A Színház folyóirat 104 hazai színházkritikusnak, színháztudósnak, időközönként színikritikával is foglalkozó szakírónak küldte el a színházszakmai cenzúra/öncenzúra jelenségét körbejáró anonim kérdőívét, amelyet 34 válaszadó töltött ki, bár ebből hatan csak a feleltválasztós kérdésekre adtak választ, bővebben nem fejtették ki a véleményüket.

A szerkesztők éppen amiatt a kimondott-kimondatlan probléma miatt érezték égetőnek foglalkozni a témával, miszerint a hazai kritikaírásban jelen van az öncenzúra, ugyanakkor kitárgyalatlan marad az, hogy mit is értünk öncenzúra alatt, annak milyen – rendszerszintű, politikai, szakmai vagy személyes – okai lehetnek, és éppen a téma szenzitivitása miatt választották annak körüljárására az anonim kérdőívet más lehetséges formák (például kerekasztal-beszélgetés) helyett. S bár a válaszok alacsony számának több oka is lehet (időhiány, érdektelenség, az online kérdőívek elszaporodása), mégis elgondolkodtató, hogy a több mint száz megszólított kritikus csupán egyharmadának válaszaira alapozva tudunk következtetéseket levonni.

A kapott válaszokból kibontakozó kép alapján pedig a kritikusok egy része nem kényszerül(t) öncenzúra gyakorlására a praxisa során, illetve amennyiben alkalmaz öncenzúrát, azt nem politikai nyomásra teszi, hanem sokkal inkább a „szakma” elvárásainak hatására, illetve gyakran az alkotók, társulatok érdekében, az ő „védelmükben” cenzúrázza nyilvános véleményét.

A kérdőív hat főbb kérdés köré rendeződik, és ellentétben az alkotók számára összeállított kérdéssorral, amely több ponton is direkten rákérdez az öncenzúra alkalmazására (a válaszoló saját alkotói gyakorlatában vagy alkotótársaknál), az utolsó „Bármi, amit a színházi (szakmai) öncenzúrával kapcsolatban még fontosnak tart elmondani” ponton kívül a kérdések megfogalmazása kerüli az öncenzúra szót.

Természetesen ennek ellenére – hiszen a kérdőív fókusza egyértelműen kiderül a bevezetésből és a közreműködésre való felkérésből – a válaszok gyakran reflektálnak a külső nyomás kérdésére, mégis sokkal inkább a személyes, emberi kapcsolatok és szakmai megfontolások által vezérelt önkontroll jelensége körvonalazódik a válaszokból.

Az első három kérdés azokat a körülményeket igyekszik feltárni, amelyek hatást gyakorolhatnak arra, ahogyan egy cikk megíródik, ebből kettő kifejezetten a szerző és a kritika tárgyát képező előadás alkotójának egymáshoz való viszonyát firtatja, majd a színházi előadásokon keresztül, illetve azokon túl a szakmai diskurzusban tárgyalható, illetve nem tárgyalható témákra kérdez rá.

Az „Előfordult-e a praxisában, hogy…” kezdetű, feleletválasztós kérdéseket az adott tevékenység/esemény idejére vonatkozóan három válaszlehetőség követi: „az elmúlt 10-12 évben”, „korábban”, „folyamatosan” – ami egyértelműen a Fidesz-érára és az azt megelőző időszakra osztja az idővonalat. A felosztás némiképp problematikusnak tűnik, hiszen az elmúlt 12 év semmiképpen nem tekinthető egységesnek, monolitnak, másfelől pedig a jelenleg aktív kritikusok közül jópáran az elmúlt 12 évben kezdték pályájukat, így a „korábban” válasz esetükben nem értelmezhető.

Bár a válaszokból leszűrt statisztikai adatok is rendkívül értékes információkkal szolgálnak, valóban árnyalt képet a részletesebb kifejtések nyújthatnak – kifejtésre viszont nem minden kérdés esetében adódik lehetőség. Az „Előfordult-e a praxisában, hogy nem írt meg egy negatív véleményt/értékelést egy előadásról, mert függött valamilyen értelemben (korábbi munkakapcsolat stb.) az alkotó(k)tól?” kérdésre meglepően magas számú nem (91,2%) és alacsony számú igen (8,8%) válasz érkezett – ám a válaszok bővebb indoklása nélkül ez némiképp száraz adat maradt. Bár az egyik válaszadó az „egyéb megjegyzésekben” kiegészítette válaszát azzal: „Kritikusként az ember eleve nem ír olyan produkcióról, amihez bármilyen formában köze van. Ez nem öncenzúra, hanem szakmai etika.”

