Az Esti Kurir szemfüles újságírója 1928 őszén elcsípett egy érdekes beszélgetést a Belügyminisztériumban. A tudósításában szereplő színházi küldöttség előbb a Miniszterelnökségre ment, onnan küldték át őket az illetékes főhatósághoz.

„A miniszter titkárának szobájában a küldöttség tagjai szemben találták magukat Tomcsányi[1] miniszteri tanácsossal, az erkölcsök legfőbb őrével, aki mosolyogva köszöntötte Hegedűs Gyulát.[2]
– Újból itt vagy? – kérdezte.
– Igen! – mondotta Hegedűs. – Az utóbbi időben majdnem annyit vagyok a belügyben, mint a színpadon. De mondd méltóságos uram, mi van a betiltással?
– Én nem tudom – felelte Tomcsányi –, ez a főkapitány dolga.
– Ilyenkor mindig a főkapitánnyal jöttök elő — válaszolt nevetve Hegedűs.
– Nekem ugyan vannak kifogásaim – mondotta Tomcsányi –, bár ezek nem rendészeti természetűek. Ilyen például az, hogy a forradalom egyik alakja azt mondja a másiknak: – Jó kis blatt vagy te.
– Kérlek alázatosan – felel Hegedűs –, ezt nem a szövegkönyv írja elő, sem a rendezői utasítás. Ezt valamelyik színész hirtelenében rögtönözte.
– Különben – szól Tomcsányi – az előadás értékes. Neked, valamint Kiss Ferinek[3] hatalmas munkát kell végeznetek. Hát Rátkai végleg áttér már a drámára?
– Igen – mondja Hegedűs.
– Csak azután úgy ne járjon – szól Tomcsányi –, mint annak idején szegény Vizváry,[4] akinek akkor is nevetett a közönség a színpadon, amikor valami szomorút mondott.
Közben Tomcsányi miniszteri tanácsost keresik telefonon. A telefon nagyszerűen rezonál és hallani, amint valaki azt kérdi:
– Hát betiltották?
Tomcsányi ezt feleli a telefonba a küldöttség tagjainak nagy derültségére:
– Nem, nem tiltották be, hanem az urak előre érezték, hogy baj van a darabbal és ezért feljöttek ide, hogy intézkedjünk.
Kedélyes mederben folyik a társalgás, majd rátérnek arra, hogyan lehetne a dolgon segíteni.
– Az lesz a leghelyesebb – veti közbe Tomcsányi –, hogy ma este nem tartanak az urak előadást, hanem a bizottság előtt eljátsszák újból a darabot.
Remélem, kis változtatásokkal nem fog akadály gördülni a darab előadása elé.”[5]

A kedélyes beszélgetés, nem nehéz kitalálni, egy színházi előadás éppen esedékes betiltása körül forgott. Történetünk azt példázza, hogyan működött a cenzúra egy olyan időszakban, amikor nem is volt cenzúra.

A 20. század első két évtizedében a színházi előadások bemutatását, esetleg betiltását elsősorban azok a rendeletek keretezték, amelyeket a századforduló idején alkottak a jó erkölcs védelmében a Belügyminisztériumban. 1897-ben a szeméremsértő nyomtatványok, képek nyilvános helyen való kitételének, árusításának eltiltásáról rendelkeztek, 1903-ban pedig rendőrhatósági engedélyhez kötöttek minden – a hivatásos színházi előadáson kívüli – nyilvános, közönségnek szánt tevékenységet. A hivatásos színházakat a Főváros által számukra kiadott színháznyitási engedély korlátozta, amelyben a színház kötelességévé tették, hogy előadásai „irodalmi és művészi színvonalon álljanak, a jó ízlést, a vallást, az erkölcsi és nemzeti érzést ne sértsék”. Ennek megszegése az engedély visszavonását, vagyis a színház bezárását eredményezte volna. A Belvárosi Színház erre való tekintettel állt el Arthur Schnitzler Körtánc című színművének bemutatójától 1926-ban.[6] Alkalmi előadások, vendégjátékok megtartására rendőrhatósági engedélyt kellett kérni. Ugyancsak ebben az évben Max Reinhardt társulata Éduard Bourdet[7] drámáját még bemutathatta a Magyar Színházban, a további előadásokat viszont már nem, mivel az engedélyt visszavonták. A húszas évek közepén, mint e példák is mutatják, erkölcsvédelem címszó alatt széleskörű kampány kezdődött, amelyet még egy új rendelettel is megtámogattak. Ami leginkább propagandisztikus célokat szolgált, és a hatóságokat fokozott aktivitásra sarkallta.

