Ez a mostani pillanat – amely sajnos sokkal hosszabb lesz egy pillanatnál, és nemcsak generációkon átívelő traumákat fog okozni, de kultúrák, egész társadalmak, elsősorban talán az orosz társadalom súlyos összeomlását hozza majd – olyan drámai és vízválasztó pillanat, amilyen az én életemben nem volt. Az „én” fordulatom, 1989 végén a romániai politikai rendszer összeomlása minden szempontból pozitív változás volt. Ezért úgy is látom, hogy ez a mostani pillanat az orosz értelmiségiekre, akiknek hazája ezúttal (ahogy már párszor a múltban is) az elkövetői oldalon áll, irtózatos felelősséget ró, egyfajta morális kényszer, hogy ezzel a háborúval kapcsolatban állást foglaljanak. A megszólalási lehetőségek ugyanakkor rendkívül beszűkültek, főleg március elseje után, amikor is a cenzúrát felcsavarták a maximumra Oroszországban, és ezzel fontos független médiumokat hallgattattak el, mint amilyen a Dozsgy tévé vagy az Ekho Moszkvi rádió, és rengeteg mást. Aki ma nyilvánosan háborút emleget, tüntet, ír stb., börtönnel sújtható. Majdnem sztálini idők köszöntöttek be, de azért nem teljesen. Sokan még mindig elmondhatják a véleményüket valamilyen kódolt, kerülő, szimbolikus úton, de akár direktben is, és utána nyomban felállnak és távoznak – rendszerint a posztjukról, vagy magából az országból is, vagy épp a börtön irányába.

Most azonban nem a megszólalás és a hallgatás különböző módozatait akarom bemutatni, amelyekben ma Oroszország inkább szűkölködik, mint bővelkedik – kedvencem Ljudmila Petrusevszkaja írónő, aki 84 éves, és rendre kifejezi a véleményét a háborúról és a saját közérzetéről, darabját nemrég be is tiltották –, hanem inkább azt, hogy vajon mi van akkor, ha az ember nem képes kifejezni a véleményét. Félelmében, megalkuvásában, opportunizmusból, narcisztikusan tetszelegve abban, hogy ő „felette áll” a dolgoknak, vagy szimplán félrenéz, úgy tesz, mintha nem látná, mi van körülötte. (Ha netán egyetért a háborúval, azt bőszen bárhol kifejezheti, még dicséretet is kaphat érte; ez nem jelenti azt, hogy majd nem fogja elvinni az ördög.) Én nem nagyon tudom elképzelni azt az alkotó életet élő embert, és most nagyon széles értelemben használom e szót, akinek semmiféle véleménye nincs arról, ha hazája egy másik országba tankokat, rakétákat, katonákat, aknákat küld, és civilek ezreit mészárolja le. De mi van azzal, aki nem mondja el, amit gondol?

A mariupoli színház 2022. április 4-én az orosz támadás után. Fotó: MTI/AP/Alexei Alexandrov

Február 24-én reggel egy moszkvai színház igazgatóját felhívja egy minisztériumi „csinovnyica”, egy tisztviselőnő. Ismerik egymást, hiszen munkakapcsolatban állnak, a színház az államtól, a minisztériumtól kapja támogatását, onnan jött az igazgatói megbízatás is. Reggel van, az igazgató éppen külföldön tartózkodik, de már nagyon korán kapott egy hívást ukrajnai rokonaitól, akik jelezték, hogy jól vannak, mindenki biztonságban van. A csinovnyica azt tanácsolja az igazgatónak, hogy jobb, ha most nem szólal meg. Ez az igazgató történetesen még aznap felmond, a nyilvánosságban téve közzé döntését. A történetet egyébként az igazgató személyesen írta meg nekem, amikor felmondásának körülményeiről kérdeztem. Amikor később bevitte a felmondólevelét a minisztériumba, a csinyovnyica felajánlotta, hogy mindenki mondjon fel, aki nem ért egyet Oroszország akciójával. Ezt a szándékot azóta kormányzati szintre emelték, mint minisztériumi javaslat is megjelent. A színház dolgozói pedig teleragasztották a környéket „nemet a háborúra” plakátokkal. A művészeti vezető (tehát a színház második embere) vitatkozni kezdett arról a csinovnyicával, hogy ők orosz kultúrát csinálnak az orosz embereknek az orosz emberek pénzéből, és nem a hatalmat szolgálják. Nyomban felkínálták neki, hogy vagy felmond maga, vagy a minisztérium mond fel neki – egy elég súlyos mulasztásokat tartalmazó szerződésszegési eljárás alapján. Ez utóbbi történt. A színház azóta önálló jogi személyként is megszűnt (de ez most messzire vezetne), ahogy egy sereg más színház is Oroszországban. Mindez azért fontos, mert a kontextus azt mutatja, minden szónak súlyos következménye van.

