Napra pontosan harminchárom évvel Nagy Imre és társainak újratemetése után érkezünk az Örkénybe az évad utolsó bemutatójára, A nemzet özvegyére. Az előtérben szétszórva temetői mécsesek és egy nyitott koporsó, mely a szünetre bezárul. A Kelemen Kristóf által írt és rendezett előadás alaphelyzete meglehetősen zavarba ejtő. 1989-ben a 301-es parcellának, azaz az 1956-ot követő megtorlások áldozatainak nyughelyének feltárása során kiderül, hogy egy férfinak két özvegye is van. Egy hivatalos (Für Anikó), aki évtizedek óta harcolt az újratemetésért, és a szeretője (Kerekes Éva), aki mindeddig háttérben maradt. Egy korszakban, ahol a politikai narratívák és morális pozíciók turbulensen változnak, e két nő történetén keresztül tematizálódik a hétköznapi emberek történelmének sokszínűsége.

Fotók: Horváth Judit

A relatív igazságok gondolatmenete folytatódik a nézőtéren is. Egységes látvány fogad bennünket (díszlet: Schnábel Zita), a színpad és a nézőtéri székek türkizkék anyaggal vannak borítva. Mivel a székek számozása is le van takarva, tapogatózással kell megtalálni, hova szól a jegyünk. Apróság, de hirtelen a színházban alapvetőnek tartott tudás megkérdőjeleződik, számolgatni kell a székeket, a többi néző valóságához kapcsolódni, azaz muszáj beszélgetni, hogy a kedves szomszéd jó helyre ült-e. A színpad fontos eleme még a középen elhelyezkedő vetítővászon, illetve az akácos, melyről később derül ki, hogy maga a benőtt 301-es parcella. Edzett Kelemen Kristóf nézők már itt felkaphatják a fejüket. És valóban, A nemzet özvegye párbeszédben áll Kelemen Kristóf korábbi munkáival, a nemzeti narratívák ellentmondásaival foglalkozó Magyar akáccal, a szelektív társadalmi emlékezetet középpontba helyező NIKÉ, szabadságunk szobrával, illetve az ugyancsak a Kádár-rendszer komplex viszonyaival foglalkozó Megfigyelőkkel.

Kelemen Kristóf híres a dokumentum és képzelet határainak elmosásáról. A nemzet özvegye fikciós előadás, mely elkészültéhez hozzájárult a Blinken OSA Archívumban végzett kutatás. Az archívum intézménye már magában tökéletes példája az ambivalens történelmi tapasztalatok egységes emlékezetté formálására irányuló szándéknak. Az előadás elején kivetítve olvashatjuk, hogy a valóság és a színpadon látottak különböző dolgok. “Ez nem a valóság” mondattal fejeződik be a vetítés. Ez a kijelentés az előadás tézise. Kezdetben nyilvánvaló összekacsintásnak tűnik, hiszen az alkotók az előadás kapcsán gyakran beszéltek az előzetes kutatásról, sőt, a holttest azonosításának jelenete egy konkrét Fekete Doboz felvétel újrajátszása.

A valóságértelmezés szorosan összekapcsolódik a művészet kérdésével is. Az előadásban videózáson és a fényképezésen keresztül legitimálják különböző csoportok a saját nézőpontjukat, a jelenetek rögzítése folyamatosan normalizálja, „valósággá” emeli az eseményeket. Ennek központi figurája a dokumentumfilmesnő (Bíró Kriszta), aki a történések megörökítésének lendületében nem veszi észre, milyen lobbi tevékenységet támogat egy-egy felvételével. A valóság leegyszerűsítése mögé csak két szereplő lát be. Az özvegy fia (Borsi-Balogh Máté), aki saját bőrén érzi, milyen abszurd módon állít meg és nagyít fel egy-egy pillanatot egy videó vagy egy fotó. A feleség az ‘56 utáni megtorlásban, majd a kádári konszolidációban vesztette el a valóságba vetett hitét, mindenhol kulisszákat és megfigyelést lát, mely egy elegáns visszacsatolás a színházi kontextusra. A feleség történetében találkozik leginkább a múlt ellentmondásossága, hiszen miközben hivatalosan férjét gyászolta és az a méltó emlékezetéért harcolt, egy román katonába szeret bele. „A kommunista feleség olyan özvegy, akinek nem halt meg a férje” visszaemlékezése írja le talán legjobban a házassága magányát.