Az 1927. januári Az közerkölcsiség védelméről szóló belügyminiszteri körrendelet[8] előadó-művészetekre vonatkozó része is csupán a „jó erkölcsökre” és a „jóízlésre” hivatkozik: „A rendőrhatóságok kötelesek mindennemű nyilvános színi vagy egyéb előadást, mutatványt és mulatságot erkölcsrendészeti szempontból az eddiginél fokozottabb mértékben ellenőrizni. […] jogszabályokban biztosított törvényes intézkedésekkel kötelesek továbbá megakadályozni azt, hogy olyan darabot, egyes számot vagy mutatványt előadjanak, amely akár a tárgyánál fogva, akár a szereplők magatartása miatt nyilvánvalóan a jó erkölcsökbe ütközik, nemkülönben azt is, hogy a jóízlésbe ütköző táncokat, avagy egyéb táncokat a közerkölcsiséget vagy a jóízlést sértő módon nyilvánosan táncoljanak.”

A rendelethez kapcsolódóan végrehajtási utasítások születtek, a budapesti rendőrfőkapitány napiparancsában már az is szerepelt, hogy a jóízlés, az erkölcs mellett a hazafias és nemzeti érzést és az állami intézményeket is védeni kell. Mindez, mint várható volt, fokozottabb mértékű ellenőrzést és lényegesen több problematikusnak ítélt esetet eredményezett. A színházi előadásokkal kapcsolatban is számos intézkedésre került sor, ezek egy része túlkapásnak bizonyult. A napi sajtóban népszerű téma lett az intézkedések ismertetése, bírálata, sőt kifigurázása. A tudósításokban előszeretettel írtak cenzúráról, ahogy a tiltakozó művészek is ezt a fogalmat használták.

A következő, 1927/28-as színházi évad a rendelet szempontjából ehhez képest szerény „termést” produkált. (Politikai természetű színházi botrány kerekedett a Nemzeti Színház Szomory-bemutatója körül,[9] majd Josephine Baker pesti vendégjátéka borzolta a kedélyeket, ami egészen parlamenti interpellációig jutott.[10]) Hogy a színházak lettek „szelídebbek” vagy a végrehajtás lett elnézőbb, az majd száz év távlatából nehezen megítélhető.

Az évad végén az Andrássy úti Színházban Heltai Jenő egyik, húsz évvel korábban már sikerrel bemutatott egyfelvonásos operettjét érte el a rendőri szigor. Az Enyém az első csók[11] című darabot a rendőrség betiltotta, majd a belügyminiszter[12] csekély változtatásokkal engedélyezte. És ebből az alkalomból megmagyarázta azt is, hogy ami a rendőri beavatkozás következtében történik, az miért nem cenzúra: „Általában én nem vagyok a cenzúra barátja, nem is akarok élni annak gyakorlásával, mert az nehezemre esik. Maguknak az érdekelteknek kell érezniök azt, hogy meddig mehetnek el, és hogy mikor kerülnek le arról a mezsgyéről, amely azután szükségessé teszi a rendőrség beavatkozását. Nemcsak az erkölcsi szempontokra vagyok tekintettel, de figyelemmel vagyok arra is, hogy a színház számára igen nagy megterhelést jelent, ha egy darabot előad és mikor az ilyen dologban intézkedem, figyelembe veszem azt is, hogy ne károsítsak senkit sem. […] Ha valamely darabnál aggályok merülnek fel, tessék azokat még az előadás előtt tisztázni. Nem cenzúra gyakorlásáról van itt szó, hanem csak barátságos vélemény nyilvánításról ilyen aggályok esetén, és akkor módosítsák azt, nehogy indokolatlan kiadásba verjék magukat.”[13]

