Dévényi Róbert 1970-ben a KISZ Központi Művészegyüttesnél természetesen még nem ismerte az úgynevezett Theatre in Education, azaz röviden TIE, magyarul komplex színházi nevelési előadás angolszász irányzatát, hiszen a műfajnak – akkor még – nem létezett szakirodalma, sőt sajtója sem az államszocialista Magyarországon. Dévényi az amatőr színjátszás feladatának célkitűzéseit vizsgálva és a munkások iránti elköteleződéséből jutott el oda, hogy létrehozza a vélemények színházát, mai megközelítésben, ha volna egyáltalán ilyen elnevezés, a mozgalmi színházi nevelési előadás műfaját.

A vélemények színházát a hetvenes évek közepén hozta létre Budapesten a KISZ Központi Művészegyüttes (KKME) Irodalmi Színpadának vezetője és rendezője, Dévényi Róbert. És már ebben az első mondatban feszülnek olyan ellentmondások, amelyekre szükségszerű kitérni ahhoz, hogy érteni lehessen Dévényi Róbert műfajteremtő vállalását, amelyet ő maga a demokratizmus előiskolájának tartott.

A KISZ Központi Művészegyüttes Irodalmi Színpadának tagjai A kisvárosi Lady Macbeth című előadás előtt

A hetvenes évek Magyarországán Dévényi beletanult abba, hogy a beszélgetések több síkon is megvalósulhatnak: szó szerint, átvitt értelemben, csupa szimbólummal. Mindeközben egy frekventált, politikailag erősen befolyásolt KISZ-intézményben vezetett egy művészeti csoportot, ahol – elvileg – nemigen fért meg a többszólamúság. Hitt abban, amit a rendszer csak szavakban képviselt, hogy az embernek képesnek kell lennie arra, hogy megfogalmazza a saját véleményét, és meg is merje osztani másokkal annak érdekében, hogy joggyakorló állampolgárokká válhassanak. Valamint úgy vélte, hogy saját területe, a színház is válhat ennek a szerepvállalásnak a terepévé, így a színházhoz mint a véleményformálás lehetséges eszközéhez nyúlt, amikor új színházi formát teremtett. Egy társadalmat formálni vágyó pedagógus volt, aki a színházat a társadalmi valóság egyik megnyilvánulásának, bizonyos mértékig szócsövének gondolta, a közönségtől pedig valódi kérdésekről valódi véleményeket várt.^[1]

Abban bízott, hogy a KKME színházi előadásainak nézői felbátorodnak majd, és a társadalom aktív tagjaivá válnak – nem pusztán az előadások idejére, hanem az itt tanult hozzáállásukat kiterjesztik a civil életükre is. Ezeket a gondolatokat, ezt a színházcsinálói attitűdöt ráadásul egy olyan intézményben képviselte, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), vagyis az uralkodó párt ifjúsági szervezetének kulturális csoportjaként tartottak számon.

A KISZ Központi Művészegyüttes Irodalmi Színpadának vezetését 1975-ben kapta meg Dévényi Róbert és dr. Sződy Szilárd. Az együttes körülbelül harmincöt főből állt, a színjátszók nagy része értelmiségi tisztviselőként, kisebb része munkásként vagy népművelőként dolgozott főállásban, vagyis mindenki csak szabadidejében volt amatőr színházcsináló. A csoport átlagéletkora 25-28 év között mozgott,^[2] heti háromszor-négyszer tartottak színpadi előadásokat.

Dévényi a Csili^[3] Soós Imre Irodalmi Színpadán kezdett munkásszállásokra szánt színházi előadásokat rendezni, ezt folytatta a KKME-ben A kisvárosi Lady Macbeth (1976) és a Kirostált kavics (1978) színrevitelével, és hozta létre a „vélemények színházát”, célul tűzve ki a munkásközösségek megszólítását. Az előadások terjesztését és anyagi keretét az Fővárosi Művelődési Ház (FMH) körműsora^[4] biztosította. Az FMH szervezésében jobbára az építő- és textilipari szállókra jutottak el a színházi előadások, de Dévényi szeretett volna üzemekbe, gyárakba is eljutni, mert úgy látta, hogy a nézőket aktivizáló előadásaik hatékonyabban működnek homogénebb közegben, és a munkások zöme csak a munkahelyén alkot közösséget, a szabadidejüket nem töltik közösen.

