés szándéka tulajdonképpen a szeretet felé törekvés szándéka. Úgy szeretem a társamat, ahogyan a világot szeretem. Ahogyan az engem körülvevő közösséget szeretem. És hogy ez ugyanabból a törekvésből ered. Ezt korábban sosem értettem. Ahogyan azon is gondolkozom: mire van szüksége ennek a közösségnek? Az ázsiai származású queer közösségnek, ahová többek között tartozom. Mire van szüksége ennek a közösségnek? Mire vágyunk? Ez ugyanaz a fajta szeretet, amivel a társamra nézek, és megkérdem: mire volna most szükséged? Ugyanúgy, ahogyan az önszeretetet is gyakorolhatom: mire van épp most nekem szükségem? Mert ha magamért nem teszem meg, érte sem tudom megtenni, értük sem tudom megtenni, senkiért, aki nem én vagyok. Vagyis azt hiszem, a törekvés, a szándék túlterjed minden cselekvésen. Minden cselekvésen, legyen szó az otthonodról, a testedről, a szellemedről, és bármilyen színtérről. Mert azt hiszem, ez a különbség, nem? Hiszen ez egy színtér. Mert nyilvános. De tényleg annyira különbözik a köz-és a magánszféra? Vagyis miért különbözik annyira?

– Azt mondtad, az ázsiai származású queer közösség tagja vagy. Az önéletrajzod első mondatában rögtön az áll: queer ázsiai bevándorló. Miért gondolod, hogy a bemutatkozásnál eleve magadra kell aggatni ilyen címkéket? Elárul ez rólad bármit is egy idegennek?

– Hm… (hosszú szünet) Azt hiszem, ha az ember Ázsiából érkezett queer bevándorló, az ad egy bizonyos egyedi perspektívát. Azt is gondolom, hogy ez ugyanakkor üzenet és ajtónyitás is olyanok számára, akik hasonló módon marginalizált helyzetűek. Egy nagyon konzervatív keresztény felekezet, a Hetednapi Adventista Egyház (Seventh Day Adventist Church) közösségében nőttem fel, és tanítottam is egy hetednapi adventista főiskolán. Ők valahogy úgy álltak a dologhoz, hogy „Nem szeretnénk megtiltani, hogy az ajtókra szivárványos zászlót tegyetek, de örömmel vennénk, ha nem tennétek, mert az úgymond ellentétes a vallásunkkal.” (nevet) És volt néhány tanár, aki megvonta a vállát, hogy „Mi azért kitesszük azt a szivárványos zászlót”. És ezzel jelzést adtak azoknak a diákoknak, akik egy nagyon sajátságos közegben erre azt mondhatták: reméljük, veletek bizalmasabb viszonyt alakíthatunk ki, mert ti nyitottak vagytok rá – miközben a társadalom bűnösnek meg nem tudom micsodának nevezte őket. Tehát ez a címkézés részben felhívás: „Hahó, te ott, fáradj beljebb”. Különösen miután oktató és művész vagyok, aki olyan teret akar kialakítani, ahol azok, akik korábban az ellenkezőjét tapasztalták, most úgy érezhetik, szívesen látják őket. Minden így függ össze. Hogy szeretnék-e olyan világban élni, ahol ezek a címkék nem számítanak? Az nem jó, ha erre le vagyok szűkítve. De én nem leszűkítőnek, hanem kiterjesztőnek érzem ezeket a címkéket.

– De ez ugyanakkor figyelmeztetés is: „Figyelj, jó, ha tudsz rólam valamit, még mielőtt közelebb jönnél”. Normális esetben az ember annyi minden egyszerre; a léte nagyszerű bonyolultság. És ez mind hozzád tartozik. A hagyományok, a nyelved, a kultúrád – mind megjelennek a gesztusaidban, a jelenlétedben, és furcsa, hogy kiemeled azokat a sajátosságokat, amelyeket egyesek különösnek, esetleg különcségnek, vagy épp „nemkívánatosnak” tartanak. Röviden: miért ragasztasz magadra olyan címkéket, amelyeket mások szeretnének rádaggatni – olyanok, akikkel nem árulunk egy gyékényen?

– Mert ezekkel a valakikkel kevésbé törődöm, mint azokkal, akiknek tudomást kell szerezniük a létezésemről. Azt hiszem, annál, hogy ázsiai származású queer vagy Szingapúrból jött bevándorló vagyok, sokkal fontosabb, hogy miből építkezem. Ezért sokszor fogalmazok úgy is, hogy a művészi, az állampolgári és a gondolkodói tevékenység kereszteződésében működöm. A kettőt általában egybekapcsolom. Van egy vers, amit nagyon szeretek: „Az egyik, ha meghallja, honnan jössz, bezár…”

– Emlékszem. Az esszédben is idézed.

