„A jó színházban – félni kell!” – mondta egyszer nevetve Ács János, s ugrándozott kicsit, talán hogy kitáncolja magából a felfedezett igazság súlyát, míg várakoztunk valami előadáskezdésre. Sokszor eszembe jut ez, különösen mióta megnőtt a szorongató néznivalók száma a színházakban. De nemcsak ott, a könyvekben is. Sőt! Széplaky Gerda azt írja: „A betegségreprezentációk a vizuális művészeti alkotásokban éppúgy megsokasodtak, mint az irodalmi művekben. Jelenkorunk tragikus hőse immár nem a görög istenek sorscsapásaival néz szembe, hanem azzal a többnyire mindenkit érintő szenvedéssel, amit a szinguláris létező számára saját betegségei okoznak. Úgy tűnik, a jóléti társadalomban élő, létfelejtésbe burkolózó európai ember számára, aki elveszítette hitét és viszonyítási pontjait, immár egyetlen esély maradt az önmagával való szembesülésre: a saját fizikai megsemmisülésével való szembenézés.”^[1]

Waskovics Andrea és Kern András Az apában, Pesti Színház, r.: Valló Péter. Fotó: Juhász éva

A testi kín miatti vergődés, a valamely érzékszervtől való megfosztottság és a rendhagyó módon működő elme esetei – már csak a hírükre beálló azonnali feszültség miatt is – igen sokszor színpadra kerülnek, és sokáig emlékezni szoktunk rájuk. E cikk olvasásakor is mennyi minden jut majd az olvasó eszébe! Az üvöltő fájdalom megjelenítésének híres példája Szophoklész Philoktétészéhez köthető. 2007-ben volt a Stúdió K-ban egy előadás, melynek szövegét Heiner Müller- és John Jesurun-citátumok felhasználásával – Sediánszky Nóra és Gyulay Eszter társaságában – maga a rendező, Koltai M. Gábor rakta össze. Mucsi Zoltán volt az átkozódó, rohamokkal küzdő főhős, akit görög harcostársai kiraktak egy szigetre, mert nem bírták elviselni őt. A kígyómarta seb bűze és a szenvedő ember üvöltése azóta terjeng és visszhangzik abban, aki látta. A színpadi rohamo, csakúgy, mint a haldoklások, koloratúr színészi feladatnak számítanak. Mucsi nagyszerű volt. Nyomorék Philoktétésze „szánalmas roncs, arca betegesen sárga, szeme ijesztően véres, karja gacsosan görbül, beteg lábfeje bénán csüng. Epileptikus rohama rémületesen hiteles »színészi mutatvány«” – írta róla Perényi Balázs, megemlítve a horrorisztikus játék során többször felharsanó zenét, Verdi A végzet hatalma című operájának nyitányát.^[2]

A mímelt szenvedés puszta szemlélése is iszonyatot kelt a nézőben, és a rendezőnek rendelkezésére áll a zene vagy más hanghatás, hogy a feszült helyzetből kimenekítse, vagy abba még inkább beletaszítsa a közönséget. A betegségspecialistának okkal tartott Tennessee Williams nem csupán függőket és leépülő lelkületű alakokat írt. Az üvöltő fájdalomnál maradva hadd idézzem fel a Macska a forró bádogtetőn kecskeméti, Zsótér Sándor által rendezett s Ambrus Mária és Ungár Júlia segítségével szinte magyarrá honosított előadását, melyben Nagy Viktor alakította Big Daddyt, a végstádiumos vastagbélrákkal küszködő nagypapát. Írói instrukció, hogy a férfi fájdalomkiáltása visszhangozzék az egész házban. Ezt Zsótér úgy oldotta meg, hogy valami hangszer, alighanem nagyméretű didgeridoo falrengető futamai rázták a színpadot, ami kitágította magát a bajt, de a történetet is. Meglehet, nem szeretjük azt, aki szenved, de láttán azért fölsejlik saját magunk bármikori fenyegetettsége.

