Képzeljünk el egy gépezetet, amely lehetővé teszi, hogy újra átéljük saját emlékeinket. Kiküszöböli a memóriánk okozta torzításokat. Amelybe belépve nemcsak látjuk, ami egykor megtörtént velünk, hanem halljuk, tapintjuk és szagoljuk is az eseményeket. Egyszóval: totálisan bevonódunk. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutatott Piros fű főszereplője pont egy ilyen masina. A Boris Vian-regény adaptációját (a szöveget írta: Laboda Kornél, Barcsai Bálint és Fehér Balázs Benő) egész évadban teltházzal játszották. A közönségsiker mellett az előadás szakmai elismerésekben sem szűkölködött: Fehér Balázs Benőt, az előadás rendezőjét ezért a munkájáért UNITER-díjra jelölték. (A zsűri döntésére a július 4-i gálán derül fény. A szerk.) A pozitív visszhang fölöttébb kíváncsivá tett; legnagyobb örömömre Vásárhelyre érve nem kellett csalódnom: régen volt már részem ilyen sodró színházi élményben. Ennek elsődleges oka abban rejlik, hogy az előadás meglehetősen kiélesíti a figyelmem. A gép teljesen beszippant.

Jelen cikk a Színház folyóirat 2022. évi komplex színikritikusi mentorprogramjának próbaírásaként született. A program szakmai együttműködő partnerei a Játéktér és a Revizor – a kritikai portál.

Fotók: Bereczky Sándor

Bár színházi kontextusban a bevonódás fogalma gyakran összecsúszik a (direkt módon értelmezett) interakcióval, itt nem ilyesfajta nézői tapasztalattal találkozunk. Az előadás első perceiben ugyan felmerül ez a lehetőség is (a játéktérbe egy beszélő kutya invitál be; kiderül, hogy egy díjátadó nézői vagyunk; az egyik karakter elmagyarázza, mikor melyik oldalra forduljunk), a későbbiekben viszont nem lesz példa hasonló közvetlen megszólításra. Bevonódáson ez esetben inkább erős érzelmi sodrást értek – az alkotás több kapcsolódási pontot is felkínál a nézőknek, intenzív impulzusokkal dolgozik, és több médiumon keresztül képes hatni.

Már rögtön a témaválasztás erős kapcsolódási lehetőséget teremt. Hogy az alkotók műfajmegjelölésével éljek, a tragikomikus emlékutazás fókuszában többek között az emlékezés, a boldogságkeresés és a fenyegető belső félelmek állnak. A karakterek a boldogság megtalálásának érdekében különböző utakat járnak be: van, aki előre halad az időben, és egy jövőbeli eseménytől várja a beteljesülést, de van, aki visszamenőleg, múltbéli események segítségével igyekszik megtalálni valami elveszített örömöt. Az előadás az előbbit tartja sikeresnek: Dupont, az inaskutya (László Csaba) rátalál egy vapitira, akivel összebarátkozhat. Ezzel szemben Wolf (Varga Balázs), az emlékgép megalkotója, benne ragad saját találmányában, emlékeit annyiszor nézi újra, hogy képtelen visszatérni a valóságba – valamikori boldogságát mégsem tudja újra magáévá tenni. A nosztalgia kérdése mind egyéni, mind társadalmi szinten igen releváns: egyrészt személyes életünkben is gyakran tapasztalhatjuk az emlékek behúzó erejét, másrészt az elmúlt két évben társadalmi szinten is felerősödött a nosztalgia érzése, a járványügyi korlátozások miatt a 2020 előtti életünk tűnhetett mindinkább ideálisnak. De mintha az erdélyieknek a Covid előtt is sajátja lett volna az, hogy a boldogságot egy múltbéli pillanathoz kössék, a régi szép időkről álmodozzanak.

A Wolfot rabul ejtő emlékgép az előadás egyik legjobban eltalált eleme. A masina nem konkrét tárgyi formában jelenik meg előttünk – nehéz is lenne egy ilyen bonyolult találmányt úgy színpadra rakni, hogy megmaradjon a neki tulajdonított monumentalitás. A gépet fény- és hanghatások teremtik meg, ezek segítségével képes lesz akkorává növekedni, hogy az egész játékteret betöltse. Mi nézőként pedig pont a gép közepében foglalunk helyet, a stroboszkóp villódzása minket is teljesen beborít. Amikor Wolf belép a masinába, elindul a zene, megváltozik a fény, minden felgyorsul, és rövid emlékjelenetek egymásutánját látjuk (születésnapi buli, ételvásárlás stb.). Az egymásra tevődő idősíkokat az egyes mikrojelenetek újrajátszása érzékelteti. A különböző effektek ilyetén ötvözését igazán színházi megoldásnak tartom: gyorsan átveszem az emléksorozatok ritmusát, mintha fizikailag is sodródnék az emlékfolyamban.