Tehát nincs cenzúra, de annak önkéntes gyakorlását elvárják. Ha pedig olykor betiltásra is sor került, akkor kisebb-nagyobb kompromisszumok árán, általában arcvesztés nélkül lehetett az ügyet lezárni. Az írók, a művész értelmiség nagyobb része ezzel nem értett egyet, és különböző fórumokon tiltakozott a szabadságjogok tiprása ellen. A belügyminiszter szavait ugyanis könnyen szembesítették a napi gyakorlattal. Ha a rendeletre hivatkozva csak bizonyos feltételekkel engedélyeznek, pontosabban nem tiltanak egy előadást, akkor az mégiscsak a cenzúrára emlékeztet. Amikor egy színpadi műből elvesznek – ez volt a leggyakoribb beavatkozás –, akkor az, akár jobb, akár rosszabb lesz a változtatás révén, jelentősen eltérhet az eredeti írói szándéktól vagy a színpadra állítók elképzelésétől. A közönség persze mindezt nem érzékelte. A kihagyott replikák éppúgy nem keltettek hiányérzetet, mint ahogy összehasonlítás hiányában a tompított megszólalások sem tűntek fel a nézőnek.

1928 őszén az említett erkölcsi, jogi, politikai összefüggések jegyében igazi színházi botrány színhelye lett a Magyar Színház. Faludi Jenő[14] igazgató Büchner Danton halála című drámáját kívánta műsorra tűzni, és a dráma színpadra állítására az ismert német rendezőt, Karl Heinz Martint[15] kérte fel.

A Danton Max Reinhardtnak köszönhetően 1916-ban ébredt fel „Csipkerózsika-álmából”, és azt követően valóságos diadalútja következett Európa vezető művészszínházaiban. Tegyük hozzá, hogy nem konfliktusok nélkül, mint ahogy ez Budapesten is történt. Faludi igazgató minőségérzékét jelzi, hogy a dráma fordítását Kosztolányi Dezsőre bízta.

A bemutatót megelőzte a híre, így nem csoda, hogy a főpróbán a Budapesti Főkapitányság és a Belügyminisztérium rendőri főosztálya képviseletében megjelent egy bizottság. A kiküldött főtisztviselők a látottak alapján azt jelentették, hogy a darab túlságosan forradalmi tendenciájú, egyes jelenetekben az erkölcsvédelmi rendeletbe ütköző párbeszédeket is tartalmaz, ezért azt javasolják, hogy a főkapitány tiltsa meg színrevitelét.[16] Ami meg is történt: a rendőrfőkapitány az előadást betiltó végzést hozott. A döntés ellen a színház képviselői – mint azt korábban már láttuk – a belügyminiszternél tiltakoztak. Ennek eredményét Faludi Jenő egy diplomatikus nyilatkozatban ismertette: „A miniszter nagyon szíves volt hozzánk. Kijelentette, hogy nem engedett szabad folyást a rendőrség intézkedésének, haladéktalanul megállította az egész apparátust, […] még azt sem engedte meg, hogy a rendőrség kiadja a már tényleg meghozott határozatot. Kijelentette […], nincs szándékában, hogy megakadályozza a Danton halála előadását, azonban vannak bizonyos állami szempontok, amelyek korrekciókat tesznek szükségessé a darabon. Ha ezek a korrekciók megtörténnek, készséggel adja beleegyezését ahhoz, hogy a darabból előadásokat tarthasson a Magyar Színház.”[17]