Pálos Hanna és Fullajtár Andrea a Kurázsi mama és gyerme- keiben, Katona József Színház – Kamra, r.: Zsámbéki Gábor. Fotó: Szilágyi Lenke

Félünk. Arisztotelész már tudta, hogy a majdani megrendüléshez, a katarzis felépítéséhez a félelem és a szánalom megébredése szükséges: „Mivel pedig a költőnek a szánalomból és félelemből származó gyönyörűséget kell felidéznie utánzás által, világos, hogy ezt az eseményekbe kell beleköltenie. Nézzük meg, miféle esemény tűnik félelmetesnek vagy szánalomkeltőnek. Ilyen tettek szükségszerűen vagy barátok, vagy ellenségek, vagy közömbös emberek között történnek meg. Ha ellenség teszi ellenséggel, abban nincs semmi szánalomkeltő, sem ha megteszi, sem ha csak akarja megtenni, kivéve magát a szenvedést. Hasonló a helyzet, ha egymás iránt közömbös emberek cselekszenek így. Ha azonban baráti vagy rokoni viszonyokon belül megy végbe a szenvedés – mint például ha testvér a testvért, fiú az atyját, anya a fiát vagy a fiú az anyját megöli, vagy meg akarja ölni, vagy valami más ilyenfélét tesz –, ez szánalmat kelt; ilyen témákat kell keresni.”^[3]

Nos, ha van szánalomkeltő esemény, akkor a haldoklás – akár tőr, akár betegség, akár méreg idézi elő – mindenképpen az, s ehhez a drámairodalom bőséges példatárral szolgál. A mérgezéses halál, egyáltalán a színpadi haldoklás eljátszásának felülmúlhatatlan varázslata volt Börcsök Enikő nagyjelenete Scribe Zsótér Sándor által rendezett Adrienne című darabjában. A virágcsokorral megmérgezett színésznő exitust játszik, s közben tényleg meghal: „A hosszúra nyúló haldoklási jelenet nem süllyed az ilyenkor megszokott zokogós-jajveszékelős, a részvét könnyeit hazug álfájdalmakkal kicsikaró melodrámába. Megkockáztatom, hogy Adrienne szinte nem is haldoklik: inkább lépésről lépésre elhagyja ereje, takarékosan adagolt koreográfia alapján lassacskán kihunynak szemének és arcának mindvégig csillogó fényei, mozgása tétova és irányát vesztett lesz. Végül az életében legfontosabb két férfit, Maurice-t és Michonnet-t sem ismeri már fel: a két fiatalember vállára, hátára hágva, Maurice-t hosszú hajánál cibálva küzd, vergődik az életéért” – írta a kecskeméti előadásról Jászay Tamás.^[4]

Erőtlen rendezések esetén gyakori az a közhelyes megoldás, hogy a gyöngeséggel küzdő szereplő két jól kiválasztott pillanatban elköhinti magát, s a harmadik köhögésnél már nagy a baj. A nyomorban vergődő, haldokló asszony köhögésének emléke Gorkij Éjjeli menedékhely című művéből azonban évekig is elkíséri a nézőt, ahogy például sokakban megmaradt a Nemzeti Színház Zsámbéki Gábor által rendezett, 1980-as előadásából Berek Katinak, a lakatos feleségének élettől búcsúzó alakja.

A mímelt haldokláson persze nevetni is lehet. Felejthetetlen a Nagy Meghalás tanári leckéje, ahogyan azt Végvári Tamás a Kamrában látható, Máté Gábor által rendezett Tom Stoppard-darab, a Rosencrantz és Guildenstern halott Színészeként bemutatta. Örök példa a Szentivánéji álom utolsó mesterember-jelenete is, mely rendszerint felvonultatja az adott kor műkedvelőinek minden mulatságos erőlködését. A miskolciak nemrég bemutatott, Rusznyák Gábor által maira átformált álomjátékában Simon Zoltán magát földhöz verdeső Pyramusának akarnok agóniája röhögteti a közönséget, fulladásig. Megesik azonban, mint ahogy az a celldömölki Soltis Lajos Színház 2017-es előadásában történt, hogy e földhözragadt történések egyszerre csak fölszállnak. Azt látjuk, hogy Tompor Miklós (Bruckner Roland) boldogságosan vigyorog, s készül, hogy Pyramusként egy foszforeszkáló jedi karddal ölje meg magát. Majd miután ezt megtette, megnyitott „sebéből” végtelen hosszúságú piros selyemszalagot húz elő, mint ahogy távol-keleti színházak színészei jelzik a kiömlő vért, s csak ezután hanyatlik alá.

A megsebzettség, a nyílt színi sérülés illúziót keltő megmutatása egyébként mindenkor nagy feladat színésznek is, kellékesnek is. Néha elég hozzá egy jól elhelyezett patron, de van, amikor még egy Csehov-darabban is literszámra folyik a művér arcon, testen, s olykor az üvegfalakon is. Jó esetben mindez hűen szolgálja a darabot, máskor csak üres mutatvány. Aki azonban látta a Katona József Színház 2010-től hat éven át játszott Cigányok című produkcióját Cziegler Balázs díszletében és Máté Gábor rendezésében, sosem fogja elfelejteni, hogyan kezdett el a falakról csorogni fekete vérként a fájdalom.