Aki kimondja a szavakat, ezt kockáztatja.

És aki nem mondja ki? Ő érdekel engem leginkább, hogy ő mit kockáztat. Nem tudom ennél pontosabban megfogalmazni: a lelke üdvét.

A mostani történések, vagyis a háború azért vízválasztó, mert ebben nem lehet tévedni: ez, mondhatni, fekete-fehér helyzet. Tudható, hogy kik az elkövetők, és mit követnek el. Vitathatatlan, hogy mi az igazság, kinek az oldalán áll, és mi a hamisság. És az igazság oldalán állni, pillanatnyi, akár jelentős veszteségeket élve át, mint az említett igazgató, aki felmond február 24-én, és az a rengeteg színházi alkalmazott, akik szintén lemondanak szeretett munkájukról és intézményükről, annyit jelent, hogy rövid vagy akár hosszabb távon is lehet, hogy nehéz, akár nyomorult helyzetbe kerülnek. (Az „én” igazgatóm mindenesetre még nem hagyta el Oroszországot.) Valahogy mégis úgy képzelem, anélkül hogy hősiességüket vagy fénylő igazságosságukat valaha átéltem volna, hogy az igazság oldalán állni olyan tőke, ami – ha nem is fordul éppen le állásra, pénzre, státusra, egzisztenciális alapokra – megtart.

Az igazság megtart. Mint egy háló. Mint szerető szülő a gyermekét.

Ez így nyilván naivitás, butaság, idealizmus. Rendben. De akkor meg mi a fenéért mondott fel az a rengeteg igazgató és sok más kevésbé látható ember, ha nem az igazságért?

Aki viszont nem mondja ki, mert erről szeretnék írni, csak éppen hogy kerülgetem folyton, mert ez sokkal gyötrelmesebb és sajnos ismerősebb is, az biztosan szembesül hallgatásával – cinkosságával, félrenézésével, amit számonkérnek majd rajta. És ez a majd máris jelen: a theylovewar.com oldal olyan (orosz és ukrán) hírességeket gyűjt össze egyfajta szégyenfalként, akik vagy támogatólag szóltak a háborúról, vagy meg sem szólaltak. A hallgatás egyenlő egyetértés a háborúval.

Egy alkotónak még a közössége (hazája, szűkebb-tágabb környezete) előtt sem kell feltétlenül szégyenlenie magát, mert az elől mindig el lehet rejtőzni, és olyan új buborékokat kialakítani, ahol az ember felmentést kap, és már nem szégyenkezik. És önmaga előtt is képes felmenteni, kimagyarázni magát, megbocsát magának, elhiteti magával, hogy helyesen cselekedett. „Eichmann Isten előtt érzi magát bűnösnek, nem a törvény előtt”, idézi Hannah Arendt Adolf Eichmann védőügyvédjét. Eichmann a világokat, a morálokat szétválasztja, két különböző mércével mér.