A Kirostált kavics című előadás esetében mind a társadalomkritikus témaválasztás, mind a nézőket résztvevői pozícióba helyező formai megvalósítás egyértelműen rávilágít arra, hogy a vélemények színháza annak a formának feleltethető meg, amelyet manapság TIE, azaz komplex színházi nevelési előadás néven emlegetünk. Az előadásról az 1970-es években vitajátékként,^[5] dokumentumdrámaként, szociodrámaként,^[6] pódiumjátékként,^[7] illetve vitaműsorként^[8] beszéltek.

A szövegkönyvet Dévényi írta Csató Károly Kirostált kavics^[9] című szociografikus kísérlete alapján. Az előadás egy vidéki iparvállalat vezetői között kirobbanó vita történetét dolgozta fel. A cselekmény szerint egy vidéki vállalat élére új igazgatót neveznek ki Fekecs Péter személyében. Bordás főkönyvelő felajánlja kétes szolgálatait az új igazgatónak, Fekecs azonban nem áll kötélnek, sőt, amikor kiderül, hogy Bordás hanyagul készítette el a mérleget, felelősségre vonja őt. Bordás ezek után adatokat gyűjt főnöke ellen, Fekecs pedig vallomásokat a vállalat nődolgozóitól Bordás zaklatásairól. A felső szervek hallgatnak, mert a vállalat nyereségesen működik. Fekecsről Bordás kideríti, hogy az téglát vitt hétvégi házához, áron alul számláztatott építési anyagokat, fuvart stb. Fekecs megússza egy megrovással, amelyet először megfellebbez, majd elfogad, és az igazgatót végül felmentik az állásából. Fekecsnek a távozása előtti napon lehetővé teszik, hogy részt vegyen a párt alapszervének taggyűlésén, ahová vendégként a pártonkívüli Bordás is hivatalos. Bordás itt botrányt kavar, emiatt őt is menesztik az állásából. Fekecs hat hónap felfüggesztett börtönbüntetést kap, és a párttagságát is elveszíti.^[10]

Dévényi a főnökök viszályának problémájában látta meg a drámai feszültség lehetőségét, abból a feltételezésből indult ki, hogy a magas pozícióban lévő emberek „tündöklése és bukása” megérinti a munkásközönséget.^[11] De még fontosabbnak tartotta azt, hogy egy munkás ugyan nem maga nevezi ki vagy váltja le a vezetőit, de ettől még véleményezheti őket. Rendezőként és dramaturgként az előadással azért küzdött, hogy a termelési értekezleteken, fórumokon ne csupán a munkások jelenlétére számítsanak, hanem a véleményére is. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a munkásoknak igenis van véleményük, amelyet leginkább a folyosókon, öltözőkben, kocsmaasztalok mellett hangoztatnak,^[12] így az nem kerül be a köztudatba. Vállalkozása tétjét abban látta, hogy ha az előadás jól sikerül, és a munkások a fiktív történet kapcsán vállalják és hajlandóak megosztani is a gondolataikat, ráéreznek a véleményformálás felelősségére és hatására, és később mindezt a hétköznapokban is tudják majd működtetni és kamatoztatni. Noha Dévényi elképzelései nem álltak ellentétben az államszocialista valóság direktíváival, a gyakorlat nem igazolta őket. Utólag – dr. Sződy Szilárddal és volt KKME tagokkal készített interjúk alapján – Dévényi a munkások érdekérvényesítési lehetőségeibe vetett bizalma naivitásként értelmezhető, ugyanakkor érthető, hiszen ő a színházat valóban a társadalmi problémákkal való foglalkozás egyik eszközének tartotta.^[13]

Dévényi Róbert (balra elöl, szemüvegben) próba közben. Fotók: Sződy Macó gyűjteményéből, fotós ismeretlen

A próbafolyamat során Dévényi tisztázta a színjátszóival, hogy a készülő előadás sikere nem csupán azon múlik, hogy művészi értelemben hogyan formálják meg a szerepeiket, hanem azon is, hogy milyen lesz a közönség megnyilatkozási kedve. Az előadás akkor fog működni, ha a játszók képesek lesznek elérni, hogy a közönség partnerként együtt gondolkodjon velük.^[14]

