Parókával, kitömött kebeltájjal és mélyen kivágott, derékban svájfolt atelier-humorral kecsegtet a Madách Színház új bemutatója. Minden kellemesen és meghitten ismerős itt – és korántsem csupán az 1982-es filmvígjáték révén.

Fotók: Jardek Szabina / Madách Színház

Ha egy musical színpadán már a legelső percekben musicalt próbálnak, amelyről nyomatékosan elhangzik, hogy „kamu a köbön” és „összelopkodott”, úgy vajmi kevés kétség támadhat a nézőben: igen, ez megint egy zenés-táncos önparódia lesz, amely újra csak görbe tükörben mutatja majd, hogyan is készül a musical, a bemutató meg a sztár (Amerikában). Hálás, kényelmes és divatos ez a zsáner mostanság, éppen csak egyetlenegy gond van vele, s ez nem más, mint a kiismerhetőség. Az eredeti és frenetikus Producerek után nehéz e témában eredetinek hatni, legfeljebb tán akkor, ha az alkotók megpróbálják honosítani a kortárs musicalirodalom e válfaját, ahogyan arra pár éve a Broadway felett az ég alkotói tettek félsikerű, de érvényes és értékes kísérletet a Centrálban.

Az Aranyoskám esetében ilyen kockázatvállalásról szó sincs: itt a máig emlékezetes film bevezetettségére építő szerzőpáros, David Yazbek és Robert Horn éppúgy nem reszkírozott, akárcsak Szirtes Tamásék. Mindenki a komfortzónája kellős közepén maradhat tehát, kezdve Yazbeken, aki imponáló könnyedséggel ontja magából a mindig könnyen megjegyezhető, ám sohasem emlékezetes melódiákat. Az ismerősség érzése annyira belengi az Aranyoskám dalait, hogy – mást ne mondjunk! – a második felvonás nagy együttes száma, a The Most Important Night of My Life akár Jazz+Az-slágernek is helyből beillene. Igaz, a műfajparódia zsánere menti, sőt jórészt igazolja is Yazbek zenéinek közhelyességét, annál is inkább, mivel a Southwest General című kórházsorozat tévéstúdiójából egy musicalszínházba, a Júlia és dajkája premierjére áthelyezett cselekmény dalaiban valósággal tobzódik az önreflexió. Hiszen mi más lenne, ha nem pajkos összekacsintás, hogy például a dalszövegeket is jegyző Yazbek ezt a címet adta az első felvonást záró és egyszersmind ún. showstopper gyanánt koncipiált számának: Unstoppable? (Habár ebből a magyar fordításban semmi nem jön át.)

Persze ha az előző bekezdést azzal kezdtem, hogy az amerikai alkotók nem vállaltak kockázatot, azt azért szükséges legalább egy ponton érdemben árnyalni. Abban ugyanis már 2018-ban is rejlett némi rizikó, hogy a „főszereplő beöltözik nőnek és így ér el sikereket, miközben férfira is, nőre is sikamlósan elbizonytalanító érzéki hatást gyakorol” 1982-es sztoriképlete csak úgy érintetlenül jusson a musicalközönség elé. Ilyesformán bizony itt-ott meg is találta az idejétmúltság, sőt a transzfóbia vádja az Aranyoskám musicalváltozatát. Mármint Amerikában. Merthogy itt Pesten, az e tekintetben váltig a zenés színházi törzsfejlődés Charley nénje-szakaszában leledző közegben ugyanez még mindig maga az ellenállhatatlan és reflektálatlan mulatság, amelyet kacér-őszintétlenül akár még merésznek is lehet tódítani.