„Én alkotó vagyok, és teszem a dolgom”, mondja a hallgatás magyarázataként a művész. Elhiteti magával, hogy parancsra cselekszik, mert a hallgatást kapta éppen parancsba. Ennek azért sok rémisztő előzménye van. Hogy az ő lelke üdvével mi van, nem tudom; talán a lelke is kiszikkadt és elszáradt már, úgyhogy valószínűleg az üdvével már nem nagyon törődik. Mintha február 24. drámaian mozgósította volna azokat a sötét történelmi tapasztalatokat, amelyek a hallgatáshoz kapcsolódnak. Ahhoz a némasághoz, amelyet a holokauszt tapasztalata örökített át. Hogy hallgatni bűn, bűnrészesség, cinkosság, egyetértés.

Amikor azt mondom, a lelke üdvét kockáztatja az, aki hallgat, akkor nem valami másvilági díjesőre gondolok, hanem a létnek arra a minden pillanatban jelen lévő alapjára, amelyen állunk, egyenesen és nyugodtan, amikor tudjuk, hogy mi a dolgunk, mi a helyes döntés és mi a különbség a jó és a rossz között. A Nobel-békedíjas újságíró, Dmitrij Muratov mondta egy friss interjúban, hogy most aztán jól meghatározták, hogy mi a jó és mi a gonosz. S ilyenkor talán ebben a hallgatásban éppen ez, a jó és a rossz, az igaz meg a hamis, a helyes és a megvetendő keverednek annyira össze és el, hogy a különbség elfeketül. De hogy tud így valaki alkotó ember maradni? Ha ennyire látásvesztett lesz? Bár ez nagyon ingoványos talaj, amelyre félve lépek, mert vannak, ha elvétve is, ellenpéldák, de azért nagyon nehéz volna amellett érvelni, hogy ha egy alkotó úgy érzi, joga van egy másik embercsoportot gyűlölni, elpusztítani, és a hazájának is joga van ehhez, miközben ő ehhez a hazához, eszmerendszerhez, politikai vezetéshez lojális, mindez ne befolyásolná a műveit. Ez egyszerűen elképzelhetetlen.

A nyilvánosság szempontjából teljesen új világban élünk. A megszólalás és a hallgatás ugyanúgy a nyilvánosság előtt zajlik. Ma valaki láthatóan hallgat, ha hallgat Oroszországban. A rá figyelő emberek figyelik a hallgatását. A népszerűség azt is jelenti, hogy figyelem irányul valaki felé. Aki népszerű, figyelmet kap, figyelik, figyelemmel követik, akár megfigyelik. A figyelemnek ebben a fénykörében nem lehet öntetszelgően állni a műveinkkel, és a képzelt nagyszerűségünket hirdetni. Azt írom, hogy nem lehet, és azt látom, hogy nagyon is lehet persze, nem jő a szőrös bunkó, és csap az ember fejére naponta, ha fényezi magát. Alapvetően talán az a kérdés, hogy miféle szerződést köt az ember magával, hogy van-e valami hosszú távú, akár végtelenül idealista és teljesen megvalósíthatatlan terve – úgymint: jobbá tenni vagy megjavítani a világot, mint a judaizmusban a „tikkum olam”, a világ megjavításának feladata –, és akkor ennek a szerződésnek a fényében akar létezni. És ez nem arról szól, hogy a maga személyes léte minden pillanatban elismerésben részesüljön, és anyagi jutalmakban, hanem a világon munkálkodik. És a világ nem ő. A világ nem én vagyok, a középpont nem én vagyok.