Az előadásban tehát a fény- és hanghatások nemcsak aláfestésül szolgálnak, hanem önálló szerephez is jutnak. Egy másik példa erre Zafír (Bartha László Zsolt) szorongásának megjelenítése. Az előadás két szerelmespár (Wolf és Lil, Zafír és Ápridinka) viszonyának nehézségeit is végigköveti: mindkét kapcsolaton belül ellehetetlenül a kommunikáció. (Ilyen szempontból elgondolkodtató az, hogy az előadásban az állatok viszont képesek a párbeszédre.) Zafírt saját félelmei gátolják meg abban, hogy harmonikus párkapcsolatot alakítson ki. Olyan elvont érzések megjelenítése, mint amilyen a szorongás is, nem egyszerű feladat, az előadás azonban ügyesen oldja meg ezt a kérdést. Ahányszor Zafírt elfogja a félelem, megjelenik előtte egy férfi – a szorongás megtestesül (Meszesi Oszkár játssza a szereplők közül csak Zafír számára látható jelenést), közben éles hangot hallunk. Néha a hang hamarabb érkezik, mint ahogy megjelenne az öltönyös férfi, vagy mint ahogy Zafír beszélni kezdene az érzéseiről. A jellegzetes hang már azelőtt elindítja az asszociációnkat, hogy bármi történne.

Az effektek, hanghatások eltalált használatán kívül az előadás azáltal is beszippantja a nézőt, hogy az első pillanattól fogva teljes és öntörvényű világot teremt meg. Ebben a világban sajátos törvények uralkodnak, lakói sajátos cselekvéseket végeznek: a kutya beszél, szimmancsok jósolják a jövőt, az emberek fluppoznak, sandacsacsát táncolnak, buggyantott nosztalgiamártást esznek reggelire. Olyan, mintha egy rajzfilmbe kerültünk volna. Ezt erősíti a zseniális látványvilág is (díszlet- és jelmeztervező: Horváth Jenny). Az egész teret kitöltő díszleten látszik a megrajzoltság, a ceruza által húzott vonalak. Külön élveztem azt, hogy a hangosító és világosító fülke is beépül ebbe a rajzolt világba. A jelmezek szintén úgy festenek, mintha valaki a szereplőkre rajzolta volna őket: a ruháknak és cipőknek fekete körvonala van.

A produkció jól eltalált humora (régen nevettem ennyit egy előadáson) nagyban kapcsolódik ehhez a rajfilmszerűséghez. Nehéz mosolygás nélkül végighallgatni, ahogy Zafír az emlékgép működéséről beszél (hogyan kapcsolódnak az emeltyűk, a tajtéktárcsák vagy a himbakar). Az előadás elején megrendezett díjátadón a polgármester „fülebarátainak” szólítja a jelenlévőket, az óriáscsecsemőkar pedig elénekli a himnuszt: „Fizessetekadót! Fizessetekadót! Fizessétek már be az adót, lécci!”. A humor a nyelvi invenciók és játékok révén beleszövődik az előadás szövetébe, így nem feltétlenül beszélhetünk egyértelműen vicces vagy komoly hangvételű jelenetekről (bár kétségtelenül akadnak ilyenek is), inkább a kettő interferenciája jellemzi az előadást. Az egyetlen pont, amelyet erőltetettnek éreztem, az a báros lányok (Ananász, Bors) székely akcentusa – a paraszt beszéd sztereotípiáját hozta, és a helyzet véleményem szerint enélkül is kellően vicces lett volna.

Az előadás érzelmi sodrását nagyban meghatározza a színészi játék. A Lilt alakító Kádár Noémi, a Wolfot játszó Varga Balázs, a Zafírt és Ápridinkát megformáló Bartha László Zsolt és Szabó Fruzsina játéka intenzív, olyannyira jól követhetőek a rezdüléseik, hogy az általuk közvetített érzések szinte kézzel foghatóak. Érezni, hogy igen közel állt hozzájuk az alkotófolyamat. A Játéktéren megjelent interjújában Varga Balázs úgy fogalmazott, egy ilyen szerepre, mint Wolf, éveket kell várni, de megéri.[1] És egy ilyen előadásra is.

Mi? Boris Vian: Piros fű (Boris Vian azonos c. regénye alapján írta: Laboda Kornél, Fehér Balázs Benő, Barcsai Bálint)
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Kik? Rendező: Fehér Balázs Benő. Szereplők: Varga Balázs (Wolf), Kádár Noémi (Lil, Bors), Bartha László Zsolt (Zafír, Lazuli), Szabó Fruzsina (Ápridinka, Ananász), László Csaba (Dupont szenátor), Galló Ernő (Polgármester, Pap, Szimmancs, Piko, Szerelő), Rózsa László Hopmester, Okker, Szállító, Őr), Meszesi Oszkár (Szomorú öltönyös férfi), Kovács Botond (Ervin, Vapiti, Büfés, Trafa), Göllner Boró, Renczés Viktória, Karsai Dóra (Lányok, Csecsmőkar). Dramaturg: Barcsai Bálint. Zeneszerző: Bencsik Levente. Díszlet- és jelmeztervező: Horváth Jenny.

[1] „Visszataláltam a fanatikus Balázshoz” – Varga Balázzsal Kovács Bea beszélgetett. Játéktér online: https://www.jatekter.ro/?p=39159 [2022.05. 22.]