Az október 4-re tervezett bemutató tehát elmaradt, helyette egy újabb „főpróbára” került sor a „kormány cenzúrabizottsága”[18] előtt. Ennek eredményeképp a belügyminiszter „készséggel megadta” a beleegyezését a premierhez. Arról, hogy a darab szövege több helyen megváltozott, a sajtóból mindenki értesülhetett: elhagyták Marion és Danton jelenetét, Saint-Just híres beszédét és néhány erős kifejezést.[19] A változtatások indoklásáról keveset tudhatunk, bár annyi kiszivárgott, hogy Saint-Just beszédében „egyes hatósági tényezők valósággal a vér mámorának dicsőítését látták”.[20] A példás éberségnek köszönhetően ezek a mondatok már nem hangzottak el a színpadon: „Egy eseménynek, amely az erkölcsi világrend, más szóval az emberiség arculatját megváltoztatja, joga van vérben gázolnia. […] minthogy mindenki egyenlő körülmények között jött létre, mindenki egyforma annak a különbségnek a leszámításával, amit a természet maga alkotott. Ennél fogva sem az egyénnek, sem egyének kisebb vagy nagyobb osztályának nincs joga semmiféle előnyre vagy kiváltságra.” Ez a beavatkozás ugyanúgy cenzúra, mint amikor az újságok a betiltott cikkek helyét üresen hagyva jelentek meg. A színpadi űr azonban nem ilyen feltűnő, azt, hogy Saint-Just „kevesebbet beszél”, nem veszi észre az átlagnéző. A napilapok újságírói erre a szempontra nem voltak érzékenyek, viszont volt, aki megírta, hogy Faludi igazgató még örült is a kihagyásoknak, hiszen így az igencsak hosszú darab időtartama megrövidült.[21] Ezzel a művészeti és a politikai után egy újabb szempont jelent meg: az üzleti. (Az előadás végül 8 órától fél 11-ig tartott.)

A belügyminiszter alakítása a „jó rendőr” szerepében sikeres volt. A betiltás tehát nem bizonyult betiltásnak. Az első hírek hallatán a fordítót, Kosztolányi Dezsőt is megkérdezték, aki akkor így reagált: „Nem hiszem, el nem hihetem, hogy a Danton halálát betiltanák vagy be akarnák tiltani. Ez szomorú volna, megdöbbentő volna, de mindenekelőtt érthetetlen volna. A darab tárgya a francia forradalom, a polgárság szabadságharca, amelyben a mai társadalmi rend nyugszik minden intézményével együtt. Itt az ő diadalmas előretörését látjuk, és váltig csodálkoznék azon, ha a polgárság nem vállalná a múltját.”[22]

Azután, hogy a zártkörű éjszakai előadáson látta a darab megcsonkított változatát, így nyilatkozott: „Hogy mit húztak ki Büchner drámájából, mit nem, ahhoz semmi közöm. Mint tegnap kijelentettem, én nem vállalkozhatom arra, hogy a darabot mindkét nembeli serdülő ifjúság és a serdülő felnőttek számára átírjam, mert irodalmi értékű műről lévén szó, ez hamisítás volna. Ilyesmire különben sem alkalmas a toll. A rendőrkard alkalmasabb.”[23]

A német rendező, aki a tortúra miatt megkésett premiert nem tudta megvárni, levélben tiltakozott mindenfajta csonkítás ellen. A részletek iránt érdeklődő nézők gyors válasz kaptak arra a kérdésre, hogy mi maradt ki az eredeti drámából, hiszen a Nyugat október 16-i száma leközölt két nemkívánatos jelenetet. Ám Saint-Just beszéde továbbra is titok maradt az olvasók előtt. Ugyanebben a számban a folyóirat színvonalához méltó, gondolatgazdag reflexiót is közölt az előadásról három szerző tollából.[24] A napilapok általában elismerően írtak a színrevitelről, a mérvadó kritikák[25] még a teljes darabot láttató főpróba alapján születtek. Ezekben a szerzők dicsérően említik meg Tóth Böskét Marion szerepében, de mivel a jelenet a közerkölcsvizsgán megbukott, őt a bemutató utáni előadások közönsége már nem láthatta. A Színházi Életben október végén megjelent szövegkönyv a színpadon véglegesített változat.[26]

