Sebestyén Aba Csehov-adaptációja olyan purgatóriumszerű világban játszódik, ahol a lassú és reménytelen vágyakozás pókhálóként telepedik rá minden élőre. A karakterek képtelenek arra, hogy szabaduljanak ebből a csapdából, ugyanakkor az az érzésem támadt, mintha nem csak a karaktereknek esne nehezükre átlépni határaikat. A Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának Három nővér című versenyelőadása ugyanis felszakítatlan érzelmi gátakat hagyott bennem és katarzis nélkül maradtam annak ellenére, hogy Pálfi Ervin (Andrej) és a szerepet éppen átvevő Béres Márta (Mása) játéka nagyszerű volt – az általuk megformált figurák valóban élővé váltak a színpadon, esendően emberiek, gondolkodóak és pimaszul különlegesek voltak.

Fotók: Igor Preradović

A Szabadkai Népszínház produkciója meglátásom szerint összességében is a színészek jelenlétére alapozott, mindemellett azonban formai megoldások tekintetében klisékbe fulladt. Ilyen a nem igazán kidolgozott homokmotívum, amely pusztán esztétikai kontextusban volt számomra értelmezhető, mivel az idő gyors elrepülésére és a lélek korrodálódására vonatkozó metaforikus jelentés kockacukorként olvadt el a számban az első tizenötperc után. A homokvár a játéktér előterében szintén kevéssé cizellált megoldásnak bizonyult, hiszen csupán szemléltette a színpadon megjelenő szexuális kapcsolatok romboló hatását.  Ugyanezt gondolom az előadásban megjelenő víz (mocsár? megtisztulni vágyás?) motívumáról is, amely csenevész vizesárok képében teljesen funkciótlannak tűnt számomra. Az állandó központi díszletelemek (homokdomb, zongora) miatt statikusnak ható tér hangulata erős melankóliát árasztott, az elhagyatottság és a pusztulás asszociációit hozta érvénybe. Mindemellett azonban a díszlet kivitelezése nem volt számomra meggyőző a látvány szempontjából. A színpadkép és a nem határozottan historizáló, de múltszázadbeli elemeket felvonultató jelmezek (Sós Beáta, Hatházi Rebeka) összességében kevéssé vált javára a produkciónak, bár hozzá kell tennem, hogy sejtéseim szerint ennek oka nem a művészi gond hiánya, hanem az, hogy a látvány minden ízében elcsépelt szimbólumokat erőltetett magára: a kellékek közül a képkeret esetlen használata vagy a homokóra behozatala, a jelmezek kapcsán pedig a színszimbolika zavart leginkább.

Úgy gondolom, ezen elemek csupán elvonták a figyelmet az egyébként pontosan meghatározott emberi viszonyokról. Egyértelműnek tűnt ugyanis, hogy az emberi kapcsolatok pontossága fontos volt rendezőnek és színésznek egyaránt. Egy-egy karakternél talán elsődleges asszociációk motiválták a játékot (Kalmár Zsuzsa Olgája), de különösképp Irina és Natalja Ivvanovna (Dedovity-Tomity Dina és Magyar Zsófia) esetében szépen kirajzolódó karakteríveknek és hiteles alakításoknak lehettünk tanúi. Sajnálattal konstatáltam azonban, hogy a társulat pályakezdő színésznőivel ellentétben két kisebb szerepben feltűnő fiatal színész kevéssé kapott lehetőséget arra, hogy tehetségét megcsillogtassa a színpadon. Budinčević Krisztián (Ferapont) és Nyári Ákos (Fedotyik) karaktereihez a színészvezetés vagy a színészi játék hiányosságai miatt egyáltalán nem találtam a kapcsolódási pontot. Ferapont esetében a helyzetet szerfelett megnehezítette a felesleges és kevésbé elegáns rokkantábrázolás is. A szolga alakja ugyanis, bár kétségkívül sajnálatot ébresztett bennem, sematikus és közhelyes maradt, véleményem szerint a karakter emberi dimenziója kevéssé mutatkozott meg. Aligha találtam nyomós okot arra, hogy az idős karakter figuráját egy fiatal sérült fiúra cserélje le a rendező, hiszen a szereposztás egyéb értelemben klasszikusnak mondható. E gesztus mögött a kiszolgáltatottság elementáris megmutatására való törekvést sejtem, illetve a hatáskeltés célját.

