Gyabronka tud valamit, amire a ma itt élőknek igen nagy szüksége van. Úgy képes jelen lenni, hogy közben egy pillanatra sem takarja el a művet, pedig e káros jelenségre több példával is szolgálna a közelmúlt előadóművészi gyakorlata. Tapintatosan – és látszólag elháríthatóan – közelít a hallgatósághoz, s úgy szólít meg bennünket, mintha már hosszan ácsorogtunk volna együtt, valami közös jóra várva.

„Itt állok felnyitott meztelen szemekkel, és látok…” – írta Szép Ernő 1919-ben megjelent, Október című kötetében. „Itt állok, …és láttatok!” – mondhatná ma napjaink mesélője, Gyabronka József, akinek A pokol címmel nemrég bemutatott, s azóta is teltházakkal futó Dante-estje a szemünk előtt válik színháztörténeti eseménnyé, nem beszélve a Gellért-hegy oldalán zajló hajnali és csillagköszöntő Dante-szertartásokról. Gyabronka tud valamit, amire a ma itt élőknek igen nagy szüksége van. Úgy képes jelen lenni, hogy közben egy pillanatra sem takarja el a művet, pedig e káros jelenségre több példával is szolgálna a közelmúlt előadóművészi gyakorlata. Tapintatosan – és látszólag elháríthatóan – közelít a hallgatósághoz, s úgy szólít meg bennünket, mintha már hosszan ácsorogtunk volna együtt, valami közös jóra várva. A dantei vízió Nádasdy Ádám rímtelen fordításában lett képekké Gyabronka megrendítő tolmácsolásában, s a produkció – sok esetben ismételt – meghallgatása pedig közöségi rituálévá, kultikus szertartássá vált. A Pokolról, a műről és az abban rejlő fogalomról, évszázadok múltán is beszélnünk kell.

De vajon megosztható-e mindenféle gyötrelem? Elmesélhető-e igazán a poklok élménye?  A sokak által szeretett, nemrég elhunyt nyelvész és esztéta, Kálmán C. György a holokausztirodalom kapcsán foglalkozott az „elmesélhetőség küzdelmével” és „a túlélés poétikai problémáival”[1], érintve Szép Ernő Emberszag című írását is. Az elmesélhetőség esélyével nem is számolva, de talán az iszonyú 1944-es év történéseitől való megszabadulást remélve, a túlélés súlya és kényszerítő ereje alatt született meg 1945-ben ez a mű, amelyből a költő verseinek felhasználásával most Ferencz Győző készített szövegkönyvet, a Madách Színház felkérésére.

A járvány miatti lezárás idején, 2020 tavaszán kezdték tervezni az Írók, sorsok, szerelmek összefoglaló című, egyenként 50-80 perces önálló részekből álló sorozatot a Madách Színházban, amelynek bevallott célja a magyar irodalom szolgálata. Ezek a film-szín-játék műfaji megjelölésű, a színészi jelenlétet hangsúlyozó, azt előtérbe helyező produkciók – valljuk be – tulajdonképpen filmek lettek. (A jövőben érdemes is filmként hirdetni ezeket, hogy a színházi előadást váró nézők ne csalódjanak.) Nyáry Krisztián Elfogyni az ölelésben című, Adyt idéző összeállítását Horgas Ádám rendezte, a Karinthy Frigyes nagy szerelmeiről, Fráter Zoltán irodalmi anyagából készült, Szirtes Tamás által rendezett, s azóta a tengerentúlon díjat is nyert munka A két egyetlen címet kapta. A sorozat harmadik darabja a Szép Ernő műveiből Ferencz Győző által szerkesztett drámai napló, amit két rendkívüli összehangoltságban dolgozó rendező, Harangi Mária, a színházi ember, és az operatőri és vágói feladatokat is ellátó filmes, Pálos György készített. Az ez év januárjában két csöndes, de igen intenzív hét alatt készült alkotás díszlettervezője Romvári Gergely, jelmeztervezője Kárpáti Enikő, az elsősorban hegedűhangokkal élő, a szöveggel s a pillanatokkal együtt lélegző muzsika nagyszerű zeneszerzője pedig Lázár Zsigmond.