Óriási betűkkel, oroszul festették fel a gyerekek szót a szczecini Kortárs Színház bejárata elé. Fotó: MTI/EPA-PAP/Marcin Bielecki

Ez a figyelem nem azért árad a művész felé, mert politikai iránytűként tekintenek rá, hanem mert netán érdemes műveket hozott létre, ami mögött egy gondolkodás áll a világról és annak komplexitásáról, egy érzékelése a létnek, aminek igenis része az is, hogy valaki igyekszik tájékozódni az igaz és a hamis dolgok között. Hát hogyne akarnám meghallani a véleményét a politikai valóságról, ha van neki mondandója, amely a világ javítását célozza? De ez bizonyos értelemben mind a művek farvizén történik, egy hozzájuk csapódó plusz érték.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az alkotó élet, és a kifejezést nagyon tág értelemben használom, azt is jelenti, hogy kockázatokat kell vállalni, az ismeretlenbe kell ugrani, ha tetszik, veszélyesen élni. Nem 220 km/órával furikázni, nem erre gondolok, hanem az egzisztencia kiszögelléseire ráállva belenézni azokba a határhelyzetekbe, ahol tényleg megnyílnak a tiszta pillanatok, elválik a fény a sötéttől, látható lesz, hogy mi is az emberi feladat itt, ebben a létben. Hogy mit kell nekem itt most csinálnom – mert a kérdés mindig személyesen tehető csak fel. Az elmúlt hetekben Magyarországon is sokan megtapasztalták éppen ezt az alkotó létet, azt a helyzetet, amikor saját kényelmüket és biztonságukat háttérbe helyezve egy idegen emberrel, egy családdal, állatokkal osztották meg az életüket, és teszik ezt sokan ma is, mert világossá vált hirtelen nemcsak az, hogy háború van és ártatlan emberek esnek áldozatul, hanem az is, hogy az élet értékes és mindenek felett szolgálandó, akár személyes lemondások árán is. Hogy nem ők a középpont, hanem most valami más. Ez a kockázat jó és termékeny, és megerősíti az élethez való szoros kötődésünket, hiszen az igazak oldalán találhatták magukat azok, akik menekülteket fogadtak be és segítettek. Egy kicsit jobbnak lehetett lenni. És semmi nem erősít meg annyira, mint amikor az ember tudja, hogy helyesen cselekedett.

Miközben ezeket a sorokat írom, a Metropolitan Opera felmondott egy újabb orosz énekesének, aki a Bolsojban is énekel: Aida Garifullináról van szó. Németországi fellépéseit még nem mondták le. Úgy gondolom, az utóbbiak döntenek helyesen. Nem azért, mintha úgy vélném, hogy a művészek fölötte állnak bármilyen embargónak, és kivételezni kellene velük. Hanem ezek az intézmények mégiscsak kötöttek egy szerződést egykor, és nem kérdezték meg – mulatságos is volna, ha megtennék – a művész politikai véleményét. Ahogy valószínűleg a szexuális szokásairól és a vallásáról sem kérdezték. Egy művész politikai véleménye, ha megfogalmazza, akkor ismert; ez azt jelenti, hogy az a művész belépett a nyilvánosságba, és vállalta megszólalásának, aláírásának a következményeit (ahogy Putyin gyakran aláírásokat kéreget a művészeitől, például a Krímmel kapcsolatos „elnöki pozíció megerősítéséhez”; elég gyenge lehet az az elnöki pozíció, ha egy operaénekesnőnek kell erről véleményt mondani). Ha egy művész (bármilyen jellegű) politikai véleménye ismert, és ezzel együtt szerződtetik le, akkor az azt jelenti, hogy a véleménynek nincs szerepe ebben. De pont Németországban merült az fel, hogy Anna Nyetrebko nyilatkozzon, és ítélje el Putyint, mire az énekesnő lemondta a fellépéseit (legalábbis hivatalosan; a honlapjára lépve elég sok nyugati ország színházában kötöttem ki, ahol jegyet vásárolhattam volna közelgő fellépéseire; hogy mi az igazság, fene tudja). Aztán nemrég Nyetrebko mégis tett egy nyilatkozatot, elítélve a háborút és a politikai vezetést (Putyint név szerint nem), mire éppenséggel orosz fellépéseit mondták le.