Ha máshonnét nem, Susan Sontag írásaiból mindenki értesült arról, hogy a különböző betegségekhez és kórokhoz különböző vélekedések ragadtak hozzá az idők során. Sontag azt is írja: „A kereszténység kibontakozása minden területen, így a betegség felfogásában is új morált hozott; szorosabb kapcsolat kezdett kialakulni betegség és »áldozata« közt. A betegség büntetésjellegű felfogása szülte azt az elképzelést, hogy a betegség különösképp helyénvaló és igazságos is lehet.”^[5] Ennek ma is van nyoma. A nézőben keletkező irizáló gyanú ma is rávetül még egy-egy testi bajjal sújtott, s ezáltal gonosznak is sejtett drámai figurára. A romantikát elhagyva azonban egy modern dráma egészséges szereplője esetleg visszafoghatja magát a sérült emberrel szemben, mert úgy érezheti, a szenvedő magasabb transzcendens státuszban áll, mint ő meg a többiek. A szenvedéssel vagy csonkasággal sújtott főhős akaratát megsokszorozva is átélhetik a más irányba törekvők. A „párbajképesség” kérdése átszínezi a helyzetet. Egy szépen fölépített morális hálórendszert érvényteleníthet is, ha kiderül, hogy az aktív szereplő nem ura cselekedeteinek. Ettől a pillanattól kezdve a helyzet romboló hatása inkább a katasztrófák, s nem a tragédiák erőterében elemezhető, mert az előállt helyzetet nem emberi törekvés, hanem természeti csapás (betegség) idézi elő. A színpadjainkon elszaporodó kerekes székek nem csupán a látványt gazdagítják, a hierarchia rendjét is pontosítani tudják. Rendezéstől függően kinél erőtöbbletet, kinél energiahiányt jelölhetnek.

A járvány – akár isteni büntetésnek élik meg azt, mint a görögök, akár természeti csapásnak, mint a reneszánsz embere – a nagy drámákban csupán háttérelem, katasztrófa, melynek nyomása alatt a döntési helyzetben lévő emberek tragédiái zajlanak.^[6] A mostani, Covid-időszak alatt született darabok szinte kivétel nélkül a már amúgy is megkezdődött testi-lelki leépülést, az elmagányosodást festik. A zsenik leépülése viszont régóta szerepel filmeken és a bulvárszínházak színpadán is. Az emlékezet elvesztésével járó Alzheimer-kór fokozatos elhatalmasodásának megmutatása szép színészi feladat. Florian Zeller Apa című darabját 2015-ben Lukáts Andor főszereplésével az Orlai Produkció mutatta be, de jelenleg is látható a Pesti Színházban (Az apa), ezúttal Kern Andrással a címszerepben. S hiába van kiírva mindenüvé, hogy ez egy „abszurd bohózat”, mindkét produkció esetében átéltem, hogyan gyorsul és lassul a nézőközönség lélegzetvétele, s a gyógyíthatatlan feledésre figyelve miképpen költözik be a félelem – s vele talán a megértés – a szívekbe.

Egri Márta és Figeczky Bence A kutya különös esete az éjszakában című darabban, Tatabányai Jászai Mari Színház, r.: Guelmino Sándor. Fotó: Prokl Violetta

Jó lenne persze nevetni. Nevetünk is a képzelt betegen, a színpadra vitt ürítési problémákon, s méltányoljuk Péterfy Bori színészi bravúrját, amikor az Átrium színpadán Az öldöklés istene című csúfondáros Yasmina Reza-műben mesterien elhányja magát. Nevetünk a potenciabajokon, de sosem nevetünk az asszonyi terméketlenség gondján. Nevetünk a részeg fickókon, hacsak nem Pintér Béla A sütemények királynője című darabját játsszák nekünk éppen, melyben a kislány azt zokogja: „Édesapa, ne igyál!” Riadtan nézzük az amerikai drámák gyógyszerfüggő asszonyait (lásd például O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámáját), s rettegünk a drogos fiatalok láttán.

A jövőlátó vak jósok megszokott szereplői a görög tragédiáknak. Mára inkább csak karikatúráikkal találkozunk. Az általános világtalanság fájdalmas rajzát adta azonban 2004-ben Kiss Csaba Világtalanok című, a Budapesti Kamaraszínházban Pinczés István rendezésében bemutatott legendája. Máig él bennem, ahogy a fiú a sérült kézből fölgőzölgő vér illatával találkozott, s ahogy a madarak röptét – vakon – megérteni próbálta. Bertók Lajos volt a megnyomorodott lelkű apa, s Dolmány Attila játszotta a vak fiút, akit az apa végül kivezetett az erdőre, megfagyni.