– „az egyik/ha meghallja/honnan jössz/bezár./a másik/ha meghallja/honnan jössz/kinyíli ^[4]. Ilyen egyszerű. Bezársz vagy kinyílsz, és máris tudod… Én magamnak inkább a megismerést, mint az ítélkezést hagyom. Szerintem ezt az ember mindig maga választja. A megismerés vagy az ítélkezés mellett döntesz? És azt hiszem, amikor úgy döntök, hogy címkéket aggatok magamra, akkor azt tanulom, azt figyelem, mit jelent ilyen módon megmutatkoznom a nyílt terepen. Olyan módon, ami korábban mindig elhallgattatott vagy elrejtetett. Igazából megtanulom föltenni a kérdést: „Na és most mi történik? Mi történik most, hogy itt vagyok nyílt sisakkal?” A megismerést választottam. A többiek dönthetnek a megismerés vagy az ítélkezés mellett, ez az ő dolguk, én nem tudom befolyásolni, mert így is, úgy is azt teszik, bármi álljon is az önéletrajzomban.

– Nem szereted a tiltást, téged a miértek érdekelnek. Mégis: oktatói, alkotói működésedben vagy a civil életedben látsz bármilyen vörös vonalat? Van olyan pont, ahol azt mondod: „Ne! Ezt a határt nem lépheted át, különben letiltalak, megkérlek, hogy ne csináld”?

– Igen. Például, hogy miért tartjuk életben a rasszizmust és a szexizmust? Legyen ebből elég!

– Persze. De ez alapelv. Egyszerű, nem?

– Ezt mondom. Nálam itt a határvonal: „Állj, ez csak tovább élteti a rasszizmust. Most van az, hogy…”

– Igen, de ki mondja meg, mikor?

– Hát ez mindannyiunknak dolga lenne. Szerintem mindannyiunknak föl kell nőnünk és bele kell tanulnunk abba, miként létezünk a világban. És hogy mik is vagyunk tudatos lényként. Hogy hogyan viszonyulunk mindehhez. Nálam itt húzódik a vonal. Ha továbbra is tudattalanul folytatjuk a pont-pont-pont kedvéért, és tapsikolunk az elnyomó rendszereknek, akkor erre azt mondom: „Na jó, ezt nem kéne, ezt felejtsük el”. Vagyis nekem az egész arról szól, hogy figyeljük az aktuális rendszerek működését, és vegyük szigorú vizsgálat alá. A lényeg, hogy megértsük az összefüggésrendszert, amelyben élünk. Fölfogjuk-e, hogy mi mennyire ártalmas? Mindig oda kell visszatérni, hogy ássunk mélyebbre, értsük meg, ami van, értsük meg alaposabban, mi történik az adott pillanatban, ne csak olyanokat mondjunk, hogy „én kérem ott húzom meg a vonalat, hogy…” Az összes eddigi munkahelyemen nagyon komoly cenzúra volt, és olyan országban élek, ahol senkit semmire nem köteleznek a tények, a tudomány, az igazság és a többi.

– Ha lassan beköszönt a világvége, az részben ennek köszönhető.

– Itt tartunk. Talán föl kéne tennünk magunknak a kérdést: mit cenzúráznak, és mi a cenzúra mint olyan? És persze amint egy könyvet betiltanak, megugrik az eladás. Tehát: el lehet-e valójában fojtani az igazságot? Ugyanakkor mennyire félelmetes ez, ha olyan információt akarnánk elfojtani, ami a tudatlanságból kifolyólag emberek halálához vezet – na de hol húzzuk meg a határt, hogy ki a tudatlan és ki nem? Aztán meg mindenki mindenkit letudatlanoz, aztán… Tényleg eljutottunk pattanásig feszítettük a húrt. Komolyan úgy érzem, hogy itt, az Államokban eljutottunk az elmebaj határára. De azt hiszem, az egész világon súlyos és alapvető probléma, hogy elveszítettük a kapcsolatunkat a tényekkel, elveszett a tények jelentősége.

– Párbeszéd folyik arról, hogy a színháznak vagy az iskolának biztonságos közegnek kell-e lennie. És egyáltalán: hogyan definiáljuk azt, hogy „biztonságos”?