A Madách Színház előadása, illetve Szirtes Tamás rendezése olyan, mint egy előadás a Madách Színházban, amelyet Szirtes Tamás rendezett. Tekinthetjük ezt akár az önparódia gesztusának is, habár ilyesminek egyértelmű jelét csupán azok az életnagyságú plakátimitációk kínálták, amelyek a színház musicalrepertoárjának női főszerepeiben mutatták a Michaelből Dorothyvá átöltözködő Szemenyei Jánost. Aki – és ezt most már siessünk leszögezni! – nem egyszerűen istenáldotta tehetségű zenés színházi színész, de jól kalibrált, ízléses alakításával arra is képes, hogy valamiféle tétet kölcsönözzön ennek az egész estés biztonsági játéknak. Ráadásul ez a tét nem valamiféle technikai kockázatban rejlik, vagyis nem abban, hogy Szemenyeinek sikerül-e megfelelő tempóban váltogatni két nembeli ruháit és kiegészítőit. Az ő Michaeljének (és Dorothyjának) félreismerhetetlenül sorsa, méghozzá színészsorsa van.

Szemenyei körül szeptember 16-a estéjén jól dolgozott a csapat. Peller Anna épp csak egy hajszálnyit idősebb és karcosabb személyiségű az optimálisnál, ám ha a darabbéli rendező-koreográfusnak való kiszolgáltatottságot nem is, az érzelmi kitettséget könnyűszerrel elhihettük az ő Julie-jának. Molnár Gyöngyi (Sandy) kellő hóbortossággal reprodukálta időről-időre a reményvesztetten is reménykedő barát- és színésznő melodikus tirádáját. Hajdu Steve (Jeff) kevéssé meglepő módon nem annyira az énekhangjával, mint inkább remekül bejáratott bohózati készségével szolgálta az előadás sikerét. A darabbéli darab alkotó- és szereplőgárdájából a produceri szemüveg mögé rejtett Sáfár Mónika (Rita) a kis szerepben is megbízható, a méltóságát a második sorban, komikaként is megőrző művész hasznosságát, Kiss Ernő Zsolt (Max) az ingfeltépések rutinját és a Varga Viktor-paródia lehetőségét, Posta Victor (Ron) pedig borzas indulatát, jellemszínészi kapacitását és oly hálás koreográfusi mozgássorát kamatoztatta. (Mely utóbbi, önironikus mozzanatért értelemszerűen Tihanyi Ákosnak is kijár a dicséret.)

A Szirtes által profin pergetett és jól olajozott előadásban csak kevéssé tűnik fel, hogy a darabban több dramaturgiailag kidolgozatlan, alulmotivált cselekményrészlet akad. Igaz, a Madáchban a kenőanyagot jórészt ezúttal is a harmad- és negyedosztályú, másoktól rég levetett töltelékpoénok alkotják. („Olyan sötét vagy, hogy a pitbull melléd harap”…) Bárány Ferenc és Puller István magyarítói működése mindazonáltal ugyancsak figyelemreméltó közegismeretről tesz tanúbizonyságot, habár azt azért érdemes lenne tisztázni, hogy az ember, legyen bár mégoly elégedetlen az ábrázatával, a tükörben mégsem láthat „förmedvény”-t.

A darab generikus kidolgozatlanságainak legfőbbike, hogy nincsen rendes befejezése. Sőt, jószerint egyáltalán nincs befejezése. De hát mire való a tapsrend, ha nem arra, hogy elfeledtesse velünk az ilyen apróságokat? És így is történt, elvégre a Madáchban tán nem is akad meghitten ismerősebb dolog a tökéletesen kidolgozott tapsrendnél.

Mi? David Yazbek – Robert Horn: Aranyoskám
Hol? Madách Színház
Kik? Rendező: Szirtes Tamás. Szereplők: Szemenyei János Michael / Dorothy), Peller Anna (Julie), Sáfár Mónika (Rita), Posta Victor (Ron), Hajdu Steve (Jeff), Molnár Gyöngyi (Sandy), Kiss Ernő Zsolt (Max), Weil Róbert (Stan). Továbbá: Balázs Dávid, Borsányi Dániel, Eszlári Judit, Fehér Adrienn, Horváth Mónika, Mezey Diána, Mező Zoltán, Miklós Eponin, Nagy Attila, Németh Gábor, Zsitva Réka. Közreműködik a Madách Színház Zenekara, Tánckara és Kórusa