A színházról folytatott diskurzusok korántsem mentesek olyan kérdésektől, amelyekre nem adható egyértelmű válasz – sőt, a különböző álláspontok igen gyakran egymás ellentétei. Ez egyaránt adódhat a kérdések komplex természetéből, a néző és alkotó eltérő színházfelfogásából vagy az előadás természetéből. A nehezen megválaszolható kérdések csoportjába sorolhatjuk az előadás önmagában vett teljességének problematikáját. Mennyire tekinthetjük az előadást zárt egésznek? Mettől meddig tart egy produkció? Akkor kezdődik, amikor lekapcsolják a nézőtéren a fényeket, és a színpadon megjelennek a színészek? Véget ér a tapsrenddel?

Jelen cikk a Színház folyóirat 2022. évi komplex színikritikusi mentorprogramjának próbaírásaként született. A program szakmai együttműködő partnerei a Játéktér és a Revizor – a kritikai portál.

Fotó: Barabás Zsolt

A kérdésekre kétféle választ is adhatunk. Egyrészt mondhatjuk, hogy a szorosan vett játékidő jelöli ki az előadás kezdetét és végét. Eszerint a kész alkotás minden eszközt megad nekünk, nézőknek ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a látottakat. A játékidőn kívüli hatások már nem szolgálhatnak olyan információval, ingerrel, ami változtatna az élményen. Az előadás maga képezi meg mind a jelentéseket, mind a keretet, amelyben ezek értelmezhetőek lesznek. A szoros értelemben vett nézés idejét megelőző vagy követő beszélgetések, kritikaolvasatok, foglalkozások már nem gazdagítják döntő mértékben a kialakult benyomásunkat (sőt, „elronthatják” az élményt). Másrészt azonban azt is állíthatjuk, hogy a befogadási folyamat túlcsordul a nézőtéren töltött idő keretein, és az előadásról alkotott képünk kialakulásában fontos szerep jut mind az elvárásainknak, mind a feldolgozó beszélgetéseknek. Bárhogyan gondolkodunk, azt mindenképpen elismerhetjük, hogy előzetes ismereteink befolyásolják az értelmezés aktusát (egyes előadások pedig építenek is erre, például ha egy játékhagyomány ellenében születnek). A kérdés az, mit értünk a befolyásolás alatt: ezek az előzetes ismeretek csupán aktivizálódnak az előadás során, és árnyalják, de nem változtatják meg az élményt, vagy egyenesen irányítják a befogadást?

A kérdést illetően meghatározó színházi élményben volt részem az idén negyedik alkalommal megrendezett sepsiszentgyörgyi Flow fesztiválon. A mozgásszínházi fesztivál harmadik napján homlokráncolva jöttem ki az Anton Lachky Company The Others című előadásáról. Azt éreztem, a produkció túlságosan megrekedt az általánosságok szintjén, és helyenként leegyszerűsítette a klímaválság komplex problémáját. A közönségtalálkozón viszont elhangzott egy olyan információ, amit azelőtt sem a műsorfüzetben, sem a társulat honlapján nem láttam: az előadást 6 éves kortól ajánlják, bár a célközönséget az alkotók nem szűkítenék le kisiskolásokra. Hirtelen minden átrendeződött a fejemben – ha ennek az információnak a birtokában ültem volna be a nézőtérre, teljesen más véleménnyel távozom.

Ebben az írásban esettanulmányszerűen azt vizsgálom, hogyan irányíthatja a befogadást egy játékidőn kívüli tényező, jelen esetben az előadást követő beszélgetés. Teszem ezt úgy, hogy nem egy, hanem rögtön két kritikát írok a The Others-ről. Az első egy „mi lett volna, ha?”, amely akkor született volna, ha nem jövök rá arra, hogy az előadás gyerekeknek (is) szól, a második pedig a közönségtalálkozó utáni véleményem lenyomata. Azért tartottam fontosnak mindkettőt megírni és egyben publikálni, mert az első kritikában megörökített benyomásaim nem íródtak felül maradéktalanul. A két szöveg gyakran fog ellentmondani egymásnak, de az előadásélményem pont ezekben az ellentmondásokban ragadható meg a leginkább. A kritikák egymás mellé helyezésével pedig a befogadás folyamatát, az élmények átírhatóságának lehetőségét is igyekszem letapogatni.

BEFORE (Közönségtalálkozót megelőző kritika)

A Belgiumban élő, szlovák származású koreográfus, Anton Lachky The Ohers című előadása korunk égető problémáit járja körül: fókuszában a klímaszorongás és az elmagányosodás áll. A témaválasztás nem idegen a kortárs tánc világától (személy szerint két ilyen előadással is találkoztam a tavalyi évben a nagyváradi Infinite Dance Fesztiválon: a GG Tánc Eger Bolero-jával, valamint a Duda Éva Társulat Wonderlandjével); a színház és ökológia viszonyának fontos és összetett kérdéséről pedig több írás is napvilágot látott (lásd Színház folyóirat 2021. júniusi száma).