A KKME csoportja távolságtartóan viselkedett a rendhagyó előadás előkészületei alatt. A próbák ugyanis leginkább egy szemináriumra, és nem színházi gyakorlatra hasonlítottak: a tagok közgazdasági alapfogalmakkal ismerkedtek (pl. mérleg), a játékban fel nem használt dokumentumokat tanulmányoztak, igyekeztek fantáziájukkal kitölteni az élet- és esetrajzok hiányait. Tarnói Gizella^[15] pedig az interjúalanyok megszólaltatásának titkaira oktatta a KKME amatőr színjátszóit. Dévényi azt tapasztalta a próbák során, hogy színészei nem érzik magukat biztonságban, mivel nem tudják elképzelni, hogyan fogják megoldani azt a helyzetet, ha hallgat a közönség, és ha beszél, akkor tudnak-e majd a felmerülő gondolatokra improvizálni. Mindez eleinte, volt tagok elmondása alapján, a valóságban is beigazolódott. A csoport le akarta beszélni a rendezőt a Kirostált kavics bemutatójáról, de Dévényi kitartott. Tisztázta a résztvevőkkel, hogy most nem a színészi játékuk a fontos, hanem az állampolgári énjüket kell mozgósítaniuk.^[16] Vagyis játszóinál és potenciális munkásnézőinél egyaránt a „korlátozott szabadság elleni lázadást” szorgalmazta, és tette ezt a deklarált célok és elvek számonkérésével.

Az előadás expozéval kezdődött, amelyben a Vitavezető megszólította a nézőket, és már az első mondatában tisztázta, hogy a közönség mire ne számítson az előadás során: „Kedves közönségünk! Elnézésüket kérjük (a KKME Színpad nevében), hogy ma este/délután nem egy szép és szórakoztató színdarabbal örvendeztetjük meg Önöket.”^[17] A Vitavezető megosztotta a közönséggel, hogy valós történet következik, elmondta, hogy ez a történet kikről szól, megemlítette a két vezető viszályát, és magát a cselekményt is felvázolta előre. A bevezetés végén pedig feltette azokat a kérdéseket, amelyekről beszélgetni szeretnének a nézőkkel: „De az sem érdekelte őket, hogy közben tönkremegy a vállalat? Csakugyan nem terjed túl az érdeklődésük a puszta kenyérkereseten? Nem volt véleményük, vagy csak nem hangoztatták? És vajon miért nem? Mert egy melósnak semmi köze hozzá, hogy mi történik az irodákban? Vagy pláne az igazgatói párnázott ajtó mögött? Még akkor sem, mikor az igazgató – mint a mi esetünkben – ugyanolyan melósként kezdte, mint ők? Vagy úgy érzik, hogy rajtuk úgysem múlik semmi? Tényleg igaz ez?”^[18] A Vitavezető bátorítással zárta az előhangot: „Meggyőződésünk ugyanis, hogy Önöknek van véleményük. Kérjük, ne rejtsék véka alá. Mondják el nekünk. És egymásnak. Vitatkozzunk. Vitatkozzanak. Örülnénk, ha minél többször megszakítanák a játékunkat. Hozzászólnának, kérdéseket tennének fel.”^[19]

Ezután a Vitavezető bemutatkozott, hogy ő Tarnói Gizella, a Rádió munkatársa, akit Sződy Macó, az egyik játszó személyesített meg. És ezzel elkezdte működtetni a fikciót, majd egyesével beinvitálta a játéktérre a történet szereplőit: Fekecs Pétert és Bordás Istvánt, akik maguk mutatkoztak be. Az előadásban Csató Károly szociológus dokumentumait részben vallomásokká, a Vitavezető kérdéseire adott feleletekké kerekítették, részben vitajellegű párbeszédekké vágták, és felfűzték a két vezető egymás elleni akcióira. A színházi játék másfél órától az inkább jellemző kettő és fél, három órán át tartott attól függően, hogy mennyire sikerült a csoportnak aktivizálni a nézőket.

A Kirostált kavics szövegkönyvének első oldala, Sződy Macó példánya.

A Kirostált kavics dramaturgiai tervében hat helyet jelölt meg a csoport, amikor a nézők véleményére számítottak:^[20]

1. Fekecset felettesei „letolják” a mérlegbeszámoló slendriánságáért, mire ő visszautasítja Bordás fizetésemelési kérelmét. Itt igyekezett tisztázni a Vitavezető, hogy tudja-e a közönség, mi is a mérleg, kinek mi a helye a termelési hierarchiában, mennyire tájékozottak a résztvevők a gazdaság, illetve saját munkahelyük termelési problémáiban.

