Nem tudom, hogy az emlékezet szépíti-e meg, vagy alá lehet eléggé támasztani tényekkel, de a 21. század fordulója a fellélegzés, a nyitás és igenis a liberális eszmék térnyerésének az időszaka volt, s mindez – legalábbis Kolozsváron – az esélyegyenlőségre, a sokszínűségre, a szólásszabadságra és az emberi jogok tiszteletben tartására, pluralizmusra fordítódott le. A kilencvenes évek második felében egymás után jöttek létre a független művészcsoportok, akadémiai kutatócsoportok, intézmények.

Előzmények

Ebben a periódusban vetettük meg Kolozsváron a kulturális antropológia alapjait azzal a szakmai csoportosulással, amely előbb KUKK (Kultúra Kutatási Kollégium) néven futott, majd 1997-ben Kulturális Antropológiai Intézetként egyetemi keretek között intézményesült, és amely új mesteri programokat vezetett be magyar, román és angol nyelven a kulturális, szociális és vizuális antropológia és a gender studies területein. Ugyanehhez a közösséghez kötődött a még 1996-ban létrehozott Desiré Alapítvány, amely az akadémiai kritikai kultúrakutatásra rákapcsolta a társadalmi aktivizmust feminista, majd roma kisebbségi és szociális hangsúlyokkal. Szintén 1996 decemberében indult be az első kultúrkocsma, a Music Pub, majd 1997. május 9-én a későbbi Insomnia (alapításakor még K. L. Fotógaléria). 1997 októberében nyílt meg a Tranzit Ház, a régió eddigelé leghosszabb életű független kortárs művészeti központja.^[1] Ekkoriban alakult meg a Philosophy&Stuff elnevezésű egyetemista csoportosulás, amely a hétköznapok filozófiájával kezdett el foglalkozni, és lapot indított; képzőművész hallgatókból a Vizeg és az Allergische Plätze, akik performanszokat és zajzenét csináltak; a D Media, ahol rövidfilmeket gyártottak a nacionalizmus ellen; majd 2000 januárjában a Protokoll Stúdió kiállító- és vitatér, amelynek a megnyitásakor a művészek több napra befalazták magukat. És így tovább. 2000-ben a Mentsük meg Verespatakot! mozgalommal az ökoaktivizmus is beindult. A mozgalom később összekapcsolódott a MindBomb művészeti csoportosulással, amely plakátkampányokat szervezett a ciánszennyezés, a korrupció, a közterek politikai ideológiával telített szimbolikus elfoglalása ellen. Ne felejtsük el, hogy mindezek alatt a kolozsvári Főtér közepén ott tátongott még Funar gödre, körülötte trikolór padokkal és szemétládákkal.^[2] Különleges üzenete volt ezért a Sindan román-finn gyógyszervállalat által 1999-ben alapított és Kolozsvárra telepített nonprofit galéria támogatásával és együttműködésével megalkotott sokszínű – a román, a magyar és a luxemburgi zászlók színeit felhasználó – falképnek, amelyet Vera Weisgerber luxemburgi és Cosmin Pop kolozsvári művészek terveztek a Tranzit Ház homlokzatára a Re:Location projekt keretében 2003-ban. Az interetnikus és az általában vett összefogás felfelé ívelőben volt, a civil kezdeményezések nemzetközi érdeklődést keltettek, és kezdtek szerény anyagi támogatásban részesülni. Az 1991-ben alakult Francia Kulturális Központ is a civil szféra felé fordult; 1998-ban megalakult a Soros Alapítvány kolozsvári fiókszervezete, majd utódszervezetként 1999-ben létrejött a Roma Forrásközpont (Roma Center), 2000-ben pedig az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja (EDRC) kolozsvári székhellyel. Pörgés volt, együttműködés, útkeresés, kísérletezés, hibriditás, nem konvencionális terek felfedezése. Igazi átmeneti időszak, interregnum a szó jó értelmében, amikor már és még nem nehezedtek ránk monolit mainstream diskurzusok.^[3]