A hol filozófus-részeg, hol eltúlzottan és kellemetlenül őrjöngő Csebutikin (Csernik Árpád) és a klasszikusan agresszív Szoljonij (Hajdú Tamás) karaktereinek interpretrációi sem hatottak rám meggyőzően, cselekvéseik motiválatlannak tűntek, mondataik nézőpontom szerint nem voltak elég hangsúlyosak. Mivel ezen figurák nem tudták betölteni feszültségkeltő szerepüket, Tuzenbach báró (Kovács Nemes Andor) bejelentett halála sem volt katartikus megtisztulás a két férfi Irina iránt érzett szerelmének egymásnak feszülése után. Tuzenbach és Irina kapcsolata azonban épp ennek a vértelenségnek köszönhetően működhetett érzékletesen az előadásban.

Szintén feszültségmentes színpadi „összefutások” voltak Versinyin (Mezei Zoltán) és Kuligin (Baráth Attila) találkozásai. Izgalmas rendezői értelmezés lehet e kapcsolat ily módon való kibontása: a minden szempontból fölényben lévő szerető és a megcsalt férj viszonya Kuligin meddő tehetetlenségét és vérszegénységét bizonyítják. Egy szenvedélymentes férfi és egy elfojtott vágyakkal teli nő „halált virágzó” kapcsolata jelenik meg érzékletesen. Ez a meglehetősen hűvös, tragikusan rossz házasság apróbb gesztusokban megjelenik a másik két testvér kapcsolatában is: szép és átgondolt volt, ahogyan a Mása-Kuligin kapcsolatot átszövő mintázatok átfolytak a többi testvér életébe, előrevetítve házaságaik jövendő pusztulását. Andrej és felesége viszonylatában mindez odáig fajul, hogy Andrej szótévesztéssel összekeveri Mását és Natasát, mely erős gesztus arra enged következtetni, hogy Sebestyén Aba nagy hangsúlyt szeretett volna fordítani ezen áthallások kidolgozására.

A Cári-Baczó Tibor nevéhez köthető zenei elemek kimunkáltsága üdítő volt az előadás egészét tekintve, a zenei motívumok egy végső fináléban visszatérve zárták a produkciót. Az utolsó jelenet színpadi hatáskeltését ugyanakkor valamelyest megzavarta, hogy Kisvárdán technikai értelemben meglehetősen esetlenül jelent meg Natalja Ivanovna tervezett virágoskertje, a zsinórpadlásról ledobott pár csomó művirág képében. Ez a gesztus sajnos nem csupán a különleges lezáráshoz kapcsolódó esztétikai élményemet rombolta, de egy másik narratívát is nyitott, közvetlenül a befejezés előtt: egyrészt a történet síkján kezdett bele egy olyan új gondolat felvázolásába, amelyet már nem tudott kibontani, másrészt megdöbbentő volt e pár szál satnya növény égből való leereszkedése, vagy inkább lezuhanása minden következmény vagy folytatás nélkül.

Összességében úgy gondolom, a Szabadkai Népszínház Három nővér című produkciója túl sokat vállalt ahhoz képest, amit teljesíteni tudott, de mégis túl keveset a darabban rejlő lehetőségekhez mérten. Az előadás központi figurája Andrej maradt, és bár egyértelműnek hatott központi szerepe és perspektívájának dominanciája, ez a gondolat is felszínen lebegve terjeszkedett csak különös olajfoltként. A produkció a játszó színészek művészi kvalitásai és a rendező néhány izgalmas ötlete ellenére sem tudott behúzni lassú, mindenki által rettegett, elpazarolt életekkel és beteljesületlen vágyakkal teli buborékvilágába, a hiányérzetekből fakadó feszültséget pedig a különleges lezárás sem tudta feloldani bennem.

Mi? Csehov: Három Nővér
Hol? a Szabadkai Népszínház Magyar Társulat előadása Kisvárdán
Kik? Rendező: Sebestyén Aba. Játsszák: Pálfi Ervin (Prozorov, Andrej Szergejevics), Magyar Zsófia (Natalja Ivanovna), Kalmár Zsuzsa (Olga), Béres Márta (Mása), Dedovity-Tomity Dina (Irina), Baráth Attila (Kuligin, gimnáziumi tanár), Mezei Zoltán m.v. (Versinyin, alezredes), Kovács Nemes Andor (Tuzenbach), Hajdú Tamás (Szoljonij, százados), Csernik Árpád (Csebutikin, katonaorvos), Nyári Ákos (Fedotyik, hadnagy), Rókus Zoltán (Rode hadnagy), Budinčević Krisztián (Ferapont, szolga), Pesitz Mónika (Anfisza, dada). Díszletterv: Sós Beáta m.v. Jelmezterv: Hatházi Rebeka m.v. Zeneszerző: Cári-Baczó Tibor m.v. Dramaturg: Brestyánszki B. Rozi. Súgó/ügyelő: Kulhanek Edina. Rendezőasszisztens: Kocsis Valéria.