Hatalmas Z betű egy színház épületének falán Moszkvában. Fotó: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov

Nehéz ezeknek a kényszerítéseknek és döntéseknek az elvi körvonalait megtalálni: egy művész tényleg csak akkor énekelheti el az Aidát, ha elítéli Putyint? Nem abszurd ez a felvetés és a vélemény kikényszerítése? Világos, egy háborús bűnösről van szó, aki még nincs rács mögött. Az már valamelyest érhető, hogy a külföldi intézmények netán a népharagtól félnek, hogy a művészt a fellépésével kiteszik a közönség és a nyilvánosság elutasításának. Arról nem beszélve, hogy egy művészi közösségben milyen megterhelő úgy együtt dolgozni, hogy a másik politikai nézetei, politikai hízelkedései belső feszültséget okoznak; egy írónak könnyű, nem közösségi alkotás az irodalom. Ugyanakkor kétségtelen, Nyetrebko nagyon súlyos politikai gesztusokat tett: 2014-ben egy ukrán szeparatistával fényképezkedett, és nagy pénzadományt adott a donyecki orosz színháznak; amúgy közismerten Putyin kedvenc énekesnője. De vajon miért kellett eljutni egy háborúig ahhoz, hogy egy ilyen kérdést a nyilvánosságnak és a művésznek szegezzenek? Mintha korábban ez a viszony nem számított volna, a szerződéseket az énekes politikai nézetei nem befolyásolták.

A politikai vélemény kikényszerítése, úgy gondolom, mindig elhibázott; az orosz politika is hajlott rá, de a nyugati intézmények is hajszolják. A politikai vélemény morál, a morált pedig nem lehet kipofozni valakiből. Vagy van, vagy nincs.

A művész politikai véleményéhez visszatérve (hogy legyen, én igenis megengedem neki, bár nem kért tőlem engedélyt): de mi a vélemény? Vélemény-e minden, ami annak látszik? A politikai vélemény – sok orosz művésztől végeredményben most azt kérnek: politikai véleményt, elhatárolódást Putyintól és a háborútól – gondolatok, érvek, kritikai megfontolások, morális álláspont kifejtése; ez vélemény. Meggyőződésem, hogy gyakran nem olyan művészek kerülnek nyomás alá, akiknek tényleg volna politikai véleményük és gondolatuk, mert megfigyelték és elemezték a politikai valóságot, majd az őket körülvevő világot értő módon átfordították egy politikai véleményre. Sokuk – és ezzel senkit nem mentek fel, sőt – semmiféle gondolkodást nem mutat, nem írt meg egy húszsoros érvelést sem amellett, hogy miért jó a putyini rendszer, hanem csak belegabalyodott ennek a póknak a hálójába, jutalmakban részesült, kisebb-nagyobb (gyakran óriási) juttatásokat zsebelt be, és kis cseréket bonyolított le a politikával, kölcsönösen nyalták-falták egymást. Ez a sodródás, ez a nem gondolkodó, mindig a hatalomhoz és az erősekhez törleszkedő „politizálás” kínos. Sőt, bűnös.

A fennálló hatalomhoz való dörgölőzés, az erősek simogatása és puszilgatása cserébe a milliárdokért, kitüntetésekért és épületekért azonban nem politizálás. Az nem vélemény, hanem valami más, még a szavakat is lusta vagyok megkeresni rá. Ebbe a hálóba nagyon könnyű besétálni, és az autokrata rendszerek abban érdekeltek, hogy erős állami függelmi helyzeteket hozzanak létre, kölcsönös szívességek és elhallgatások cseréjét.

A fennálló (választott, önjelölt) hatalommal, a hatalmon lévőkkel a művésznek egyetlen lehetséges kapcsolatát ismerem: és ez a kritika. Minden más törleszkedés és érdekek keresése. Kritika, mert ez az egyetlen lehetséges eszköz arra, hogy a hatalom ne romoljon el, márpedig nyilvánvalóan mindig el akar romlani, és magával is akarja rántani, akit lehet. És miért pont egy művészt ne lehetne. A kritika nem az „egyenlő távolságra mindenkitől” elve (amely morálisan számomra amúgy sem megragadható, vagy nevetséges), hanem a megfelelő kritikai távolság a hatalmon lévőktől.