A kérdőív a szóban hangoztatott és a kritikában kifejtett vélemény közötti esetleges eltérésre vonatkozó kérdéssel kezdődik: „Előfordult-e a praxisában, hogy a szóban elmondott/hangoztatott véleményét írásában/kritikájában (jelentősen) megváltoztatta?”, amelyre relatíve alacsony, 26,5% igen válasz érkezett. Továbbá az igennel válaszolók is kivétel nélkül azt hangsúlyozták, hogy az „nem direkt külső nyomás miatt”, „elsősorban belső, önmagamra gyakorolt nyomás miatt”, „nem az öncenzúra miatt” történt, hanem egyfelől azért, mert „az értékelés egy dinamikus folyamat”, „minél többet gondolkodom egy előadáson, annál közelebb/távolabb kerülök tőle”, „korábbi véleményemet elhamarkodottnak ítéltem, és revideáltam”, másfelől mert „szóban olykor erőteljesebben fogalmaz az ember, mint írásban”, illetve szóban gyakran kibuknak a személyes preferenciák is, míg írásban erőteljesebben törekszünk a szakmai szempontok hangsúlyozására.

A következő kérdésre, miszerint „Előfordult-e a praxisában, hogy azért nem írt meg/finomítva írt meg egy kritikát egy előadásról, hogy ne hozza nehéz/kellemetlen helyzetbe az alkotókat?”, már lényegesen több igen válasz érkezett: a válaszadók 79,4%-a válaszolt igennel. Az „Ennek szakmai vagy politikai okai voltak?” kiegészítésre adott válaszukban többen is fontosnak tartották, hogy ezek mellett döntésük emberi-személyes okait (is) hangsúlyozzák.

Egyetlen válaszadó indokolta döntését egyértelműen politikai okokkal, továbbá többen említették a politikai és szakmai okok szétválaszthatatlanságának aspektusát („nem tudtam elválasztani a kettőt”, „a kettő összefügg”), illetve „szakmapolitikai” okokat (hangsúlyozva, hogy azok nem pártpolitikai okok voltak). Az utóbbi típusú válaszokban a legerősebb érvként az jelent meg, hogy „egy erősebb elmarasztalás esetleg gyengítette volna az alkotó/társulat helyzetét”, illetve hogy igyekeztek elkerülni azt, hogy a kritika vagy értékelés direkt vagy indirekt módon hozzájáruljon politikailag kitett alkotók ellehetetlenítéséhez (ne nyújtsanak ilyen jellegű folyamatok számára „háttéranyagot”, „hivatkozási alapot”).

Az egyes előadásokról meg nem írt vagy enyhébb formában megírt kritikára vonatkozó kérdésre adott válaszok többsége azonban mégis a szakmai és/vagy az emberi okokat említette, leggyakrabban pedig (várható módon) a kritikusok az alkotók iránti kímélettel indokolták döntésüket: a válaszadók az „érezhetően jó szándékkal készült, ám rosszul sikerült előadásról” vagy „egy kezdő alkotó esetében” igyekeznek finomabban fogalmazni, emellett érvként merült fel az is, hogy „minden alkotónak vannak nehezebb időszakai”, de előfordult a szakmai szempontból némiképp kétségbevonható „többnyire inkább az emberi kapcsolatok és a jó viszony fenntartására való törekvés” motivációja is.

Némiképp hiányoltam az arra irányuló kérdést, miszerint előfordult-e a válaszadóval, hogy nem írt meg vagy finomítva írt meg egy kritikát azért, hogy önmagát ne hozza nehéz vagy kellemetlen helyzetbe – bár implicit módon az első kérdés magába foglalja ezt az aspektust, ám az arra adott válaszok egyike sem utalt erre. Ugyanakkor a második kérdésnél volt egyvalaki, aki valójában erre a fel nem tett kérdésre válaszolt, amikor a meg nem írt vagy finomítva megírt kritikát a következővel indokolja: „politikai oka volt, olyan értelemben, hogy nem akartam céltáblává válni a közösségben/saját magam ellen fordítani az alkotókat”.

Másfelől viszont míg a saját szakmai megítélés vagy pozíció féltése miatt alkalmazott öncenzúra kérdése a cikkek, kritikák vonatkozásában nem jelenik meg a kérdőívben, addig a válaszadók közösségimédia-aktivitásában követett öncenzúra gyakorlatára rákérdeznek a szerkesztők: „Előfordult-e a praxisában, hogy azért nem osztott meg egy, a szakmáját érintő tartalmat (vagy azért nem szólt hozzá egy, a szakmáját érintő tartalomhoz), mert nem akarta magát nehéz/kellemetlen helyzetbe hozni, nem akart céltáblája lenni politikai stb. megjegyzéseknek, célozgatásoknak?” És bár a közösségi médiában való véleménynyilvánítás, főleg annak strukturáltabb formája hasonló súllyal nyom a latban, mint egy kritikában, értékelésben megfogalmazott vélemény, értékes lett volna arra is választ kapni, hogy az említett öncenzúrázási mechanizmus hogyan működik vagy nem működik a cikkek esetében, sőt, akár a két felület esetében alkalmazott gyakorlatok összehasonlítására is lehetőséget adott volna. Ráadásul a közösségimédia-aktivitás öncenzúrázására vonatkozó kérdés esetében nem is nyílt lehetőség a válasz bővebb kifejtésére, így csak statisztikai adatokat kaptunk: a válaszadók 58,8%-ánál nem fordult elő, 41,2%-nál viszont előfordult, hogy bizonyos mértékű öncenzúrát gyakorolt a közösségimédia-felületeken.

