Erős kortárs felütéssel indul Stefanovics Angéla Cécile című rendezése: Jobbik Mária és Balos Péter vitázik a Nemzeti alaptanterv tartalmának megújításáról; a tét „irodalmunk transzilvániai áramlatának” kánonba való integrálása. A parlamenti vita dilemmája legfőképp az, hogy Tormay Cécile vagy Faludy György szexuális orientáltsága elítélendőbb-e.

Fotók: Gulyás Dóra

Az előadás Tormay Cécile-t (1875–1937) leginkább leszbikus hajlama (korabeli szóhasználatban tribadia) kapcsán helyezi reflektorfénybe; ő maga azonban semmilyen formában nem reagál a „természetellenes” szexuális magatartására vonatkozó vádra, sokkal inkább a keresztény-konzervatív MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) vezetőjeként, valamint íróként definiálja önmagát.

A fókuszban a Zichy Rafael által (1877–1964) a felesége, Pallavicini Eduardina (1877–1964) ellen indított per áll; Zichy Rafael leszbikus kapcsolat fenntartásával vádolta feleségét és Tormay Cécile-t, annak reményében, hogy így elválhat feleségétől. Zichy Rafaelné a Magyar Katolikus Nőegyesületek Országos Szövetségének alapítóelnöke, a Magyar Vöröskereszt helyettes elnöknője, továbbá a Magyar Irodalmi Társaság alapítóelnöke, tehát ő is a keresztény-konzervatív női politizálás egyik korabeli kiemelkedő alakja. Bár a nő normatív szerepeit hirdette, sem ő, sem pedig Tormay nem követték feltétlen a női politizálás konzervatív diskurzusba ágyazott antifeminista dimenzióját.[1]

A darabban Tormay oldalán csupán az – egyébként már négy éve halott – édesanyja szólal fel mint védelmező, rajta kívül csak Zichyné fogja a pártját és magasztalja pátoszos hangnemben, főként közéleti tevékenységéért. Az esethez kötődő anyagok közül (jelenlegi tudomásunk szerint) csupán a cselédek vallomásai és a bírósági peranyag maradt fenn,[2] amelyek tartalmi elemeihez a darab – sajnos – szinte teljes mértékben igazodik, ami igencsak egyoldalú nézőpontot eredményez, nem csak Tormay alakját illetően, hanem a Horthy-kori társadalmi rétegek és azok kapcsolatának ábrázolását tekintve is. Ha a történelmi hűség fenntartása volt a cél, a korabeli iratokhoz való igazodás által, elérték – a néző viszont nagyobb érdeklődéssel fogadta volna, ha az esetet árnyaltabb kontextusban értelmezik, és nem kerül átvételre Tormay maszkulin alakja (sem pedig a korabeli vallomásokból idézett trágár kifejezések), amelyet a cselédség (vélhetően hamis) hozzászólásai, emlékei éltettek.[3] Tormay édesanyjának mentegetőző vallomását a néző úgy kapja kézhez, mint Cécile leszbikusságát takargató átlátszó leplet, hiszen az édesanya azonnal továbblapoz a fotóalbumban, ha lányának más nőkkel való, kétes kapcsolataihoz ér, melyeket nehezen (vagy egyáltalán nem) tud megmagyarázni.

A szerző nem érzi indokoltnak a korszak hírhedt darabolós bűntettének (Léderer Gusztáv és neje bűncselekményének) említését – Lédereréknél ugyan szintén egy harmadik fél házasságukba való betörése állt fenn (Kodelka Ferenc személyében) „indítékként”, de sokkal inkább a nyereségvágy vezérelte az emberölést, mint a megcsalás lehetősége.

Tormay a darab végéhez közeledve mintegy segélykiáltást intéz a hallgatóság felé – Az egyetemen tanítanak engem? Miután a közönség soraiból nemleges választ kap, felteszi a kérdést – Talán nem vagyok elég jó?; így utal vissza a darab a nyitányra, a kanonizáció tematikájára. Tormay saját regényeit (pl. Emberek a kövek között, 1911; A régi ház, 1914) kezdi ajánlgatni a nézőknek, mintegy tukmálja azokat a hallgatóságra, hogy esélyt teremtsen magának a kánonba való (újra)befogadására. Bár irodalmi Nobel-díjra is jelölték, írói szakértelméről a darab alapján nem tudunk véleményt formálni, mivel a szereplők, akik vagy antiszemita leszbikusként, vagy nagyformátumú íróként aposztrofálják, bevallják, hogy Tormay műveit maguk sem olvasták.