– Az egyik növendékemtől azt tanultam: „ahol biztonság van, ott nincs bátorság”, szerintem ez szép és elgondolkodtató. Egyik kedvenc alkotóm, Michael R. Jackson – aki Pulitzer-díjat nyert A Strange Loop (kb: Különös visszacsatolás) című musicaljével – idézi a rendező Robert O’ Hara mondását, amellyel az előadásaira érkező nézőknek üzen: „Mindenkit szívesen látunk, de senki nincs biztonságban”. Nekem mindkét gondolat nagyon tetszik. „Mindenkit szívesen látunk, ÉS legyünk bátrak” –legyen ez a mottónk. Mert miért is kell a biztonság, illetve kinek kell a biztonság? Én ezt a szólást is tanulságosnak tartom: „A művészet dolga, hogy megnyugtassa a zaklatottat és fölzaklassa, aki túl nyugodt.” Nagyon megszívlelendő. A kérdés csak az, ki a túl nyugodt és ki a zaklatott. Döntsd el! Mert ez az a pont, ahol a biztonság kérdése fölmerül. Ki legyen biztonságban? Mit jelent a biztonság? Ha azok, akiket a színházon kívül erőszak fenyeget, akik veszélyben vannak, a színházban nyugalmat találnak, az nekem fantasztikus. És ha sikerül felzaklatni azokat, akik a színházon kívül biztonságban lehetnek, és előjogaiknak hála minden szempontból teljes biztonságban élnek, akkor halleluja!

– Ha megóvjuk magunkat minden félreértéstől, minden fölösleges ijedelemtől, akkor jó eséllyel gondolkozni sem fogunk a saját buborékunkon, a saját komfortzónánkon kívül. Vajon a színháznak, a filmnek – a művészetnek mint olyannak – nem kell-e felforgatónak lennie? Sokan érvelnek amellett, hogy a mi dolgunk felforgató művészetet művelni.

– Teljesen egyetértek. Rendben, de mit forgatunk fel? Számomra ez a kérdés. Ha továbbra is életben tartjuk az öncélú erőszakot, akkor semmit nem forgattál fel, semmit nem romboltál le, éppen hogy életben tartod. Lehet, hogy fizikailag sokkolsz vele, de az csak öncélú borzongás. Mi az, ami igazán felforgató? Ebben a pillanatban? Ebben a korban. Ezt nézzük meg! Nézzük meg, milyen uralkodó felfogást kell megingatni. Mert gyakran azzal „rázzák föl” a nézőt, hogy sokadszor mondjuk egy transznemű nyílt színen öngyilkos lesz. De ebben nincs semmi felforgató. Semmit nem ingat meg. Az égvilágon semmit.

– Nem, így van. Ez csak a szokásos klisé ismétlése. De én a valóban felzaklató, felforgató művészetről beszélek. Hogy egy pillanatra visszaugorjunk: szerintem a jó vicc is felforgató. Arra való, hogy kimozdítson a komfortzónádból. Ezért utálom, ha valaki hozzáteszi: „csak vicceltem”. Mert szerintem a zavar és az átmeneti (ismétlem: átmeneti) elbizonytalanodás segíthet. Hasznos lehet, ha az ember kényelmetlenül érzi magát.

– Egész életem paradigmaváltások sora. És ezt nagyon élvezem. Imádok tanítani, mert a tanítványaimtól sokat tanulok. Emlékszem, amikor egyszer belépett egy diák, és kimondta a szót: antropocén. Az antropocén kor. Én meg visszakérdeztem: az meg mi a bánat? Mire a lány: „Az a kor, amikorra az emberi tevékenység olyan mértékig befolyásolta a föld ökoszisztémáját, hogy a következményei visszafordíthatatlanok”. Hű azta! Tessék, egy paradigmaváltás. Én személy szerint odavagyok attól, hogy egy új szó paradigmaváltásra tanított. Úgyhogy én azt kérdem: „Hol lehet legközelebb megingatni valamit?” Hohó, és hogy lehet valami újat tanulni? Vagyis szeretem elbizonytalanítani magamat. Kell az élethez és az alkotáshoz.

^[1] Az amerikai színházban a feketebőrű, ázsiai – vagy épp amerikai indián – szerepeket sokáig maszkírozott fehérbőrű színészek játszották („blackface”, „yellowface”, „redface”), erősen felnagyított sztereotip beszédmóddal és gesztusokkal, a figurát általában alacsonyabb rendűként (gyakran nevetségesként) beállítva. A mai közfelfogás ezt az ábrázolást egyértelműen károsnak és szalonképtelennek, a rasszizmus megnyilvánulásának és továbbéltetőjének tekinti.
^[2] Az 1993-ban bemutatott produkció – Eugene O’Neill Jones császár című műve – férfi címszerepét a feketére maszkírozott fehér színésznő, Kate Valk alakította. A másik főszerepet Willem Dafoe játszotta kabuki-maszkra emlékeztető erős arcfestéssel. Mindketten keleti kimonót viseltek a realistának semmiképp nem nevezhető előadásban.
^[3] Abban az időben: Színház- és Filmművészeti Főiskola (később: Egyetem; még később…)
^[4] Nayyirah Waheed versei a közösségi média különböző platformjain széles körben terjednek, miközben a költőről magáról nem sokat tudni.

To read the interview in English, click here!