A RromaNative&Co és a Tranzit Ház

Ebben a miliőben jött létre a RromaNative&Co, a Tranzit Alapítvány rövid életű, de annál közkedveltebb és fontosabb projektje. A RromaNative&Co, amelynek a célja többnyelvű és interkulturális, kísérleti mozgásszínházi produkciók létrehozása volt, 2000–2002 között volt aktív. Ha jól emlékszem, állandó társulatról álmodoztunk. A projektben román színészhallgatók dolgoztak együtt kollaboratív módszerekkel nem professzionális roma színészekkel. Hogy jobban rávilágítsak vállalkozásunk intellektuális környezetére, meg kell említenem a Tranzit Alapítvány néhány, ugyanebben az időszakban futó projektjét: a Cenzúra régi és új formái elnevezésű kiállítás- és vitasorozatot, a 2001-ben indult és azóta is működő interkulturális alkotótábort roma, magyar és román gyermekekkel, és ami a színészcsoport számára a leglényegesebb volt: a Tranz Art in Situt, amely Romániában az Európai Tanács által finanszírozott első projektek közé tartozott. Ez utóbbi apropóján a RromaNative&Co tagjai is részt vettek a Tranzit Ház felújításában más, különböző etnikai csoportokból származó önkéntesekkel, fiatal képzőművészekkel és munkásfiatalokkal együtt. Magasra hágott tehát a hangulat a Tranzit Házban a 21. század nyitányán, habár az ikertornyok összeomlásának baljós vészjelzése még a tízéves gyermekeink ingerküszöbét is elérte: a gyerektáborban készült egyik videóalkotás George Bush és Bin Laden tusakodását dolgozta fel.^[4]

Ilonka néni, polgári nevén Ileana Lăcătuș. Képkivágatok a BluEscape videófüzéréből, készült az Ilona című film forgatásán a kolozsvári Szénafüveken, fotó: Dănuț Chiribeș. Forrás: Tranzit Alapítvány

A RromaNative&Co nem a semmiből lett, több előzményben gyökerezett. A színház már első perctől jelen volt a Tranzit Ház történetében, mint ahogyan az interdiszciplinaritás és az interkulturalitás is. Az első színházi díszelőadáson Georg Kreisler Ma este: Lola Blau című zenés monodrámáját Maia Morgenstern adta elő jiddisül 1997. október 12-án, a Ház nyitófesztiválján, amelynek a Mi és Ők címet adtuk. Ezen a napon debütált Radu Afrim, a később elismert, többszörös UNITER-díjas rendező is, akinek első rendezései egyben a BBTE színházszakának vizsgaelőadásai is voltak: Csehovtól A három nővér, majd a rákövetkező évben a Tranzit Ház által szervezett diákfesztiválon, a Járókelőn, a Hattyúdal. A valódi áttörést az 1999-ben induló Tranzit Napok fesztiválon bemutatott BluEscape jelentette, amely Radu Afrim ötlete és forgatókönyve alapján készült, és amelynek a gerincét Laurie Anderson versei alkották női szemszögből láttatott létélményekről: magányról, csalódásról, elvágyódásról. A mozgásszínházi előadás – Radu Afrim egyetemi végzős vizsgarendezése – tartalmazott egy videófüzért is, amelynek én voltam a rendezője, illetve részben az operatőre is.^[5] A videókat VHS-kazettákról vetítettük a színészek feje fölé, azokat ma már sutának tűnő technikai körülmények között egyenként kellett betáplálni a videólejátszóba, az előadás mégis rendkívül újszerű volt, és nagy sikert aratott a helyi közönség előtt, de nemzetközi fórumokon is, amit számos fesztiválmeghívás jelzett.[6] A BluEscape már a Tranzit Ház saját produkciója volt, mivel bár élvezhettük az egyetem erkölcsi támogatását, semmiféle költségvetés nem állt rendelkezésünkre. A BluEscape csapatából többen évekig a Tranzit körül maradtak, részt vettek Radu Afrim következő produkciójában, a Saviana Stănescu Numărătoarea inversă (Visszaszámlálás) című drámájából rendezett Black Milkben, amelynek a videóit szintén én készítettem, és amellyel szintén szerepeltünk a besztercei altFEST fesztiválon 2000-ben. Ez a fiatal gárda, amelyből később többen vezető színészekké váltak – mint Ofelia Popii a szebeni Nemzeti Színházban, Elena Popa a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színházban, Alin Țeglaș a ploiești-i Toma Caragiu Színházban vagy Cristian Rigman a Kolozsvári Nemzeti Színházban –, képezte a RromaNative&Co keménymagját. Az interkulturális színházi projektet együtt ötöltük ki Radu Afrimmal, akinek az alkotási folyamat első fázisaiban meghatározó szerepe volt a tematizálásokban és a munkamódszer kikísérletezésében, és aki tevőlegesen is hozzájárult a munka elindításához, menet közben azonban elhagyta Kolozsvárt, és így kilépett a projektből. Maradt az alkotócsapat és körülötte egy fiatal antropológusokból, szociológusokból, filozófusokból álló kis társaság, köztük Vasile Ernu, Viorel Anăstăsoaie, Fosztó László, Kozák Gyula, akikkel korábban már más szerveződésekben is együttműködtünk, és akik az interdiszciplinaritás jegyében beléptek a Tranzit munkaközösségébe.