Fotó: Toró Attila

Az Anton Lachky Company produkciója a fenntarthatóság szempontjából átgondolt alkotás: a készítők nemcsak beszélnek a klímakatasztrófáról, de saját hatókörükön belül igyekeznek tenni is valamit ellene. Nem használnak díszletet, a jelmezeket turkálóból szerzik be. Az előadást elsősorban Belgiumban játsszák, a táncosok kiválogatásánál fontos volt, hogy az országban éljenek, és ezzel is csökkenteni lehessen az előadás utaztatásának környezetre gyakorolt káros hatását. Amennyiben mégis ellátogatnak külföldre, a meghívó fesztivál szervezőit arra buzdítják, hogy a legkörnyezetkímélőbb szállítási megoldást válasszák. Az alkotók szívesen játszanak szabadtéren, gond nélkül lemondanak a fényhatásokról. Bár örülök ennek a korántsem magától értetődő, de annál fontosabb reflexivitásnak, ami a játszási körülmények és a körüljárt téma kapcsolatában felfedezhető, azt éreztem, nem sikerült a maga komplexitásában megragadni a problémát.

A The Others – a mozgásszínházi előadásoktól némiképpen szokatlan módon – erősen épít a narrativitásra. Egy mesélői hang halad végig a mű egészén, az ő elbeszéléséből értesülünk a szereplők nevéről, jelleméről, az őket körülvevő világ természetéről és a beálló változásról (szöveg: Eléonore Valère-Lachky). A térben négy táncost látunk, mozgásuk hol párhuzamosan zajlik a narrációval, hol megszakítja azt (ők nem kommunikálnak verbálisan sem velünk, sem egymással). A szereplők, Evelyne, Dunya, Nino és Lewis egy kiüresedett műanyagvilágban élnek, ahol nem nőnek növények és nincsenek állatok sem. Az élet egyelten forrása számukra a tánc: a mozdulatok kimeríthetetlen variációja teszi őket boldoggá. Mozgásterüket egy láthatatlan fal korlátozza, szabályok tiltják, hogy átlépjenek rajta (nem kizárt viszont, hogy ezek a saját belső szabályaik). Egyszer beszökik hozzájuk egy mókus, akit követve kilépnek az élő világba és elpusztítják műanyag otthonukat.

Az alkotás jelhasználata egyszerű és jól érthető, már-már a didaktikusság határát súrolja. Nem nehéz rájönni arra, hogy a steril és élettelen műanyagburok a mi valóságunk megfelelője. A megoldás pedig látszólag egyszerű: minden rajtunk múlik, engedjük el a műanyagot, térjünk vissza a természetbe. Kérdésként lebeg bennem, hogy ez mennyire álfeloldozás? Hiszen a klímaszorongás többek között abból is ered, hogy érezzük a környezeti válság következményeit, de hiába igyekszünk minden erőnkkel fenntartható életmódot folytatni, korántsem biztos, hogy ellensúlyozni tudjuk a multicégek ökológiai lábnyomát. Ugyancsak kérdés, hogy létezik-e még háborítatlan természet, ahová visszatérhetünk, kimenekülhetünk? Az előadás bináris oppozícióra épül: létezik egy teljes mértékben rossz, valamint egy ideális világ.

Hogyan viszonyul ehhez a történetszálhoz a koreográfia? Az előadás mozgásvilágára egyaránt jellemző a kortárs tánc, a hip-hop, a street dance és a klasszikus balett. A különböző műfajok elemei azonban nem válnak el élesen egymástól, nem teszik széttartóvá a koreográfiát, hanem egy harmonikus és egységes táncnyelvbe olvadnak. Az előadás több pontján is szembesülünk a táncosok (Evelyne de Weert, Dunya Narli, Nino Patuano, Lewis Cooke) lenyűgöző virtuozitásával. Ugyanakkor a mozgás semmi újat nem ad hozzá a narrációhoz, nem képes azt árnyalni, átértelmezni vagy újabb jelentésréteggel gazdagítani. A tánc fokozatosan a szöveg illusztrációjává válik: ha a hang arról beszél, hogy Lewis örül, akkor Lewis boldogan táncol; ha arról, hogyan keresi Nino a kiutat, Nino végigtapogatja a láthatatlan falat. Mivel a szöveg erősen lírai és metaforákban gazdag, azt is nehéz lenne kijelenteni, hogy a tánc szerepe a történet érzelmi vonalának megjelenítése vagy egy másfajta szimbolika beemelése. Hiányoltam továbbá, hogy a különböző helyzetváltozások valamiféle mozgásbéli változással is együtt járjanak: mert bár látjuk, ahogyan kilépnek a szereplők a régi életükből és azt mímelik, hogy elhajítják maguktól a műanyag világot, a bezártság és szabadság állapotának mozgásbeli leképződése közt nincs minőségbeli eltérés, a mozdulatok milyensége nem változik.