A kérdőív további két pontja nem a kritikaírás szintjén megmutatkozó lehetséges öncenzúrát, hanem a színházi előadásokon keresztül, illetve a szakmai diskurzusban tárgyalható témák kérdését járja körül.

A „Problémásnak értékeli-e, ha egy színházi előadás aktuálpolitikai üzenetet (is) hordoz?” kérdésre egyetlen igen válasz érkezett – ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy szinte az összes válaszadó annak a véleményének adott hangot, hogy erre a kérdésre nem lehet ennyire egyértelmű választ adni.

Az igen választ a válaszadó azzal indokolta, hogy az aktuálpolitizáló színház könnyen Zeitstückké válhat, akár egy évadon belül érvényét veszítheti – ugyanakkor ő is elismeri, hogy „társadalmi, sőt politikai relevanciája alapvetően szükséges”.

A nemmel válaszolók szinte mind egyetértettek abban, hogy a színház egyik legfontosabb feladata, hogy a jelenről beszéljen, aminek része az aktuálpolitikai helyzet megjelenítése, tárgyalása is, ugyanakkor többen leszögezik, hogy a megvalósítás módja rendkívül lényeges: az aktuálpolitikai üzenetet a színházban alapvetően akkor tarhatjuk elfogadhatónak, ha az „nemcsak egyszerű odamondogatás, hanem egy helyzet felmutatása”, ha „kellő formát”, vagyis „művészi áttételt” kap, mivel „ennek hiányában az üzengetés csak silány poénkodás” marad.

Több válaszban visszaköszön az vélemény, miszerint problémássá válhat egy aktuálpolitikai üzenet közvetítése abban az esetben, ha az túl nyílt és egyértelmű, ha propaganda- és kampánycélokra használják, vagy ha az előadást/színházat/társulatot a kormányzó hatalom vagy akár ellenzéki pártok finanszírozzák. Továbbá felmerült annak kérdése is, hogy egy aktuálpolitikai üzenet akár törvényt is sérthet, illetve hogy „a nézeteimmel és/vagy a magyar és/vagy a nemzetközi jogrendekkel és/vagy a demokratikus alapeszményekkel radikálisan ellentétes színházesztétikára és -gyakorlatra képes vagyok-e alkotói szabadságként tekinteni”.

Személy szerint leginkább azokkal a véleményekkel értek egyet, amelyek szerint „nem is az aktuálpolitikai »beszólás« tud igazán nagyot ütni, hanem egy kemény, többrétegű, kritikus üzenet, aminek aktuális értelme is (!) van”, vagy „jobban hiszek a nézők elgondolkodtatásában, mint az alkotói véleménnyel való megkínálásában”.

A „Hogyan érzékeli, vannak-e ma a (színházi) nyilvánosságban olyan szakmai kérdések, amelyek nem megtárgyalhatóak?” kérdésre alapvetően háromféle válasz érkezett. A válaszadók egy része konkrét témákat, neuralgikus pontokat említ, például: „színházvezetői/rendezői bántalmazások és a határpontok, színházvezetői kinevezések szakmaiatlansága”, „bizonyos igazgatók érinthetlensége”, „szakmai és magánéleti kapcsolatok összefonódása”, „a kritika saját helyzete, a kritikusok felelőssége/felelőtlensége a saját szakmájuk iránt, a folyóirat-támogatások kérdése, a színigazgató-választások, a függetlenek támogatása, a tao-támogatások újraosztása”. Mások a hatalmi kérdések megtárgyalhatatlanságára reflektálnak: „a színház és a hatalom összefonódásáról a hatalommal összefonódott színházcsinálókkal nem lehet beszélgetni, ugyanis tagadják annak a létét, illetve mindig kitérő válaszokat fognak adni”, illetve rosszabb esetben „a jelenlegi hatalom által leuralt nyilvánosság nem ad teret magának a vitának sem”. A harmadik típusú válasz pedig konkrét kérdések helyett azt a fundamentális problémát említi, miszerint nem létezik olyan platform, közös nyilvánosság, ahol a kérdések egyáltalán megtárgyalhatóak lennének („nem mintha nem lehetne róluk beszélni, csak ha beszélünk is, nem jutunk egyről a kettőre, főleg azért, mert nagyjából ki-ki a saját közegében beszélget”). E témában az egyik válaszadó arra a konklúzióra jut, miszerint „a párbeszéd hiánya eredője lehet az öncenzúrának”.