Ilonka néni – kibontott hajjal

A BluEscape, majd a RromaNative&Co egyik motorja Ilonka néni volt, polgári nevén Ileana Lăcătuș, aki nyugdíjas fővel állt be színésznek. A BluEscape-ben Ilonka néni Laurie Anderson The tightrope című versét adta elő saját adaptációjában, román és romani nyelven, az egyetemről kölcsönkért, korabeli történelmi korokat idéző színházi ruházatban. Mivel Ilonka néni nem ír és nem olvas, a verset a mi többszörös parafrazeálásunk nyomán alakította saját képére, és minden alkalommal újabb és újabb apró változtatásokkal adta elő, változatlanul magas hőfokú érzelmi telítettséggel. Az eredeti vers főtoposzait, formuláit megtartotta, de a részleteket saját belátása szerint módosította: elhunyt nagyanyját süteményárusnak képzelte el, és az óriáskereket, amely letűnt rokonait a vízbe forgatta, és amelyet népies szóhasználattal románul átkeresztelt „roata dracului”-nak, azaz az ördög kerekének, meghagyta csattanónak.

Me muljom… Ande munŕo meripo, so dikhljom?
Dikhjlom mînŕe njamule. Se kollen se mule.
Iar, me plîmbindjom man p’ekh sanji sanji sanji dori.
Me daros. Avos man ande, avos pale… Daros ke peraw tele.
Sostar daros? Ke koda has saste njami tele.
Iar pale kode plîmbindjom man p’ekh korzo.
So dikhljom? Mînre dadesra da.
Bikinlas k’ekh kofetăria. Testi bikinlas…
Pale kode so diklhljom? Ekh baro-baro-baro-baro tovo…
Ande koda baro tovo has ekh bari-bari-bari-bari roata.
Ande kode roata kon has? Mînŕe saste barati, kana zhivilem… de târne.
Iar pale kode, kode roata so kârde? Iseljolas se roata.
Ekh pash ando panji, ekh pash has avri dj’ando panji.
Haj so has kode? Koda has Roata drakuluj!
Ande kode se hamas mînŕe manusha. Has roata dracului!

Én meghaltam… Holtomban mit láttam?
Láttam a rokonaimat. Akik mind meg voltak halva.
És én egy vékony, vékony, vékony kötélen sétáltam.
Féltem. Mentem előre, mentem hátra… Féltem, hogy leesek.
Miért féltem? Mert alattam ott volt az összes rokonom.
És utána egy korzón sétáltam.
Mit láttam? Édesapám édesanyját.
Egy cukrászdában árult. Tésztát árult…
Utána mit láttam? Egy nagy-nagy-nagy-nagy tavat…
Abban a nagy tóban egy nagy-nagy-nagy-nagy kereket.
Ki volt azon a keréken? Az összes fiatalkori barátom.
És az a kerék mit csinált? Forgott az a kerék.
Fele bent a vízben, fele kint a vízből.
És mi volt az? Az volt az ördög kereke!
Az összes ismerősöm rajta volt. Az volt az ördög kereke!^[7]