A kialakult helyzet megítélése nem lenne teljes, ha a betiltás támogatóiról nem szólnánk. A jobboldali sajtó nem látott cenzúrát, a rendőrség jogos és jogszerű beavatkozásáról értekezett. Így tett az Új Nemzedék vezércikke az előadást kellő távolsággal szemlélve, de az ország helyzete láttán érzett fokozott aggodalommal: „Valóban nem tudom, hogy mi az úgynevezett irodalmi értéke a Danton halála című színdarabnak, amely körül az ország érdekének szempontja szembekerült a színház zsebének számításával. Azaz nem tudom, hogy tisztára esztétikai mérlegelés alapján micsoda bizonyítványt kellene kiállítani róla. Lehet, hogy elsőrangú, de nincs kizárva, hogy semmit sem ér. Nem tudom, mert nem láttam. Az azonban bizonyos, hogy voltak és nyilván még vannak benne részletek, amelyek arra alkalmasak, hogy gyenge ítélőképességű embereket az ország nyugalmának veszedelembe sodrásával félrevezessenek. Vagyis: vannak olyan részei, szóvirágai, célzásai és utalásai, amelyek a mai nyugtalan világban könnyen ferde irányban befolyásolhatják az amúgy is elégedetlen, túlingerelt, ezernyi bajjal küzdő-vergődő társadalmi rétegeket, még pedig nemcsak a baloldalon, hanem a jobboldalon is.”[27]

Danton halála, r.: Karl Heinz Martin, Magyar Színház (1928). Fotók: archív

A színházi cenzúra jogi intézményének felvetése nem ördögtől való, bár mint Lázár Miklós[28] javaslata is mutatja, gyakorlattá tétele nem olyan egyszerű: „Ha előzetes cenzúra van: ilyen katasztrofális meglepetés ki van zárva. A főkapitányságon, vagy a belügyminisztériumban berendeznek egy osztályt, ahol a színigazgatók benyújtják a darabot, ott az illetékes közegek elolvassák, véleményt mondanak róla és közlik a színházzal, vagy éppen az íróval, hogy a darabot a mai rendszer politikai vagy közerkölcsi szempontjából előadhatónak tartják, igen-e, vagy nem.” Lázár Miklós javaslata igencsak naiv, hiszen az előzetes cenzúra csak a szövegre tud hagyatkozni, és abban még nem látszik, hogy a színpadon milyen lesz a szoknya hossza. A konkrét esethez pedig ennyit tett hozzá: „El sem merem képzelni, hogy a Dantont azért tiltották be, mert a francia forradalom egyes jeleneteit dolgozza fel drámává, hiszen maga Pekár,[29] aki legalább ötven kilóval súlyosabb íróegyéniség, mint ez a világhírű nyurga, tuberkulotikus német fiatalember volt: szintén drámát szerkesztett Dantonról, akit mégsem lehet kitiltani a francia forradalomból, akár csak Robespierret vagy Saint Justöt, bármily helytelenül is viselkedtek ezek a polgárok száznegyven évvel ezelőtt. […] Nincs olyan patologikus suhanc vagy megrögzött gazfickó ebben az országban, aki ma itt forradalomra gondolna, legkevésbé azok sorában, akikből a pesti színházlátogató közönség kikerül.”[30]

A cenzúra léte, intézményesítése az államhatalom, konkrétan az adott időszakban regnáló politikai erők felelőssége. Alkalomadtán, és ez egy jó alkalom volt, a sajtó képviselői okkal voltak kíváncsiak a politikusok véleményére. A politikus pedig, ha nem tud mit mondani, akkor hallgat, ha mégis szembesítik a kérdéssel, akkor hárít. A miniszter például így: „A kormánypártban ma este rövid időre megelevenedett az élet és azok a képviselők, akik irodalmi és színházi ügyek iránt érdeklődnek, a Danton halála körül támadt eseményekről is beszélgettek. Megjelent a pártban gróf Klebelsberg Kuno[31] kultuszminiszter is, aki a Magyar Hírlap munkatársának kijelentette, hogy az ügyet nem ismeri, a darabot nem látta, különben is az egész kérdés a rendőrség, illetve a belügyminisztérium hatáskörébe tartozik, így tehát ő a maga részéről nem szólhat hozzá.”[32]