(Nem tudom, hogy az alkotóknak volt-e szerencséjük találkozni a Szkénében 2015-ben bemutatott, majd évekig futó Emberszag produkcióval, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös előadásával, aminek szövegváltozatát a rendező Szikszai Rémusz, a benne fölvonultatott bábokat Németh Ilona készítette, négy színésze Fodor Tamás, Tóth József és Kovács Krisztián, konferansziája pedig Simkó Katalin volt. A vetítés utáni beszélgetésből mintha az derült volna ki, hogy sokan nem látták még ennek a kisregénynek más feldolgozását. Így aligha találkoztak a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában, 2017-ben bemutatott, a képzőművész-rendező, Galambos Péter által Szép Ernő és Szép Anna kiadatlan szövegeiből Ernyei Bea dramaturgiai segítségével Horváth Lajos Ottóra írt monodrámával sem. Jól van ez így, a két igen értékes előadást inkább csak az ifjabb olvasók és a Szép Ernő e művével foglalkozók kedvéért említem.)

Ha van szerencsés csillagállás, akkor a legjobb planéták őrizhették a mostani film alkotóit munka közben. Olyan mű született, amit a legnagyobb büszkeséggel mutathat föl minden benne résztvevő, és nemcsak itthon, de bárhol a világon. Kellett hozzá először is Gyabronka József, a maga pokoljáró életismeretével, testi-lelki erejével, színészi biztonságával, s – alig merem leírni a szót, de mégis – képlékenységével és mez-telenségével. Kellett az erő, hogy felcsattanjon, mint a pribékjük: „Vigyázz, mer’odagyövök!” Kellett hozzá a védtelenség állapotának ismerete, az ötvösmesteri figyelem, s vele a véső biztonsága. Kellett a tárgyak testvériségét érző, finoman tapintó tenyér, a kamera testközeliségét viselő szem, a pille haj, a bőr, a szertartásvezetői tisztaságú lélek és férfitest, s kellettek hozzá azok, aki mindezt előkészítették és rögzítették. Meg kell hagyni, már közben mély elismerést éreztem a szerkesztői munka iránt, amikor a napló szövegébe szúrt, kiválasztott verseket Balla Eszter, Dunai Tamás, Fillár István, Kerekes Éva, László Zsolt, Lázár Kati és Tóth Ildikó mondta, de akkor méltányoltam igazán Ferencz Győző remek sűrítő munkáját, amikor eleitől a végéig újra elolvastam az alapul szolgáló Szép Ernő művet.

