Nem tudom, van-e egyáltalán ezeknek a soroknak olyan olvasója, akinek be kellene mutatni Radnóti Zsuzsát. Úgy értem: olyasvalaki, akinek ne lenne fogalma Radnóti Zsuzsa lenyűgözően sokoldalú, fontos, összetett munkájáról, amelynek egyfelől számos jelentékeny dráma megszületését és színre kerülését, illetve nem egy kiváló prózaíró alkalmi vagy huzamosabb idejű drámaíróvá transzformálódását köszönhetjük, másfelől olyan elméleti munkákat, amelyek megszületésük óta hivatkozási alapjai a 20-21. századi magyar dráma és színház kapcsolatáról szóló diskurzusoknak. Ezek az elméleti munkák ráadásul nem szakzsargonban íródott, kevesek számára hozzáférhető tudományos értekezések, hanem közérthető, világos, az összefüggéseket, a tágabb irodalmi és színházi kontextust is láttató, roppant meggyőző (esetenként persze vitára ingerlő) tanulmányok. Így aztán Radnóti Zsuzsa – sajnos nem túl gyakran megjelenő – új köteteinek mindenkori recenzense örömmel fedezheti fel a szövegek összefüggéseit a korábbi írásokkal, illetve a színházi gyakorlattal, analizálhatja az egymásra épülő tanulmányok szerkezetét, összevetheti az azokban megfogalmazott értékítéletet a sajátjával, elemezheti azok eltéréseit (belekalkulálva mind a szerző, mind saját maga esztétikai elfogultságait).

A Megmozdult irodalom esetében azonban nem ez a helyzet, hiszen nem új kötetről van szó, hanem korábbi írásokból készült válogatásról. A Kossuth Kiadónál Légrádi Gergely szerkesztésében megjelent könyv négy – közel sem egyforma terjedelmű – fejezetre tagolódik. A háromnegyedét kitevő első rész a korábbi, alapvetően a kortárs, illetve közelmúltbeli magyar drámáról, illetve annak a színházzal való kapcsolatáról szóló tanulmányokból nyújt válogatást, majd a második részben alkalmi jellegű, egy-egy színházi eseményhez kapcsolódó szövegek következnek. A harmadik fejezetbe néhány közéleti megszólalás került; ezek mind az aktuális színházi botrányokból indulnak ki, de azoknak nemcsak színházi, hanem társadalmi eredőjét és következményeit is vizsgálják. Az utolsó részben pedig előbb két kortárs író – Spiró György és Háy János – szól Radnóti Zsuzsáról, míg az utolsó lapokon a szerkesztő és a szerző beszélgetése olvasható. Bár nem vékony a kötet, nyilvánvaló, hogy egy olyan jelentős és szerencsésen hosszú pályát, mint Radnóti Zsuzsáé, egyetlen könyv semmiképpen nem tudhat a maga (akárcsak hozzávetőleges) teljességében prezentálni. Így azután azt vártam, hogy az egymást követő írások valamilyen gondolati vezérfonálra felfűzve a pálya valamely meghatározó aspektusát, esetleg annak aktuális szemszögből fontos szegmensét emelik majd ki. Ám az oldalakat lapozgatva egyre bizonytalanabb lettem, egyre kevésbé láttam ezt a bizonyos vezérfonalat. Kapaszkodót jelenthetnének a szerkesztői megnyilvánulások, ám a Légrádi Gergely jegyezte rövid előszó inkább ajánlónak érződik, mintsem a kötet koncepcióját kijelölő írásnak. Az az interjú pedig, amelyet Radnóti Zsuzsával készített, tiszteletteljes, a pályát jól feltérképező, annak szinte minden szegmensére rákérdező dialógus, amelyből azonban nem tudunk meg többet a szerzőről annál, mint amit az olvasott munkákból már megtudtunk, és végképp nem derül fény a szerkesztőnek az életműhöz való személyes viszonyára.