A miniszter hallgatása: egyetértés. Ám ugyanazon a napon a miniszterelnök szociálpolitikai osztályának vezetője, Benes Zoltán is nyilatkozott: „Előre kell bocsátanom, hogy a betiltó végzés a Danton halála ellen nem ment ki és a korrektivumok[33] az igazgatóság önkéntes felajánlása alapján történtek meg a darabon. Így maradtak ki mindazok a mozzanatok, amelyek akár köz-, akár államrendi vagy közerkölcsi szempontból aggályosak voltak. Tulajdonképpen nem változtatások történtek, hanem inkább kihagyások. Húztak a darabból, mert egyébként is rendkívül hosszú volt. Így például teljesen elmaradt az első börtönjelenet. Közbevetően meg kell jegyeznem, hogy én a jó darab kellékeit egyáltalán nem tudom a Danton halálában felfedezni.”[34]

Ha tehát „az ország érdekének a szempontja” érvényesül, a bemutatót meg lehet tartani. „A belügyminisztérium hozzájárul a ma esti előadáshoz, abban a föltevésben, hogy azok a változtatások, amelyeket a Magyar Színház igazgatósága önként fölajánlott, elegendők arra, hogy minden további intézkedést mellőzhessünk.”[35] Ez a kommüniké elég egyértelmű üzenet. Nem zárható ki ugyanis, hogy a Magyar Színház igazgatósága ismét abba a helyzetbe kerül, hogy további „önkéntes” változtatásokat kell végeznie ezen vagy egy másik színdarabon.

Az előadás népszerűségének kezdetben jót tett a botrány. Október 25-ig folyamatosan játszották az előadást, utána is a repertoár része maradt, összesen 31 alkalommal került a kínálatba. A jobboldali lapok szerint egyértelmű bukás volt, a produkciót nagyra becsülő Kárpáti Aurél is azzal a szófordulattal élt, hogy a Danton halála „a kényszerű kihagyások után nem aratott tartós sikert”.[36] Az Ojság című zsidó vicclap így összegezte a helyzetet: „A Magyar Színház jelenti, hogy Danton nem halt meg csak haldoklik.”[37] Azt nem írták meg, hogy a Magyar Színház is. Mivel a bemutató túlságosan nagy költségeket jelentett, amit a jegybevétel nem tudott kompenzálni, ezért az előadás kezdete lett egy, az egész évadon keresztül tartó lejtmenetnek. Végül 1929 nyarára csődhelyzet alakult ki, és ez Faludi Jenő igazgatásának végét jelentette.

Schöpflin Aladár korábban említett, a Nyugatban megjelent kritikája példamutatóan emelkedik el a konkrét eseménytől. Legyen ez megszívlelendő tanulság minden korok kritikusai számára: „A száz év előtti német fiatalember átélte és drámájában megírta azt az élményt, ami a mai világháború utáni kor nagy élménye is: a forradalom és a forradalomból való kiábrándulás élményét. Talán nem is egészen tudatosan, de a genialitás határát súroló ráérzéssel megérezte a forradalom – a francia forradalom és minden forradalom – ideologikus természetét. Egy ideológia, amely a maga önkényes premisszáiból levezetett tételeit egyenlő rangra emeli a természet kényszer erejű törvényeivel és ebből jogosítványt merít minden normális viszonyokra szabott erkölcsi törvény áthágására. Büchner drámájában ezt az ideológiát, a darab dialektikai csúcspontját Saint Just konventi beszéde fejti ki, miután az addigi események, Robespierre viselkedése, Danton egyes szavai, a tömeg állhatatlanságának frappáns példái erre a csúcspontra terelték az egész drámát. […] Saint Just beszédéből derül ki tulajdonképpen a forradalom végső abszurditása, mert ez a beszéd olyan élre állítja az egész forradalmat – ideológiailag és gyakorlatilag egyaránt –, hogy onnan már csak leszédülni lehet. Ezt a beszédet a rendőri hatóság betiltotta a Magyar Színház színpadáról. Érthető okokból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet és ezenkívül is kiskorúsítja a közönséget, nem tételez fel róla annyi értelmet, hogy egy egész gondolati struktúrájában forradalomellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni és ne egyes szavak után induljon. Nem is tudjuk, mennyire benne vagyunk egy új biedermeyer korban, amelyben a hatóság atyai jóakarattal vigyáz a polgárok nyugodt kérődzésére és gondoskodik arról, hogy ne kerüljön bendőjükbe a gyomorsavakat kissé jobban izgató táplálék.”