Für Anikó az özvegy szerepében tartóoszlopa az előadásnak, alakításában egyszerre csodálatra és szánalomra méltó az önmagával is csak nehezen őszinte, büszke és makacs asszony. Karaktere komoly önismereti utat jár be, mire ki tud lépni a nemzet özvegye szerepéből és meg tud bocsátani vetélytársának, de leginkább magának a boldogságát. Für gravitációs mezőt hoz létre maga körül a színpadon. Alakításának ereje támogatja színésztársait. Méltó partnere Kerekes Éva, aki az első pillanattól kezdve nagyvadként van jelen. Lassan derül csak ki, hogy a szerető karakterének magabiztos szexualitása kapaszkodás egy évtizedekkel ezelőtt felvett, és még mindig sikeres női szerepbe, ami lassan a személyiségének továbblépésének kerékkötője lett. Borsi-Balogh Máté a tehetséges gyermeket, egy felnőni nem tudó fiút alakít. Utóbbi nem róható fel karakterének, hiszen az anya érzelmi túlélésében központi szerepet játszott a fiú feltétel nélküli szeretetére való hagyatkozás, és a szoros, kölcsönös függésen alapuló kapcsolat. A sír feltárása számára az apjához és saját múltjához való kötődés és önállósodás lehetőségét ajánlja fel. Mivel korábban nem hallott sokat az apjáról, anyja vallomása a saját komplex érzelmeiről a fiú számára is megkönnyebbülést hoz. Borsi-Balogh érzékenyen egyensúlyoz a gyerek és felnőttkor vékony mezsgyéjén, érzékenyen próbálkozik függetlenedni. A Csákányi Eszter játszotta karakterekben sok a hasonlóság, a hatalmával visszaélő elvtársnő rezonál a kialakuló új politikai rendben ügyesen lavírozó történésszel, aki már taktikusan tervezi, hogyan fogja újraírni a múltat. A közönség persze nagyra értékeli a valósággal való egybecsengést, de most direkt nem írom le kire, az elmúlt évtized színházi tapasztalatai után kifejezetten hálás vagyok az alkotóknak, hogy nem kell még egy lebutított Orbán imitációt végignéznem. Érdekesebb számomra, ahogy Csákányi alakításában felbukkannak korábbi szerepek, a Second Hand marketingmenedzsere és a Titkaink Pánczél elvtárs is felsejlik, Major Tamás paródiája pedig ragyogó. Láthatóan remek formában van az Örkény társulata, és jól áll nekik Kelemen Kristóf instruálása, ez az egyszerre komoly és humoros, intim és távolságtartó stílus. A szereplők kapcsolatából élesen kirajzolódik a mindannyiuk életében központi szerepet betöltő férfi karaktere is. Ugyan csak egy álomban jelenik meg, folyamatosan neki és róla beszélnek. Bár az előadás szándékoltan a női perspektívára koncentrál, kevés jelenet menne át a Bechdel-teszten, azaz, hogy egy jelenetben legalább két, egymással kommunikáló női szereplő van, és nem csak férfiakról beszélgetnek. Így paradox módon a női történelmi narratívákat bemutatni kívánó előadás, mely színésznők számára teret kínál fajsúlyos alakításokra, részben újratermeli a férfiközpontú történelemszemléletet.

Mi? Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye
Hol? Örkény István Színház
Kik? Rendező: Kelemen Kristóf. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Dramaturg-gyakornok: Olteán Márk e.h. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Szlávik Juli. Jelmeztervező asszisztens: Abed-Hadi Lili. Zene: Kákonyi Árpád. Fénytervező: Baumgartner Sándor. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Szereplők: Bíró Kriszta (Dokumentumfilmesnő), Borsi-Balogh Máté (Fiú), Csákányi Eszter (Elvtárs/Történésznő), Für Anikó (Özvegy), Józsa Bettina (Rezidens), Kerekes Éva (Szerető), Nagy Zsolt (Sírásó/Pap/Cellatárs/Orvosszakértő), Voith Ági m.v. (Néni/Belügyes özvegye), Vincze Alina, Pantyi Petra m.v. (Operatőr).