A közös platform hiánya kapcsán szintén többen említik a színházi világ két táborra szakadásának problémáját: „sokszor már politikai állásfoglalásnak számít, hogy valakiről szakmailag jót vagy rosszat gondolunk”, „a mostani hiszterizált közhangulatban azonnal politikai címkét kap az a kritikus, aki bizonyos alkotókról jót/rosszat ír”; továbbá e táborok zártságát, belső összefonódásait: „ami politikai (ür)ügy, az valójában a be nem engedés/kizárás okozta személyes sérelmek mentén keletkezett törésvonal mentén keletkezett”, „mindkét oldalra jellemzőek toxikus összefonódások és hatalmi viszonyok”.

Az utolsó kérdésre adott válaszok egyike megfogalmazta, hogy „az öncenzúra mértéke szerintem nem derül ki ebből a kérdőívből”, amivel részben egyet is kell értenem. Sok minden más viszont kiderül.

A válaszokból kibontakozik egy alapvető kérdés, miszerint a visszafogottabb véleménynyilvánítás vajon öncenzúra vagy szakmai mérsékletesség. Több válaszadó is megfogalmazta ezzel kapcsolatos álláspontját, kétségét: „nem szeretek mindentudó pozícióból írni kritikát”, „nem hiszek a könyörtelen megfogalmazásban, szerintem nincs pozitív hozadéka. De akkor hol kezdődik az öncenzúra?”

Ugyanakkor a válaszokból határozottan kirajzolódik egy olyan kép, hogy a válaszadók számos esetben nem saját érdekükben (saját szakmai pozíciójuk vagy megítélésük „védelmében”), hanem az alkotók, társulatok érdekében folyamodnak öncenzúrához – és ez nemcsak a negatív vélemények tompítását, hanem adott esetben a pozitív kritika „elhallgatását” is jelentheti, ahogy az egyik válaszadó írja: „Más kérdés, ha veszélyesen jó az adott elődás. Akkor, gondolva annak életben maradására, nem biztos, hogy kifejti az ember az egyébként nyilvánvaló s előrevivőnek érzett üzenetet. Így biztosíthat pár hónapnyi túlélést valami jónak, míg valakik »meg nem értik«.”

Másfelől viszont a válaszokból az is kiderül, hogy a kritikusok esetében az öncenzúra elsődlegesen nem is a politikai hatalom nyomása miatt alakul ki, hanem sokkal inkább a „szakma” sajátosságaiból fakad, ezen belül három tényezőt említenek a válaszadók. Egyrészt a kirekesztés veszélyét („Ahhoz, hogy valaki következetesen vállalja szakmai véleményét, erős emberi és szakmai hálóra van szüksége. Ennek hiányában egy outsider, egy kiközösített lesz, akit előbb vagy utóbb, így vagy úgy, szétszed és kirekeszt a szakma.”), másrészt azt a tényt, hogy egy rendkívül szűk körről, kis szakmáról beszélünk („Nem tudom, hogy ilyen kicsi és ilyen kitettséggel bíró szakmában meg tud-e szűnni teljesen az öncenzúra – de jó lenne, ha tudnánk lépéseket tenni egy őszintébb közeg megteremtése irányába.”), végül pedig az egzisztenciális függés problémáját („Az öncenzúra nem csupán politikai kérdés, mert ha nem lehet egzisztenciálisan is független a kritikus, akkor csak beágyazottként lehet a szakma része, így százféle [hatalmi, egzisztenciális és személyes] szálon kötődik emberekhez és intézményekhez.”).

Ezzel összefüggésben említette meg az egyik válaszadó azt az igen fontos aspektust (és személy szerint engem meglepett, hogy csak egy ilyen válasz érkezett), miszerint „ma a legfontosabb a marketing, a piaci öncenzúra: változtattak-e az kritikusok a kattintásvadászatért, azért, hogy az adott színház is megossza a kritikát stb.”.

A felmérésből továbbá számomra érdekes kép bontakozott ki arról is, hogy a kritikusok hogyan látják saját helyüket a társadalomban és a jelen politikai helyzetben. Bár egyfelől elhangzanak olyan vélemények, hogy egy-egy jó vagy rossz kritika hozzájárulhat az adott társulat vagy művész helyzetének meggyengüléséhez is akár, ezért a kritikusra jelentős felelősség is hárulhat („ellehetetlenítés helyett a fejlődést lehetővé tevő megmaradás esélyét néztem”), másfelől viszont elhangzik az is, hogy „a kritika szava ma már jóval kevesebbet ér, mint anno”.