[1] Tomcsányi Kálmán (?–1946) minisztériumi főtanácsos, államtitkár.
[2] Hegedűs Gyula (1870–1931) színész, leginkább a Vígszínházban játszott.
[3] Kiss Ferenc, Hegedűs Gyula, Rátkai Márton a vitatott előadás főszereplői.
[4] Vizváry Gyula (1841–1908) színész, rendező.
[5] Esti Kurir, 1928. okt. 5., 1–2.
[6] A Körtánc bemutatója március 27-én lett volna. A Főváros Tanácsa 23-án, miután a darabot „közerkölcsbe ütközőnek találta”, nem engedélyezte a premiert. Részletesen lásd: Világ, 1926. márc. 24., 7. A döntés hivatali indoklása megtalálható: Fővárosi Közlöny, 1926/15. sz., 727–730.
[7] Édouard Bourdet (1887–1945): Die Gefangene, eredeti címe: La Prisonnière.
[8] Belügyi Közlöny, 1927.febr. 20., 327; 151 000/1927. B. M. rendelet.
[9] Erről részletesen: Magyar Színháztörténet 1920–1949, főszerk., BÉCSY Tamás, SZÉKELY György (Budapest: Magyar Könyvklub, d. n.), 232–234.
[10] Pesti Hírlap, 1928. ápr. 26., 7–8.
[11] Heltai Jenő–Szirmai Albert: Enyém az első csók, 1928. máj. 16.
[12] Scitovszky Béla (1878–1959) 1926–1931 között belügyminiszter.
[13] 8 Órai Újság, 1928.máj. 23., 12.
[14] Faludi Jenő (1873–1933) 1925–1929 között a Magyar Színház művészigazgatója.
[15] Karl Heinz Martin (1886–1948) német színházi és filmrendező.
[16] Esti Kurir, 1928. okt. 5., 1.
[17] Pesti Napló, 1928. okt. 5., 3.
[18] Uo., 3–4.
[19] Újság, 1928. okt. 6., 9.
[20] Az Est, 1928. okt. 6., 6.
[21] Magyar Hírlap, 1928. okt. 6., 7.
[22] Esti Kurir, 1928. okt. 5., 2.
[23] Esti Kurir, 1928. okt. 6., 2.
[24] SCHÖPFLIN Aladár, TERSÁNSZKY Józsi Jenő és KÜRTI Pál, lásd Nyugat 21, 20. sz. (1928).
[25] KÁRPÁTI Aurél, Pesti Napló, 1928. okt. 5., 13-14., valamint 1928. okt..6. 9.; LACZKÓ Géza, Az Est, 1928. okt. 5., 9.; PAPP Jenő, Magyarság, 1928. okt. 5., 10.
[26] Színházi Élet 18, 44. sz. (1928): 113–133. Kosztolányi Dezső a felkérésre a rendezői példányt fordította le, ennek teljes szövege azonban nem ismert.
[27] Új Nemzedék, 1928. okt. 6., 1.
[28] Lázár Miklós (1887–1968) újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő.
[29] Pekár Gyula (1866–1937) Danton című drámáját 1920. november 5-én mutatta be a Nemzeti Színház.
[30] Esti Kurir, 1928. okt. 5., 2.
[31] Klebelsberg Kuno (1875–1932) jogász, országgyűlési képviselő, vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1931).
[32] Magyar Hírlap, 1928. okt. 5., 3.
[33] A hiba kiküszöbölésére alkalmas tettek, korrekciók.
[34] Esti Kurir, 1928. okt. 6., 2.
[35] Népszava, 1928. okt. 6., 4.
[36] Erdélyi Helikon 1, 10. sz. (1928): 563.
[37] Az Ojság, 1928. okt. 28., 7.

Facebook Comments