2. Fekecs első tanúja a Pénztárosnő, aki Bordás ellen otromba szexuális támadás sértettjeként tesz vallomást. A kérdés: elhiszik-e a nézők a Pénztárosnő vádjait, és ha igen, milyen orvoslást látnak lehetségesnek? Szemben az első vitapont személytelenségével, a játszók itt már igyekeztek a közönséget az üzemi mikrokörnyezet ismeretén alapuló helyzetelemzésre bírni, és a két vezető közötti konfliktus e ponton váltott át vezető és beosztott konfliktusába.

3. A kölcsönös vádaskodások patthelyzetében arról kérték a nézők véleményét, hogy szerintük ki áll jobban, mit jósolnak, melyik fél fog felülkerekedni, látnak-e lehetőséget a viszály megfékezésére. A közönség itt azzal foglalkozhatott, hogy ki milyen emberi-vezetői tulajdonságokat tart nagyra, illetve ítél el.

4. Bordásnak sikerül tetten érnie az igazgatót; Fekecs ellen fegyelmi eljárás indul. Ezen a ponton a Vitavezető ismertette a lehetséges fegyelmi határozatokat, és megszavaztatta a közönséget: milyen büntetést szabnának Fekecsre, illetve hogyan indokolnák az ítéletet?

5. Az üzem pártvezetőségének véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy a felfüggesztett igazgatónak joga van-e részt venni az ünnepi taggyűlésen. A kérdés: mi lesz a városi pártbizottság álláspontja?

6. A játékot követő beszélgetés módot adott az összegzésre, a jelenség össztársadalmi vonatkozásainak mérlegelésére, ahogyan arra is, hogy visszakanyarodjanak az alapkérdéshez, hogy miért passzívak, miért közömbösek a fizikai munkások. Ezt a részt a csoport két kérdéssel indította: igazságosnak tartják-e a nézők a két főszereplőt sújtó büntetést, illetve elfogadják-e az utolsó szó jogán kifejtett megmentésüket?

Vagyis a Vitavezető az előadást a történet fontos csomópontjain szakította meg, hogy egy-egy szituációról, új fordulatról, a szereplők jelleméről kikérje a nézők véleményét, így a vitajáték végig irányítottan és biztonságban zajlott.^[21]

Dévényi szerint a néző egy színházi előadás sodrában alig kap időt arra, hogy benyomásait rendezze, megfogalmazza.^[22] A cselekmény leállításával, a homályos mozzanatok megismétlésével vagy kommentálásával az volt a célja, hogy a vitajáték során lehetőséget adjon arra, hogy a résztvevők megfogalmazzák a benyomásaikat, és meg is osszák meglátásaikat a többiekkel. Dévényi a nézőktől kettős figyelmet várt el: egyrészt, hogy fogadják el a színházi illúziót, másrészt, hogy mindezt ne vegyék figyelembe. Ezek az előadások létrehozták játék és vita szüntelen kölcsönhatását: a játék felfokozta, irányította a figyelmet, ez az adott pontokon felkeltette a reflektálás vágyát, majd a megszólalás visszacsatolódott a játékra: a néző beszállhatott a vitába. A nézőkben az előadás kezdetétől fogva tudatosították, hogy rendhagyó színházi előadáson vesznek részt. Olyan előadáson, ahol már a legelején megszólítják a közönséget, és arra ösztönzik a résztvevőket, hogy mondják el véleményüket.

A Kirostált kavics a nézők aktivitására épített. Dévényi Róbert olyan fórumot teremtett, ahol egy színházi előadás során azt érezhették a nézők, hogy számít a véleményük, miközben számos kritikusa éppen a munkásosztály helyzetét és cserbenhagyását kérte számon a fennálló rendszeren. Ez az ellentmondás kísérte végig Dévényi sok tekintetben a mai TIE gyakorlatával rokon próbálkozását.