1944. október 20-án, „a Szálasi világ hatodik napján” kezdődik a sokáig jelenidőben zajló történet. Annak a három hétnek a leírása ez, amikor a hatvanéves Szép Ernőt a többi nyomorult lélekkel összeterelték, és a Pozsonyi úti védett csillagos házból Erdőkertesre hurcolták munkaszolgálatra a nyilasok, hogy ott „gamásnis cipőjében”, fenyegetve és megalázva, sáncot ásson sorstársaival együtt. Visszalépünk aztán a régebbi múltba, egészen ’44 júniusáig, amikor – belügyminiszteri döntésre – megkezdődött a zsidók csillagos házakba való összeterelése, amiért is Szép Ernőnek is el kellett hagynia a szívének kedves Margitszigetet, s ott a rég belakott – akkoriban még megfizethető – lakosztályát, hogy könyvei és agglegényéletének tárgyai mind-mind elvesszenek aztán. Bámulatos az a finomság, ahogy az akkori, szemérmesen tartózkodó férfi-női kapcsolatokra emlékszik a szerző, s most az előadó. Az elmesélendő múltnak ez a két szakasza hullámokban érinti az elmesélés idejét, magát a filmet. Ekkor – többször nekiütődve képileg egy orrmagasságban elénk vágódó ablakkilincsnek, később meg a pisztoly ránk szegeződő csövének, alig-alig színes, kékes-lila meg szürke képsorokban egy furcsa, tisztálkodó, útra készülő szertartás műveleteit látjuk. Ekkor meséli el költő a maga gátlásos, az iszonyaton is csak csodálkozni tudó módján („Hogy merik?”) – a borzalmakat. Schön Ezékiel, aki a mi Szép Ernőnk „volt”, talán kiskorában figyelte meg Lőwenstein Matildot, az ő varrónő anyját, de úgy, hogy az akkor ellesett mozdulatok most Gyabronka csuklóját vezetik a zokni mesteri stoppolása közben. Gyabronka gombot varr, cipőt tisztít, borotvát fen a fenőszíjon, inget vasal, rémületes vén, sodrott zsinórú vasaló dugóját illeszti az öreg konnektorba. Elbarnult, vasaláshoz használt, frissen befröcskölt terítő szaga csap meg bennünket, idősebbek a hajdani borotvaszappan finom illatát is érezhetik a habos pamacson. Minden, de minden szuszogásnyi közelben, szagolható intimitásban jelenik meg, még a tű nyomán kibuggyanó vércsöpp is, ami egyszerre jelzi az életet, de a halált is. Szép Ernő, most is, mint mindig, mentegetődzik: „Én, én, kérem, mintha nem is hinném a halált. Ó igen, elfúj engemet is, mint a gyufát, de én nem tudok majd arról; én nem tudok, nem hiszek, képzelni se bírok egyebet, csak életet. Sose lesz az életnek vége, utolsó lélegzetem után nem húzom össze a tüdőm, és utolsó gondolatom után pontot nem teszek: gondolat, lélegzet átalszökik a végtelenbe, időtlenbe. Halhatatlan vagyok, vagyis meghalhatatlan. Azok vagyunk mind. És én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrült mód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék; még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy gázkamrába toszigáljanak.” Szép Ernő, mint le is írta, nem merte elhinni a gázkamrákat. „Testvérei közül Mártont a folyópartról lőtték a Dunába, József munkaszolgálatosként veszett el, Vilma csak egyszerűen eltűnt” – írja Széchenyi Ágnes Temetetlen három hét című cikkében. A napló adatai szerint a költő novemberben visszavergődhetett Pestre, ám ami attól kezdődően történt, azt már nem bírta, nem akarta elmondani, sem nekünk, sem senkinek. A borzalmak most következő részét, a szegénységet és megalázottságot egyszerűen kiiktatta az életéből. Ezeket a hónapokat a testvére, Szép Anna naplójából ismerjük. Ő, akiből nem lett író, s aki testvérének áldozta életét, le merte írni a szégyen hónapjait.

Az elmesélés idejét napjaink pasztellszín képkockái szakítják meg időnként. Nagyszerű színészek mondanak verseket, csak úgy, civilben, utcán megállva, vagy maguk elé nézve. Különösen felejthetetlen, ahogy Lázár Kati mondja hogy „Ha én azt tudnám ki a legszebb,/Ha én azt tudnám mi a legjobb,/Ha én azt tudnám merre tartsak,/ Ha én azt tudnám mitévő legyek.”, és azt hogy „ És a víduló esőben / Fölemeltem érző arcom/ És a két szemem betettem/ S képzeltem hogy sírok sírok…” – Ezek tökéletes, s tulajdonképpen leírhatatlan színészi pillanatok. A fokozhatatlan egyszerűség jellemzi a többiek megszólalását is.

Meg kell nézni a filmet. Örömmel elküldik intézményeknek és magánszemélyeknek is.  Aztán, hogyha láttuk, meg lehet próbálni elviselni, amit tudunk, s sziszegni, hogy „De szégyen élni / De szégyen élni / Tovább köszönni / Tovább beszélni // Jaj emlékezni / Jaj mindent tudni/ Hallgatni szépen / Némán hazudni… Bújkálni, várni / Haláltól félni / De szégyen élni / De szégyen élni…”

Mi? Szép Ernő: Emberszag
Hol? Madách Színház / online
Kik? Rendező: Harangi Mária. Társrendező: Pálos György. Szereplő: Gyabronka József. Dramaturg: Ferencz Győző. Zeneszerző: Lázár Zsigmond. Díszlettervező: Romvári Gergely. Jelmeztervező: Kárpáti Enikő. Operatőr-vágó: Pálos György. Szcenikus: Tompai Zsuzsa. A rendező munkatársa: Kutschera Éva, Sallak Petra. Közreműködik: Balla Eszter, Dunai Tamás, Fillár István, Kerekes Éva, László Zsolt, Lázár Kati, Tóth Ildikó.

[1] Szegedy Maszák Mihály–Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei, III. k. Budapest, Gondolat, 2007