A Black&White a 2001-es győri Mediawave Fesztiválon. Forrás: Tranzit Alapítvány

A vers címét is adó kötéljárás által gerjesztett szorongást a performanszot kísérő videó forgatása közben Ilonka néni a való életben is átélhette, mivel arra kértem, vonuljon végig egy homokdomb vékony gerincén. A felvétel a Kolozsvár szélén fekvő, Kajántó fele eső Szénafüveken készült, egy természeti rezervátumban, ahol a különleges flórájú, sekély vizekkel körülvett buckák holdbéli tájra emlékeztetnek. Saját szavaival így emlékezett vissza erre: „Felöltöztem, de ott adott nekem Csillag egy hosszú, hosszú ruhát. Egy másik ruhát. S akkor kimentünk, de igaz, hogy messzire mentünk az autóval. Mikor odaértünk, kibontottam a hajamat, ott mindjárt filmeztünk. Akkor felmásztam egy nagy-nagy-nagy hegyre, alig másztam fel. Én mit gondoltam: hogy egyszer átmenek és visszajövök. De nem. Hát többször kelletett menjek. Előre, vissza, megint előre, megint vissza, ameddig filmeztek.”^[8] Arra is megkértem, hogy bontsa ki hosszú, kontyba kötött haját. Ez egy általam is ismert gyakran ismételt gesztusa volt, a bizalom és a felszabadultság jele. Ez lett a film záróképe és kulcsmotívuma. Vágásnál visszafordítottam a folyamatot, és reverzben pergettem le: a női emancipáció illuzórikus voltára akartam utalni vele.^[9]

Ilonka néni fellépése a BluEscape-ben nagyban hozzájárult a RromaNative&Co ötletéhez. A hosszas kísérletezéssel járó projekt végterméke végül egy kísérleti videó-mozgás-színház, az ILONA: surprize, surprize, valamint a Black&White című performansz volt. Ilonka néni mindkettőben a főszerepet játszotta, és ő segített abban is, hogy a román színészhallgatók mellé roma fiatalokat toborozzunk. A színházi performansz kezdetben egy roma negyedben, a kolozsvári Byronban megszervezett keresztelői bál adaptációjaként indult, ahova Ilonka néni közbenjárására mindannyian hivatalosak voltunk. Az alapötlet menet közben átfogalmazódott, és az elkészült munka átalakult a közismert szórakoztató tévéműsor, a Surprize, surprize karikatúrájává, a keresztelőn készített videófelvételeimet azonban felhasználtuk benne. Ott ismertük meg és hívtuk be a csapatba az egyik fiatal roma színészt, Varga Mihait, azaz Mihăițát, aki a performansz során Ilonka néni unokáját alakította, és akinek a hirtelen felbukkanására a tévéműsor kliséit utánozva meg kellett „lepődni”. Az előadás nyersanyagát a való életben megtapasztalt sztorik adták, mint amilyen például az egyik turnén a határátkelésnél eszközölt motozás volt.

A Black&White is egy közösen létrehozott performansz volt, amelynek az alapkoncepciója a mereven felállított ellentétpárok sztereotípiáinak (férfi/nő, fiatal/idős, roma/gádzsó) a megkérdőjelezése, lebontása volt. Az előadásokon Ilonka néni fehér menyasszonyi ruhában jelent meg és vezette végig táncával, gesztusaival a tetovált, meztelen felsőtestű fiatal férfi színészek – diszkó, funky, break és house kombinációiból összeállított – táncimprovizációit, amit Cristian Nonica virtuóz csingerálása tetőzött be, hozzáidomulva az egyetlen női szereplő mozgásvilágához. A menyasszonyi ruhát együtt vettük egy Monostori lakótelepi bizományiban, ahol Ilonka néninek egy mérai ismerőse dolgozott. Többet is felpróbált, míg rátalált az igazira. A Black&White – aminek román címe rájátszik az „alba neagră”, azaz az „itt a piros, hol a piros” trükkjátékra is – megkoreografált részekkel volt keretezve, amelyek formakincsét Nonica tanította be a többieknek. Ezeket a betéteket váltogattuk Ilonka néni saját költésű improvizatív szövegeivel, amelyeket hol románul, hol cigányul adott elő. Az első szabadverse tulajdonképpen egy üveggel folytatott szópárbaj volt, amelyet gesztusaival is megelevenített. A második a színésztoborzás egyik anekdotikus történetét dolgozta fel: az utalásokat csak néhányan ismerték a csapatból, de a jelenet a konkrét referenciák ismerete nélkül is rendkívül vicces volt. A szöveget a tánckar visszhangszerűen, Ilonka néni hanghordozását és kiejtését imitálva kórusban skandálta utána, a közönség nagy derültségére. Az Ilonka néni szövegei által életre keltett humor vaskos volt, életszerűségét és élményszerűségét növelte a hátterükben álló közösen megélt történetekbe való eltérő szintű beavatottság, a cinkosság és a kívülállás közötti lebegés:

1. [Szópárbaj az üveggel]
Crezi, că dacă tu ești mare, tu poți pe mine să mă trântești?
Nu, io te trântesc pe tine.
Tu crezi, că poți să mă trântești, ca să beau mult?
Nu beau! Numa cât vreau io, beau! Nu cât vrei tu!
La mine-ncasă io răspund!
Io fac ce vreau io, nu ce vrei tu!
Nu nu, nu, nu! Nici ție, nici ție, nici ție, nici la ăla!
Numa io! Nici la unu nu le dau!
Numai eu beau singură! Eu comand!
Vrei să mă trântești! Te trântesc io! Că-s mai tare! Nu fac ce vrei tu!
Fac ce vreau io! Nu ce vrei tu!
Serus gură, be singură!

Azt hiszed, hogy olyan nagy vagy, hogy leboríthatsz?
Nem, én borítalak le téged!
Azt hiszed, hogy lenyomhatsz, hogy sokat igyak?
Nem iszom! Csak amennyit én akarok! Nem, amennyit te akarsz!
Nálam otthon én diktálok!
Itt azt csinálok, amit én akarok, nem, amit te!
Nem, nem, nem, nem! Se neked, se neked, se neked, se neki!
Csak nekem! Nem adok egyiknek sem!
Csak én iszom egyedül! Itt én diktálok!
Le akarsz dönteni? Ledöntelek én! Mert erősebb vagyok! Nem azt teszem, amit te akarsz!
Azt teszem, amit én akarok! Nem, amit te!
Szervusz szájam, igyunk rája!^[10]

2. [A színésztoborzás]
Amen kidimam kethane!
Kaj zas amen kathar?
K’ekh kher, mo!
Te las kale chas!
Che, romnje?
Khaj ligeres kale chas?
Numa kade, che, romnje!
Da me merav!

Sar meres, dacă has pashe mande?
De tut bul e lume, te del bule!

Mind összegyűltünk itt!
Hova megyünk mi innen?
Egy házba, te!
Hogy magunkkal vigyük ezt a fiút!
Te asszony!
Hova viszed te azt a fiút?
Csak ide, te asszony!
De én meghalok!
Hogy halsz meg, amikor itt állsz mellettem?
Hogy baszna meg a világ, hogy megbasszon!^[11]

A Black&White-ot 2001. február 28-án mutattuk be a Tranzit Házban, amolyan romáknak szánt hommage-ként, mivel Ilonka néni a februárt ironikusan a romák hónapjának nevezte, mondván, hogy rövidsége miatt ez illik a legjobban hozzájuk. A bemutatót több előadás követte ugyanitt, majd a produkciót elvittük a győri Mediawave Fesztiválra is. Az előadás fogadtatásának csúcspontját egy kalotaszegi turnén értük el Váralmáson, ahol a helyi roma közönség hangos, nyílt színi tapssal és nevetéssel fogadta.