Az előadás kiemeli, hogy a Tormay utca flaszterén még ma sem taposhatunk – hiszen nincs –, viszont homályba vész, hogy a VIII. kerületben, a Gyulai Pál utcában, a Rókus Kórház előtti parkban ma is áll az antiszemitizmus vezérelte diskurzust nyíltan vállaló írónő mellszobra.

A színpadkép igen minimalista: a tárgyalóterem fekete falain, a drapéria egyik oldalán a nemzeti szín „lobogó”, pontosabban egy nemzeti színű abroncsos alsószoknya, a másik oldalon pedig egy fehér csipkeruha mint a szent korszellem került felfüggesztésre. A korszak felfogását a női homoszexualitással kapcsolatosan igen jól ábrázolta az a jelenet, amikor a háttértextilek funkcionálissá váltak, és Tormay – nemiszervére vonatkozó – orvosi vizsgálata során mint mindent eltakaró ponyva használatba vették azokat. Az eugenikai (a faji tisztaságnak, faji egészségnek fenntartását szorgalmazó) diskurzusát felelevenítő gyakorlatként is értelmezhető a jelenet, amikor az illetékes orvos az alsószoknya és a csipkeruha alatt brutálisnak hangzó és oda nem illő „orvosi” eszközökkel vizsgálja meg Tormay nemiszervét, mintha nemi identitása ilyen erőszakos úton megjavítható lenne. Az alsószoknya jelentése többrétegű: az alól tűnik fel a darabban először Pallavicini Eduardina, és nem is jut messzebbre a jelentben, csupán Tormay szoknyája mellé, amely a MANSZ és a katolikus nőszervezetek közti kapcsolati dinamikát is ábrázolhatja. Másrészt Tormay alakja ebből a piros-fehér-zöld alsószoknyából, és az azt fedő fehér csipkeruha alól emelkedik ki és fel a Tanácsköztársaság bukása után: „Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, mely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és most émelyeg”[4] – szónokol az 1918-19-es eseményekről Tormay, kezében egy fehér „őszirózsa” művirágcsokorral.

A darab nem sokat bízott a néző fantáziájára, az előadás tele van explicit kortárs politikai utalásokkal; érdekes tapasztalat, hogy a nézőtéri reakciókat éppen ezek a momentumok polarizálták. Az előadás és egyben a per végéhez érve a szereplők egy rögtönzött szavazást indítottak, aminek során megkérték a kétharmadot, hogy tegyék fel a kezüket, ha leszbikusnak gondolják Tormay Cécile-t, azért mert nem volt férje. A kormánypropaganda működésén, a Parlament pártösszetételén, illetve a választási eredmények kiszámíthatóságán való élcelődés hatására a hallgatóságnak csupán egyik fele tört ki nevetésben. A társadalmi megosztottság analógiája végig jelen van az előadásban, akár a színpadra, akár a nézőtérre tekintünk. Jómagam szívesebben vettem volna, ha Tormay Cécile (korabeli) alakja árnyaltabban kerül kibontásra, és a szóban forgó per komplexebb értelmezést nyer és nem marad meg a helyzet korabeli komikumánál, amit a vallomásokból vett idézetek hangsúlyoztak. Elhangzott például a darabban a tanúk közül a szakács által Teleki Domonkosnak tulajdonított mondat Tormay látogatására vonatkozóan: „Jön a Tormay, vigyázzatok meg ne ba…on valakit!” Az ehhez hasonló vallomások nyelvi újragondolását a rendezőtől vártam volna (nem titok ugyanis ez irányú alkotói tehetsége). Pluszt adhatott volna, ha elképzeljük Tormay édesanyjának és lányának „valódi” kapcsolatát, de ha nem a fikció irányába indulunk, az is sokszínűbbé tehette volna a Tormay-recepciót, ha más szerepeiben, esetleg más kapcsolati relációkban is feltűnik (bár így is alapos kutatómunkát végzett a darab szerzője). Tormay Cécile nem csak íróként, közéleti személyiségként, (keresztény-konzervatív) nőmozgalmi aktivistaként érdekes, hanem a Napkelet irodalmi folyóirat szerkesztőjeként, illetve családtörténeti szempontból is fontos alakja a Horthy-kor társadalmának.[5] Mindeközben akár a keresztény-konzervatív-nemzeti-irredenta diskurzus ellenpólusát is megjeleníthette volna a darab, hogy világosabbá váljon, hogy nem leszbikussága, sokkal inkább nyílt antiszemitizmusa miatt érheti támadás a Tormayt már 2010 óta rehabilitálni igyekvő jobboldalt.