Mankók híján tehát az olvasó maga bolyonghat a könyv tanulmányai között, amelyek akkor is izgalmasak, ha nem először olvassuk őket. Igaz, nem azt a felfedezés értékű izgalmat nyújtják, mint megszületésükkor, hanem inkább a mai nézőpont izgalmát. Átgondolhatjuk például, hogy azok a következtetések, amelyeket egy-egy szöveg az adott alkotó pályájának alakulása kapcsán két-három évtizeddel ezelőtt levont, mennyiben igazolódtak azóta, illetve azt, hogy a szerző értékítéletét hogyan látjuk mai szemmel (az alkotói pálya teljesebb ismeretében). Miként azt is, hogy a korábbi, a kortárs dráma és színház viszonyát elemző tanulmányok születése óta hogyan változott ez a viszony, milyennek látjuk például ma a legifjabb rendezőnemzedék és a kortárs dráma kapcsolatát, vagy hogy milyen következtetéseket vont le az irodalom a posztdramatikus színház trendjéből. A képet árnyalja, hogy Radnóti Zsuzsa természetesen folyamatosan követi az irodalmi és a színházi trendek változásait, azoknak szűkebb és tágabb kontextusaival is tisztában van, s nemcsak a magyar, de a kortárs nemzetközi és irodalmi élet meghatározó alkotóit illetően is naprakész tudással bír. Amit nemcsak a kötet közelmúltban született írásai bizonyítanak, hanem a korábbiak átdolgozása, frissítése is. Merthogy a Megmozdult irodalomban szereplő szövegek jelentős részét a szerző átdolgozta, bővítette. És akár meg is fogalmazhatnánk a kötet egyik fontos céljaként e tanulmányok aktualizálását. Hogy mégsem hajlanék erre, annak egyik oka az, hogy itt természetszerűleg nem újragondolásról, átértékelésről van szó, hanem kiegészítésről, néhány esetben kisebb átstrukturálásról, esetleg egy-két hangsúly finom áthelyezéséről. (Amit nem is éreztem minden esetben feltétlenül szükségesnek. A nyitótanulmány, a „Megmozdult irodalom – A lázadó dramaturgiák 120 éve” esetében például az volt az érzésem, hogy az egyébként is nagyon hosszú időszakot átfogó, rengeteg stílusirányzatra, alkotóra, műre kiterjedő írást megterheli és helyenként óhatatlanul is kissé felsorolásszerűvé teszi a bővítés és az átszerkesztés. A közéleti értekezések pár soros, mai nézőpontból írt reflexiói helyett pedig talán szerencsésebb lett volna egy rövid, a folyamatokat összegző írás közlése.) Másrészt ezek a kiegészítések nem befolyásolják az eredeti kötetek integritását; a Lázadó dramaturgiák ezek nélkül fog megmaradni a korszak dráma- és színháztörténeti szempontból is kimagasló fontosságú munkájának.

A kiegészítések fejtörésre okot adó hozadéka viszont az, hogy van-e annak jelentősége, vagyis jelent-e alkotói állásfoglalást az, ha a bővítés elmarad. Hogy például a Borbély Szilárd darabjairól szóló, 2013-ban született, remek elemzéseket tartalmazó tanulmány, amely a drámai életmű színházi felfedezését sürgeti, azért nem kerül-e kiegészítésre, mert Az Olaszliszkai 2015-ös bemutatója a Katona József Színházban esetleg nem igazolta a szerző várakozásait, vagy azért, mert a bemutatónak nem lett távlati hatása Borbély műveinek színházi felfedezésére. Mint ahogy voltaképpen az sem tudható, hogy a válogatás szerkesztői koncepcióját befolyásolta-e valamennyire Radnóti Zsuzsa véleménye, vagyis egyes tanulmányok bekerüléséből vagy kimaradásából vonhatunk-e le bármilyen következtetést a szerző hozzájuk való viszonyáról, utólagos rálátásáról. Találgatni persze lehet, s talán az olvasás, a befogadás öröméhez hozzátartozik ez a találgatás is. Én fokozatosan értettem meg, hogy érdemes elengedni azt a feltevést, hogy egy szerkesztői koncepcióra – akár tükrözi az a szerzői szándékot, akár nem – kell felfűzni a kötet tanulmányait. Érdemes inkább koncepció és prekoncepció nélkül, szabadon, ugyanakkor egymással összevetve olvasni azokat. Innen nézve az egymást követő írások többször ismételt gondolatai, a preferált írók, művek, példák gyakori elemzése és citálása – másfelől egyes alkotók és művek talán meglepő hiánya/kimaradása – nem csupán egy stabil értékrendet és elméleti hátteret rajzol ki, de a magyar dráma és színház több fontos, az elmúlt évtizedeket meghatározó vonulatát, trendjét is. Az alkalom szülte értékelő írások pedig nemcsak a szerzőnek az elméleti munkákból is kikövetkeztethető ízlését mutatják, hanem azt a színházi embert is, aki teljes mértékben nyitott az ízlésétől némiképp elütő alkotások elismerésére, jelentőségük felismerésére is. (Ez utóbbi még a vitatható értékítéletek mellett is észlelhető; Jeles András különleges jelentőségű, meggyőződésem szerint színházi nyelvteremtő erejű rendezésével, a Valahol Magyarországonnal kapcsolatban ugyan erős kritikát is megfogalmaz, de jelentőségét, formátumát felismeri, méltatja.) A közéleti értekezések pedig nemcsak annak a bizonyítékai, hogy Radnóti Zsuzsa együtt él a jelen fontos alkotóinak színházi küzdelmeivel, hanem hogy látja ezeknek a színházon túli, politikai-társadalmi kontextusát is, amelyet éppen olyan higgadtsággal és alapossággal elemez, mint a különböző színházi, irodalmi folyamatokat, kapcsolatokat.

És ezen a ponton mégis kirajzolódik egyfajta koncepció. Mert ha az alkotói életút foglalata nem is lehet egyetlen kötet, a szemelvények válogathatóak úgy, hogy nyilvánvalóvá tegyék az alkotói pálya roppant gazdagságát, változatosságát és következetességét. Így kedvet csinálhatnak a korábbi, komplett kötetek vagy az ebbe a könyvbe fel nem vett tanulmányok elolvasására vagy újraolvasására is. A Megmozdult irodalom legfontosabb üzenete alighanem éppen az, hogy olvassunk minél többször, minél több Radnóti Zsuzsa-írást. Amihez a szerző remélhetően még újabb és újabb munícióval is szolgál majd.

RADNÓTI Zsuzsa, Megmozdult irodalom, Budapest: Kossuth Kiadó, 2021, 432 oldal, 4800 Ft