A jó beszéd képességétől való megfosztottság inkább bohózatokban gyakori, gondoljunk Goldoni hadaró Fortunato bácsijára a Chioggiai csetepatéban vagy az ezüsttel pótolt szájpadlású figurára Feydeau Bolha a fülben című bohózatában. Katartikus pillanat viszont ehhez az állapothoz is köthető: Brecht Kurázsi mama című darabjában a néma Kattrin zajt keltve mégiscsak jelt ad az ellenség érkezéséről a falu közösségének. Még a témához kapcsolódva: mostanában sok színpadon futott a filmen megismert A király beszéde című David Seidler-mű, melynek az a legfőbb érdekessége, hogy a történeten belül megélhetjük a küzdelmet követő gyógyulást, a győzelem pillanatát, s ez – akárhogy is vesszük – erőt adó élmény a nézőnek.

Ahogyan régen az ismeretlen kultúrákkal való találkozás hozta izgalomba az embereket, úgy fordul ma film és színház az agyműködés feltáratlan, belső vidékei, az érzékelés és a gondolkodás rejtett tájai felé. Az Orlai Produkció Kulka János által játszott Esőembere után az autizmussal élők világába láthattunk bele a tatabányaiak 2019-ben Figeczky Bence főszereplésével bemutatott, Guelmino Sándor által rendezett Mark Haddon-darab, A kutya különös esete az éjszakában előadásain is.

Világok találkozását jelentő alkalmak ezek. Évek óta fut és ma is látható a Nézőművészeti Kft. Gyulay Eszter által szerkesztett és rendezett Kalap című megrázó produkciója, mely egy Tourette-zavaros lány, egy afáziás és egy aspergeres fiú meg egy prozopagnóziás (arcfelismerésre képtelen) beteg életének bonyolultságával szembesít bennünket bohóctréfák segítségével, finom, üvegszálakból font rendezői hálórendszerbe szervezetten. Gyulay Eszter volt az egyik fő alkotója az Orlai Produkció 2010-ben Börcsök Enikő szereplésével a Trafóban bemutatott Nemsenkilény című produkciójának is. Emlékszem, a megérteni vágyás iszonyú ereje tartotta egyben az estét. Nem volt benne cselekmény, csak létezés, hívószavakra, fékezett rohamokkal, majd végül hintázás a semmiben. Az autistát játszó Börcsök egy óriási Rubik-kockát rakott össze az előadás végére. Aztán kiült rá, és lelógatta lábait az űrbe. Csuklyáját a fejére húzta, hogy ne érje az érzékeit döngölő zajok hullámverése, majd visszasüppedt tenni- és félnivalókkal telített életébe. Mi is mentünk az ugyanolyan sajátunkba. De találkoztunk. S már többet értünk a világból, mint azelőtt.

Leckék ezek az alkalmak, hogy értőn nézzünk a szenvedésre, hogy készen legyünk a veszteségre, s hogy alkalomadtán farkasszemet tudjunk nézni a halállal. Nemrég Lengyel Annára emlékeztünk, kinek testében a rák „kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel”.^[7] Anna életének s annak az estének is az a tanulsága, amit Hamlet mond: „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van.”^[8]

^[1] Széplaky Gerda, „Test és sors. Betegségnarratívák a kortárs magyar irodalomban”, A szem, 2019.06.02., https://aszem.info/2019/06/test-es-sors/.
^[2] Perényi Balázs, „Trója foglyai”, Színház 41, 12. sz. (2007): 24–26, https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/2007_12.pdf.
^[3] Arisztotelész, Poétika, ford. Sarkady János, XIV., https://mek.oszk.hu/00300/00315/00315.htm.
^[4] Jászay Tamás, „Színház az egész…”, Criticai Lapok 14, 3. sz. (2005), https://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=33441.
^[5] Susan Sontag, A betegség, mint metafora, ford. Lugosi László, Budapest: Európa, 1985.
^[6] Lásd erről Trencsényi Katalin impozáns cikkét: „A Szfinx napjai”, Színház 53, 5–6. sz. (2020): 12–23, https://szinhaz.net/2020/09/05/trencsenyi-katalin-a-szfinx-napjai/.
^[7] Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia
^[8] Arany János fordítása.