Az előadás végén a színészek maguk mondják el, hogy a darab e témát „kényszerűségből” dolgozta fel, mert erre lehetett pályázni; innen nézve talán szándékosan maradt „dokumentumhű”. Arra is reflektálnak a szereplők, hogy a jelmezek és a díszlet (amely jelen esetben csupán egy pulpitust jelent) kivitelezését nagyban befolyásolta az előadás költségvetése, talán ezért is játsszák szerepsokszorozással a szerepeket (igaz, a színészi alakítások semmilyen hiányt nem hagynak a nézőben). A szerepváltásokat, a különböző karakterek megjelenítését a jelmezváltások segítik, amelyeket olykor a néző előtt cserélnek át a színészek (ez inkább praktikus okból történhet, mintsem a játék része lenne). A szereplők öltözete jelzésértékű: Tormayról fenntartja a kulturális emlékezetünkben élő hosszú- és sötétruhás nőalak képét, más esetben pedig a paródiának ad nyomatékot, mint például a szobalány ciklámen főkötője. A darab és az előadás elvitathatatlan érdeme, hogy a feldolgozott per mértéktartó dramatizálásának köszönhetően egy korszakokon átívelő értelmezést ad a kultúrpropaganda működéséről, görbe tükröt tartva ezáltal napjaink társadalmának ítélkező, kirekesztő magatartása elé.

Mi? Szabó Borbála: Cécile
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Ház
Kik? Rendező: Stefanovics Angéla. Rendezőasszisztens: Gerstmár Anna. Játsszák: Enyedi Éva (Zichy Rafaelné; Czeizel Mária, a szobalány; orvosszakértő), Janklovics Péter (Zichy Rafael; Walter József, a portás), Urbanovits Krisztina (Tormay Cécile; Tormay édesanyja; bírósági szakértő). Látványtervezők: Tringer Bea, Varjú Ágnes. Produkciós vezető: Gulyás Dóra.

[1] A kérdéshez lsd. Pető Andrea, Napasszonyok és Holdkisasszonyok. Bp., 2003. 61.
[2] A per írói szemszögből való feldolgozásához lsd. Döme Attila, Egy “nyomdafestéket el nem bíró” ügy a Tormay Cécile per. Keszthely, 2013.
[3] Az ügy gender szempontú elemzését lsd. Kurimay Anita, A Tormay-affér mentalitástörténeti tanulságai. Aetas, (31) 2. (2016) 70-82.
[4] Tormay Cécile, Bujdosókönyv I. Bp., Singer és Wolfner. 1939. 19.
[5] Kádár Judit, A női önérdek-érvényesítés kivételes esete a Horthy-korszakban: Tormay Cécile és a Bujdosó könyv. Literatura. 2019. (3). 262-285. Lsd. még pl. Bánki Éva, Lobogó sötétség (Tormay Cécile: Bujdosó könyv). Múltunk – Politikatörténeti folyóirat. 52. 2008/2. 91-104. Lsd. továbbá pl. Kollarits Krisztina szerk., Tormay Cécile Emlékkonferencia, 2012. október 5. [Magyar Művészeti Akadémia Konferenciasorozata 4.] 2013.