Ilonka néni – könyvben

Ilonka néni színészi karrierjének az előzménye azonban még korábbra nyúlik vissza. 1999 tavaszán egy szokásos otthoni együttlét alkalmával, amikor Radu Afrimmal épp a BluEscape részleteiről beszélgettünk, kibontotta a kontyát, és fésülgetni kezdte a haját. Ez a gesztus volt Ilonka néni „eredendő bűne”, amely miatt Radu felkérte, hogy lépjen be a színházba, és ez adta a videó alapötletét is. Ilonka néni már évek óta rendszeresen látogatott minket, gyakran levette a fejkendőjét, és kiengedte a haját. A kislányomnak, Rákinak mutatta, aki eljátszadozott vele. Ekkoriban már a könyvünkön dolgoztunk, amelyet a beszélgetéseink során generált élettörténeti mozaikokból szerkesztettem egybe, három nyelven. A háromnyelvűség nem fordítás eredménye volt, hanem Ilonka néni nyelvi gyakorlata, aki könnyedén váltogatta a cigányt, a románt és a magyart, ezért megélt élményeit mindhárom nyelven történetekké tudta formálni. A könyvet, amely egy hosszú éveken át tartó, bizalomra épülő személyes és dialogikus etnográfia terméke, 2002-ben sikerült megjelentetni a kolozsvári EFES Kiadónál.^[12] A megosztott szerzőséggel jelzett kötet, bár tudományos értékű, elsősorban nem a szakközönségnek szól, hanem szélesebb, azon belül is a roma nyelvű közösségeket megcélzó munka.^[13] Mivel a BluEscape-el párhuzamosan dolgoztunk rajta, belekerültek a performansz előkészületeiről, az előadásokról és turnékról kialakított emlékek is, természetesen Ilonka néni nézőpontjából, ami teljesen újszerűen világítja meg a színpadi alkotás folyamatát.

A kötet közvetlen előzményei a roma nyelvórák voltak, amelyeket Ilonka néni tartott nekem hetente kétszer. Mivel a „tananyag” hétköznapi élethelyzetekből állt össze, adta magát, hogy átalakuljon egy élettörténet-kutatásba. Ilonka néni először 1996-ban kopogtatott be hozzám, egy szokványos papírhulladék-gyűjtő körútja alatt, ugyanis ezzel egészítette ki alacsony nyugdíját. Első látásra megkedveltük egymást, véletlenszerű találkozásunkból életre szóló baráti és munkakapcsolat lett. Akkortájban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia szakának újdonsült tanársegédjeként dolgoztam, de mivel veszélyeztetett terhes voltam a kislányommal, az otthonomhoz voltam kötve. Az Ilonka nénivel folytatott kutatás ezért a szó szoros értelmében „otthonantropológia-kutatás” volt, hiszen az adott helyzetben sokáig csak ő látogatott engem. Ha jól meggondolom, ezt a találkozást a kislányomnak köszönhetem.

A könyvből fény derül Ilonka néni fordulatos és hányattatott életének sarkalatos eseményeire. Ne gondoljuk azonban, hogy a leírtakból megismerhetjük Ilonka néni teljes életét. A könyvben rögzített történetek egy konkrét kutatási helyzetben születtek, az adott hallgatóság – ami rajtam kívül a családomból és néha a barátaimból állt – és egy elképzelt nyilvánosság számára. Ilonka néni élete a valóságban mértékegységekkel sokrétűbb: a színházi projekt, a RromaNative&Co, a Tranzit Ház és a velem való barátsága is csak bizonyos, bár fontos részeit töltötték ki az életének. A száraz biográfiai adatok nyelvén Ilonka néni most a lányai ápolására szoruló idős hölgy, aki több évtizede vonult nyugdíjba a városi szemétfeldolgozó vállalattól, ahol hosszú időn keresztül utcaseprőként dolgozott. Három kapcsolatából hat gyermeket hozott a világra. Menyasszonyi ruhája sosem volt, és egyszer sem futotta neki lakodalomra. Először tizenhét éves korában ment férjhez, előtte egy kolozsvári kőműves vállalat segédmunkásaként dolgozott tizenegy éves korától, mivel édesanyját kisgyerek korában elveszítette, és mostohaanyjával mostoha viszonyban volt. Gyerekfővel szülőfalujában, Mérában élte át a második világháborút. Született 1932. július 8-án, azaz idén, 2022-ben tölti a kilencvenedik életévét.^[14]

A Collaborative Projects with the Participation of Ileana Lăcătuș, alias „Ilonka néni” című előadás kibővített és átdolgozott változata. Elhangzott a Láthatatlan (színház)történetek. Női nézőpontok című konferencián (2021. december 2–4.), akárcsak Cristina Modreanu szintén ebben a lapszámban közölt előadása.