A Dévényi megfigyelésen alapuló tanulmányában idézett nézői megnyilvánulásokból kiderül, hogy a nézők éltek a lehetőséggel, vitatkoztak, érveltek, vagyis ezek a színházi események valóban teret tudtak adni a különböző álláspontoknak. Mindemellett kérdés marad, hogy a munkások a későbbiekben mennyire tudtak érvényt szerezni a színházban körüljárt problémával kapcsolatban megfogalmazott cselekvési módoknak a hétköznapokban. Ám ez a jelenleg játszott színházi nevelési előadásokkal összefüggésben is ugyanúgy felmerül. Dévényi a vélemények színházával olyan műfajt teremtett, amely az államszocialista rendszerben működőképesnek bizonyult, de a kisrealista művészszínházat eszményítő, az amatőrizmus színvonalát megkérdőjelező, a munkásközönséget céltudatosan megszólítani képes előadások iránt kevésbé nyitott szakmai közegben nem tudott színházcsinálói eszménnyé válni, így a Kádár-kor társadalmi környezetében ez a forma és gondolkodási mód nem tudott elterjedni.

^[1] Interjú Sződy Szilárddal, 2018. október 29.
^[2] BALLA Ferenc András, „Mai vendégeink”, Hírharsona. A Budapesti Színjátszó Fesztivál 1977 hivatalos lapja, 4.
^[3] A Csili 1918-tól napjainkig működő művelődési ház Pesterzsébeten. Lásd a Csili rövid történetéről és a Dévényi Róbert rendezésében ott létrejött Történelem alulnézetből című előadásról szóló tanulmányt: PATONAY Anita, „Kulturális közösségi terek az államosítás után”, in JÁKFALVI Magdolna – KÉKESI KUN Árpád – KISS Gabriella – RING Orsolya, szerk., Újjáépítés és államosítás. Tanulmánykötet a kultúra államosításának kezdeti éveiről (Budapest: TMA – Arktisz, 2021), 118–136.
^[4] A SZOT Egressy Gábor Művelődési Klubja által elindított vállalkozásnak 1958-ban az volt a célja, hogy budapesti munkásszállásokon irodalmi műsort adjanak munkásszínjátszók bevonásával, és így aktivizálják a szálláshelyi kulturális mozgalmat. A körműsor elnevezés a szállások visszatérő körbejárásából eredt. 1969-re évente 49 munkásszálláson 450-500 előadást tartottak. Lásd SIKLÓS László, „A Fővárosi Művelődési Ház”, Budapest 7, 12. sz. (1969): 10; BARANYAI Ilona, „A munkásszínjátszók körműsora”, Népszabadság, 1959. aug. 15., 8.
^[5] MOLNÁR Zsolt, „Örömforrás” (Három évtized 4.), Magyar Ifjúság, 1980. nov. 14., 17.
^[6] MÁTÉ Lajos, „Budapesti színjátszó napok”, Népszava, 1979. nov. 24., 5.
^[7] VÉRTESSY Péter, „A közönség a fontos, Munkásszínjátszó-fesztivál Tatabányán”, Magyar Nemzet, 1978. nov. 18., 4.
^[8] NÁNAY István, „Közelebb a valósághoz, Tendenciák az amatőr színjátszásban”, Színház 13, 2. sz. (1980): 45.
^[9] CSATÓ Károly, „Kirostált kavics (szociografikus kísérlet)”, I. rész, Forrás 9, 7–8. sz. (1977), 63–73.; II. rész, Forrás 9, 9. sz. (1977), 83–92.
^[10] DÉVÉNYI Róbert, „Vélemények színháza. Egy kísérlet rögzítése”, Mozgó Világ 7, 7. sz. (1981): 103.
^[11] Uo., 100–111.
^[12] Uo., 101.
^[13] Interjú Sződy Szilárddal.
^[14] DÉVÉNYI R., „Vélemények színháza…”, 101.
^[15] Tarnói Gizella (1947–2006): újságíró, 1970-től a Magyar Rádió munkatársa. 1994-ben kilépett a Rádiótól, és nem sokkal később az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseként dolgozott.
^[16] DÉVÉNYI R., „Vélemények színháza…”, 101.
^[17] A Kirostált kavics című előadás szövegkönyvét Sződy Macó őrizte meg, saját példányát a szerepével (Vitavezető) kapcsolatos jegyzetekkel bocsátotta rendelkezésemre. Az eredeti példány nála található. A Kirostált kavics szövegkönyve, 1.
^[18] Kirostált kavics szövegkönyve, 2.
^[19] Uo.
^[20] DÉVÉNYI R., „Vélemények színháza…”, 104.
^[21] NÁNAY I., „Közelebb a valósághoz…”, 45.
^[22] DÉVÉNYI R., „Vélemények színháza…”, 103.