AFTER (Közönségtalálkozó utáni kritika)

Az Anton Lachky Company The Others című mozgásszínházi előadása remek példa arra, hogyan lehet kisiskolásokkal a kioktatás veszélye nélkül beszélni társadalmunk aktuális problémáiról. A produkciót, amelynek fókuszában a klímaszorongás és az elmagányosodás áll, az alkotók hatéves kortól bárkinek ajánlják, és gyakran játsszák érdeklődő iskoláknak, osztályoknak. Fontos, hogy ezekről a témákról minél fiatalabb korban párbeszéd induljon, de természetesen nem mindegy, hogy ez hogyan történik. Az előadásnak sikerül megteremtenie egy olyan keretet, olyan beszédmódot, ami egyrészről nem válik elrettentővé és katasztrófákkal riogatóvá, másrészről nyitott marad az értelmezésekre és kiküszöböli egy mindentudó felnőtt megvilágító jelenlétét. Ebben nagy szerepet játszik a fikció, a narráció, a táncnyelv, valamint az előadást megelőző és követő foglalkozások.

A The Others egy történetszálra épül: négy barát egy láthatatlan fallal körülvett műanyag világban él. Teljesen bezárva az élettelen és üres térbe a mozgás és a tánc jelenti számukra az egyetlen örömet. Egy nap a falon lévő láthatatlan résen beszökik hozzájuk egy mókus. Kisebb hezitálás után követik őt, és kilépnek az élő világba. Megszabadulva addigi kötöttségeiktől, összezsugorítják és eldobják műanyag lakóhelyüket, akárcsak egy nejlonzacskót vagy palackot. A jól követhető történetet egy narrátori hang közvetíti nekünk. A fikciós, mesei jelleg elemeli az eseményeket a konkrét jelenettől, világteremtő gesztusával megnyitja az asszociációs lehetőségeket. Az előadás nem mondja ki egyértelműen, hogy korunk klímaválságáról szól, de minden eszközt megad ahhoz, hogy világunk analógiájaként értelmezzük a látottakat. Nem előre megrágott tanulságokat kapunk (rossz a műanyag, tönkremegy a bolygó), bár kétségtelen, hogy bizonyos jelentések erősen szuggeráltak. De ha valaki az ökológiai válság helyett a magányból kitörést érzi a fő témának, ez is ugyanolyan legitim olvasat. Az előadás egyszerű szimbólumhasználata hozzájárul az értelmezések kialakításához: (főleg két év COVID után) könnyű a bezártságra vagy a természettel való kapcsolat megszakadására asszociálnunk. A mesejelleggel összhangban nem maradunk feloldozás nélkül, a kitörés gesztusa pedig jó alapot nyújthat az előadást követő beszélgetésekhez (hogyan lehetséges a szabadulás? milyen eszközeink vannak hozzá?).

Fotó: Toró Attila

A mozgásvilág a narrációhoz hasonlóan nem egyértelmű, de igen könnyen értelmezhető jelrendszerrel operál. A balettől a street dance-ig számos műfajt és stílust ötvöző koreográfia a szöveg mozgásbeli leképezése. A tánc a verbális történet illusztrációja, vagy pontosabban másfajta regiszterben való megjelenítése. Ez a fajta kapcsolat a mozgás és narráció közt jó bevezetés lehet a gyerekek számára a mozgásszínház világába: a mozdulatok történetmesélő és expresszív jellegének felismeréséhez sok fogódzót ad a történet. Fontosnak találom, hogy az előadás több módon is felkínálja a gyerekeknek a kapcsolódási lehetőséget: akár az előbb látott narráció-tánc összefüggés révén, akár a humor segítségével. Amikor például beszökik a szereplőkhöz a kismókus, a táncosok pantomimjátékkal próbálják elfogni. Bár a mókus maga láthatatlan, a táncosok olyan ügyes mozdulatokkal kapják el, majd engedik útjára, hogy tekintetünkkel pontosan követni tudjuk, hol jár éppen a kis állat.

Az alkotók nem hagyják magukra a gyerekeket a színházélménnyel: az előadást mindig beszélgetés követi. Saját elmondásuk szerint vezetni sem kell ezeket az alkalmakat, a közönség tagjai megállás nélkül elemezgetik a látottakat. A beszélgetéseken kívül a táncosok előzetes foglalkozásokat is tartanak az osztályoknak: a produkció megtekintése előtt ellátogatnak az iskolákba, és megtanítanak a gyerekeknek pár mozdulatot. Akik pedig – szintén az alkotók elmondása szerint – végigmozogják a nézőtéren az előadást, és mindig felderül az arcuk, ahányszor ismerős táncmozdulatot látnak. Kíváncsi lettem volna, hogyan működik az előadás gyerekek előtt, de sajnos a Flow fesztivál keretein belül erre nem volt lehetőség (az egyik ok lehet az, hogy az elhangzó szöveg angol nyelvű, és hiába a magyar felirat, kisiskolásoknak nem feltétlenül lett volna hozzáférhető a produkció).

Mi?Anton Lachky Company – The Others
Hol? FLOW Fesztivál, Sepsiszentgyörgy
Kik? Koreográfus: Anton Lachky. Előadók: Evelyne de Weerdt, Dunya Narli, Nino Patuano, Lewis Cooke. Szöveg: Eléonore Valére-Lachky.