Ahogy elolvastam az Orlai Produkció új bemutatójának címét, szinopszisát, szereposztását, rögtön megképződött a fejemben egy generation gap-dramedy, a maga lehetséges történetszálaival, a karakterek közti konfliktusokkal és békülésekkel, nagy egymásra találásokkal, a fiatalok közt szövődő szerelemmel. Hát… alaposan mellétrafáltam.

Fotók: Takács Attila

És ennek az előadás nézése közben újra és újra megörültem. Üdítően hatott, hogy az Amy Herzog által írt darab (mely 2013-ban a Pulitzer-díj dráma-kategóriájának döntősei között szerepelt) szembemegy minden nézői elvásárommal, és ehhez az ötpercenkénti kibillentéshez szerencsére a rendező, a díszlet- és jelmeztervezők, valamint a színészek is hozzájárultak.

Amit első körben ki lehetett volna hozni az alapállásból, a Jaj, nagyi! című komédiából (aminek három szereplője van: egy 91 éves nagyi, egy 21 éves fiú unoka, egy 19 és egy 21 éves lány): a kezdetben a közös hangot egyáltalán nem találó unoka és a nagymama lassan megismerkednek egymással, egyre közelebb kerülnek a másik furcsa-idegen világához, közben a fiú és a szomszéd lány szintén lassan, de biztosan szerelembe esnek, majd együtt kell elbúcsúzniuk az életet itthagyó nagyitól. Megvannak a panelek, a közhelyek, az érzelmeket bekapcsoló gombok. Ezek a történetek a vérprofi forgatókönyvírók virtuóz kezei közül kikerülve üzembiztosan működnek, hiszen mindenki tud kapcsolódni hozzájuk: a nagyszülők generációja, az unokák generációja, és a kettő között: a szülők generációja is. A humorforrás is biztosított: a korosztályok eltérő szlengje, életritmusa, a „Netre, nagyi!”-féle kedves poénok.

Furcsa és örömteli módon azonban Amy Herzog nem a bombabiztos, bevett dramaturgiát választotta. Nála a nagymama és az unokája közti kommunikáció döcögős, mindig megmarad a kapcsolatban valamennyi idegenség és magány, még akkor is, ha a két karakter pillanatokra képessé válik az igazi találkozásra, a megértés helyett a megérzésre: sikerül ráérezniük, hogy mire van szüksége a másiknak. Elnézést a spoilerért, de a nagyi nem hal meg a történet végén. „Helyette” két másik személy hal meg: a fiú legjobb barátja és a nagyi szomszédja, aki az egyetlen közeli támasza volt – a távol élő családtagok hiányát betöltendő. A fiú sem jön össze senkivel, mert éppen egy szakítás kellős közepén tapicskol, ráadásul össze van zavarodva, mert gyengéd érzelmeket táplál egy hozzá közel álló, másik lány iránt, és mindezt hiába próbálná egy buliból hazavitt csajjal átmenetileg feledni, törvényszerűen nem jön össze. A legjobb barátja és a nagyanyja helyett annak szomszédját búcsúztatja el egy beszédben. De ennek is csak a próbáját halljuk. Minden pont mellette van az elvárásoknak. És ez jó dolog.

Ondraschek Péter díszlete sem a megszokott „New York-i szobabelső”. Persze ott van a szükséges kanapé (csodaszép bordó!), állólámpa, kisasztal, vonalas telefon, de mégis: a nappaliba a végtelen tér költözik: a falak helyett bodorfelhők derengenek, a szobában ott a szárazföld végét jelző tábla. A szoba az óceán vagy a másvilág határa is egyben. Kiss Julcsi jelmezei jó ízléssel, részletekre kiterjedő, gondos figyelemmel festik alá és segítik a karakterek körülrajzolását: a modern nomád srácot, aki a Sziklás-hegységben jobban érzi magát, mint New York cityben, a kortalan, belvárosi nagyit, a képzőre járó extravagáns kínai lányt menő és találó ruhadarabokkal, kiegészítőkkel teszi ismerőssé és nagyvilágivá egyszerre.

De mindez nem tudna jól működni, ha nem jó színészek keltenék életre a karaktereket. Molnár Piroska szerepein keresztül nem csak mindenki nagymamája tud lenni, de a nagymamaságnak sokféle színét mutatja meg. Én lemaradtam Bors néniről vagy a Keresztanyuról, de Csiky Gergely Nagymamájának Szerémi grófnéjaként láttam a színésznőt (alighanem 2010-ben). A Jaj, nagyi! Verájaként egy újabb nagymama-karakterrel gazdagodnak e színek. A nagyi ebben az esetben egy szuverén, szellemi képességeinek teljes birtokában lévő, a modern korral haladó, de a saját múltját szerető és tisztelő, nyitott személyiség. Üdítő, hogy egy, a miénktől különböző kultúrában gyökerezik. Számára mást jelent a kommunizmus és a marxizmus, mint a magyarországi nézők számára – vagy mint a történetben felbukkanó kínai lány számára.

Rohonyi Barnabás csavar egyet a fiú karakterén. A világjáró vadember vagy kapunyitási pánikkal küzdő hippi helyett egy komoly fiatalembert játszik, aki képes lesz felelősséget vállalni, ha szükség lesz rá. Minden idegszálával egy szép, komoly figyelmet valósít meg. László Lili jó ízléssel adja a fiú emancipált, független barátnőjét, és az egzaltált képzőművészt is, akiből végül nem lesz egyéjszakás kaland. Képes hozzátenni a karakterekhez a múlt történeteit és beléjük rejteni lehetséges jövőket. Értelmes, nyitott nőket játszik, akik többek, mint kedves mellékszereplők.

Szabó Máté rendező jó érzékkel nyúl ehhez a finom anyaghoz. Nem akar belőle komédiát csinálni, nem akar a nézőkben giccsel jól működő gombokat nyomogatni ő sem. Türelemmel, levegősen kezeli az anyagot. Ez jót tesz neki.

Olyannyira mellette van ez a történet a megszokottnak, annyira várom a szokásos fordulatokat, hogy észre se veszem, amikor vége van. Talán az élet is ilyen… Ebben a darabban és az előadásban sincsenek nagy akciók, poénok, nem épít túlzottan a helyzetkomikumra, inkább nyugisan, csendesen hömpölyög. Olyan „életesen”.

Mi? Amy Herzog: Jaj, nagyi!
Hol? 6szín
Kik? Szereplők: Molnár Piroska, Rohonyi Barnabás, László Lili. Dramaturg, fordító: Zöldi Gergely. Díszlettervező: Ondraschek Péter. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. A rendező munkatársai: Szakács Zsuzsa, Varga Miklós. Plakáttervező: Csáfordi László. Rendező: Szabó Máté. Producer: Orlai Tibor.