^[1] A Tranzit Ház projektjét Könczei Csilla és Eckstein-Kovács Péter kezdeményezte. Az 1974-ig zsinagógaként működő épületet 1997-ben először saját erőből bérelték ki a Kolozsvári Zsidó Hitközségtől, majd Könczei Csilla 1998-ban megalapította a Tranzit Alapítványt, amely azóta felújította, karban tartja és kulturális központként működteti.
^[2] Gheorghe Funar Kolozsvár szélsőséges nacionalista polgármestere volt 1992 és 2004 között.
^[3] A lista korántsem teljes, részleges átfedések vannak benne az Angel Judit kurátorsága alatt 2012-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállításon megjelenített csoportosulások, intézmények szemlézésével, amelyek elsősorban a képzőművészet oldaláról kerültek bemutatásra. Lásd a kiállítás katalógusát. ANGEL Judit, szerk., Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után, Budapest: Műcsarnok, 2012.
^[4] ECKSTEIN-KOVÁCS Balázs–GRAFF Norbert–MAGYARI Péter, A World treade center összeomlása, 2002, video, 2’. A hivatkozott videók és fényképes illusztrációk a Tranzit Alapítvány archívumának tulajdonában vannak.
^[5] A BluEscape-ről egy kortárs beszélgetést a következő felületen lehet olvasni: ZÁGONI Balázs, „Kék elvágyódás. Beszélgetés Könczei Csillával”, 2000. szept. 15., https://filmtett.ro/cikk/1477/beszelgetes-konczei-csillaval/.
^[6] Marosvásárhely, Lausanne, Beszterce, Szentpétervár, Kolozsvár.
^[7] Elhangzott 1999-ben a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a 7. Alter-Native Nemzetközi filmfesztiválon, Saját fordítás a cigány nyelvű eredetiből.
^[8] KÖNCZEI Csilla–LĂCĂTUȘ Ileana, Ilonka néni (Kolozsvár: EFES, 2002), 285–286.
^[9] A filmezésről Dănuț Chiribeș készített fotósorozatot. Lásd: KÖNCZEI Csilla, „Talált kép: Ilonka néni”, Játéktér 7, 4. sz. (2018): 81–82, https://www.jatekter.ro/?p=29847.
^[10] Elhangzott Tranzit Házban a bemutatón, 2001. február 28-án. Saját fordítás románból.
^[11] Elhangzott a Szilágy megyei Váralmás (Almașu) kultúrházában tartott előadáson 2001-ben. Saját fordítás cigányból.
^[12] KÖNCZEI Csilla–LĂCĂTUȘ Ileana, Ilonka néni, Kolozsvár: EFES, 2002. Megjelent a Next Page Alapítvány Romani Publications Projektjének kereteiben, a budapesti Alapítvány a Nyílt Társadalomért (Open Society Institute – Budapest) támogatásával. A könyv online elérhetősége: http://www.npage.org/IMG/pdf/IlonkaNeni.pdf.
^[13] A könyv magyar fejezetének adaptációját Erdei Emese bábszínművész a BBTE Színház és Film Karának egyetemi végzős előadásaként mutatta be 2019-ben. Az előadást azóta többször játszotta Lăcătuș Ileana–Könczei Csilla–Hatházi András: Ilonka – bábjáték felnőtteknek címen Palocsay Kisó Kata rendezésében. Az adaptáció sajtóvisszhang: HORVÁTH-KOVÁCS Szilárd, „Ilonka néni, csinálunk színházat? És csináltak”, Transindex.ro 2019.06. 20., https://multikult.transindex.ro/?cikk=27871; András Orsolya, „Lelket beszélni a fazékba”, A Szem, 2020, https://aszem.info/2020/11/lelket-beszelni-a-fazekba/. A könyv roma és román fejezeteinek színházi adaptációja még várat magára.
^[14] Az Ilonka nénivel való együttműködés filmes összefoglalóját a kolozsvári Művész mozi vetítette online a Covid- időszakban: „Ilonka néni în Tranzit. Memorii și imagini de arhivă”, videómontázs, 45’, Tranzit House, https://www.cinema-arta.ro/evenimente/ilonka.