Kárpáti Pál kér egy sört egy Fekete Ádámtól, aki hosszan elmélkedik arról, hogy mit tehet ebben az egyszerűnek látszó helyzetben: odaadhatja azt a sört a barátjának, de dönthet úgy is, hogy egyszerűen csak kisétál a színpadról. Persze, ahogy az a monológjából is kiderül, az elméleti lehetőségek és a gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong: mind a színpadi, mind a civil (és a kettő határát elmosó) valóságban.

Próbafotók: Simon Iringó

Van-e tényleges választása az embernek? Megmentheti-e a barátját az alkoholizmustól? Mit számít egy sör, egy telefon, egy beszélgetés? Ki lehet-e lépni az élet megszokott sémáiból és a színházi keretekből? Meg lehet-e lepni a nézőt? Van-e lehetőség arra, hogy olyasmi történjen a színpadon, amit nem beszéltek meg előre? (Pár másodpercig feléledt bennem a remény, hogy van. Hogy mégis van, na, csak kivételesen, most az egyszer. Hogy ott és akkor eljön az a megismételhetetlen pillanat, amiben valami kiszámíthatatlan történik. Például Fekete kirohan a sörrel, Kárpáti utána, és halljuk, ahogy a folyosón őszintén és csúnyán összevesznek. Vagy épp zokogva összeölelkeznek a Trafó előtt, de ezt csak sejtjük.)

Kicsit mintha az egész előadás ebben a valódi választást lehetővé nem tevő helyzetben toporogna-vergődne. Mintha az életközepi válságból, a nagy sötétlő erdőből nem kecmergett volna ki az alkotó, ami nem baj, de az az álláspont sincs elég meggyőzően – vagy talán elég nyomatékosan – képviselve, hogy rengeteg kérdés maradt.

Kárpáti Pál egy évvel ezelőtt egyfajta fapados El Caminóra indult: az országos kék túra útvonalát követve, vadkempingezve tíz napot töltött a Balaton-felvidéken, hogy egyedül maradjon a démonaival, vagy, ahogy a színlap írja, „kirándulni vitte a függőségét” – és közben már az is a fejében volt, hogy élményeiből színházi anyagot készít majd egyszer. Útközben érdekes emberekkel találkozott, és sokat dúdolgatott, töprengett, félt a vaddisznóktól Kárpáti Pál – előadásában az alkoholizmusával való szembenézés, a baráti kapcsolatai, az apaság és a természethez való viszonya tematizálódik.

A színpadképről valamiért rögtön A Jeditanács összeül ugrik be, talán nem csak a szereplők közti átfedések, hanem a laza-összeülős-kertiszékes hangulat miatt. A hátsó falon lombsátort felidéző függöny, a padlón zöld szőnyeg. Hátul Szabó Sipos Ágoston és Kárpáti Pál keverő- és loopoló pultja, a bal oldalon, egy napernyő alatt Fekete Ádám és Téri Gáspár üldögél és figyel egy hűtőtáska társaságában. Ebben a környezetben a természetet és a túrázást behozó gesztusok murisan idegenül hatnak, mintha a színház mint közeg és a nyers természet mindenestül és végérvényesen összeférhetetlen lenne. Erre önironikusan reflektálnak is az alkotók, amikor egy narancssárga lámpa segítségével tábortüzet „rendeznek be” a színpadon.

Az előadásban jelentős szerepe van a zenének: a klarinéton is játszó Kárpáti mellett Szabó Sipos Ágoston is hozzájárul a hangkulisszához, mely már-már madárfüttyöt idéző, népies vagy filmes dallamokat, zörejeket, kongásokat tartalmaz – mintha belelátnánk egy magányosan menetelő ember fejébe, ahol beszéd híján az egyéb hangok nyernek nagyobb teret. Más kérdés, hogy ez meddig érdekes – néhol parttalannak éreztem ezt a tobzódást, talán még abban az egyszerre blőd és sokatmondó jelenetben a legkevésbé, amiben Kárpáti hosszan énekel a sólyomról és a pocokról, akiknek el kell tartaniuk a családjukat: nincs mit tenni, a kicsinyek éhesek.

Az előadás mégsem az apaságról, hanem a barátságról mondja el a legtöbbet. A „társas monodrámában” Kárpáti barátai, alkotótársai végig a színpadon vannak: Szabó Sipos zenél, Fekete Ádám néha átveszi a szót, Téri Gáspár kaszkadőr-tanácsokat ad, de figyelmük, jelenlétük akkor is érezhető, sőt kifejezetten intenzív, amikor nem csinálnak semmit. Egyfajta néma kiállás ez, amiben benne van valami határozottan kitapintható feszültség, megoldatlanság, de a címben is kifejezett vágy teljesülése is: nem szólok bele, de itt vagyok – még. Zavarbaejtően megrendítő, amikor Kárpáti belebújik egy hátizsákba, és Téri a hátára veszi: férfitest cipel egy csecsemő tehetetlenségével nehézkedő férfitestet.

A mai magyar színházi tendenciákat elnézve nem csak egy regény van benne mindenki életében, de egy színházi előadás is – a teljesség igénye nélkül: Csáó (Stefanovics Angéla), Call Girl (Mészáros Piroska), Nagymamával álmodtam (Göndör László), Innen szép nyerni (Rainer-Micsinyi Nóra), Telik (Márfi Márk)… A Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak az „átlagnál” kevésbé showszerű és áthatóbban önmarcangoló: alanyibb az alanyinál. Talán mert nincs benne annyi eltartás, viszont annál több elsimítatlanság, amit az előadás valamelyest felvállal, másrészt így nagyobb a kockázata, hogy a néző – különösen a nem szakmai közönség – számára belterjesnek és terápiaszerűnek fog hatni. Úgy tűnik, hogy még a személyességre – a gyarlóságra, a gyengeségre, az esetlenségre – építő színházban is el kell hitetni a nézővel, hogy van valami, amit ő még nem tud, de az alkotó igen.

Mi? Kárpáti Pál: Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak
Hol? Trafóklub
Kik? Alkotók: Kárpáti Pál, Fekete Ádám, Téri Gáspár, Szabó Sipos Ágoston, Beke Anna, Veronika Keresztesová, Zsigó Anna.