Politizálni lehet, akinek kedve van hozzá, még azt is szívesen mondom, mert hiszek az emberi szabadságban, hogy akárhogy lehet. Nevetségesnek látom, ahányszor a saját írói oldalamon üzennek olvasók, hogy ne politizáljak. Ugyan miért? Ha postás lennék, vagy kurvapecér, politizálhatnék? Vagy csak a politikusok politizálhatnak? Jó, akkor a politikusok meg ne olvassanak regényeket. Abszurd. A világ közös kincs, együtt rágjuk, tapossuk, öleljük. Egyszerűen nem érintenek meg, nem foglalkoztatnak azok a művek, művészek, amelyek és akik „felette állnak” a politikai valóságnak. Én Csehovval vallom, hogy mi alatta állunk – a szerelemnek, a politikának, az életnek. Bizonyos távlatból persze lehet, hogy mindegy, mennyire voltunk bátrak vagy gyávák, mert nem nagyon marad más utánunk, mint a művek.

Minél többet tanulmányozom a múltat – mert a jelent csak érzékelni tudom, de tanulmányozni nem, hiszen a jelen rendezetlen, kaotikus és nyitott, bár a múlt sem teljesen lezárt –, annál inkább úgy érzékelem, hogy mindig kevés a fáklya-ember. Nem véletlenül hívom így. Szentnek is nevezhetném őket, ha nem félnék attól, hogy pont e szó leírásakor veszítem el az olvasó érdeklődését. Mindig kevesen vannak az igazak, nagyon kevesen, és a jelenben talán rejtetten vannak jelen, nem észrevehetően. Azokra gondolok, akik fáklyaként állnak az igazság mellett, vagy maguk is fáklyává válnak, mint Jan Palach, aki 1969-ben a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozás miatt áldozta fel életét. Azok az igazak, akik megtörhetetlenül – de fizikailag elpusztíthatóan –, anélkül hogy megfélemlíthetőek volnának, vagy legalábbis ennek nem adják tanújelet, küzdenek az igazságért. Egy ilyen megtörhetetlen ember azért látszik: Alekszej Navalnij. De ott van a frissen elítélt Alla Gutnyikova is, aki szintén a „tikkum olam”, az élet jobbításának feladatát idézi. Ezek a fáklya-emberek általában nem művészek; aktivisták, politikusok, de többnyire „csak” civilek, ritkán papok. A múltban is jól világítanak, igazságuk messzire és örökre fénylik. Ők életalkotást hoznak létre, a létükkel világítanak, szemben a művészekkel, akik gyakran inkább („csak”) műveket alkotnak. Én mindig választok magamnak ilyen fénypontokat, mert ők tudják mutatni, mi a mérce, milyen mértékegységgel kell mérni a világot. Ilyenkor sokat olvasok tőlük és róluk, ismerkedem életalkotásukkal, mert ezek a fáklya-emberek az életükkel alkottak teret az igazságnak. De mindig kevesen vannak, mert az ő kockázatuk, így tehát az áldozatuk is a legnagyobb.

Oroszországban ma kétségtelenül azok járnak jól, akik úgy tűnik, hogy éppen nagyon rosszul járnak. Rövid távon biztosan. De az emberi élet nem mérhető rövid távokkal, mert akkor egész nap csokit vagy szalonnát zabálnánk. Muszáj magunkat is abban a távlatban látnunk, amelyben nem halványul el a cselekedeteink értelme, sőt, igazsága idővel csak szilárdabbá válik. Ők alszanak nyugodtan, a mostani vesztesek. A lelkük üdvét megmentették.

Facebook Comments