A Megeshetne… a nőgyógyászat-szülészet előtti váróterem feszengős, kellemetlen és egyben csodásan abszurd kisrealista díszletével már érzékletessé teszi ezt a találkozási pontot; kevésbé költői, lebegő a helyzet és a tér, ugyanakkor Romankovics Eda rendezőként pontosan ráérzett, hogy civil szereplőkkel meddig érdemes és lehet elmenni a kisrealista nyelvben, így laza, magától értetődően működő átkapcsolásokat látunk énekből realista szituációjátékba vagy vallomásba

Rádai Andrea: Arra gondoltam, hogy mivel a Megeshetne másképp az Éljen soká Regina! (2017) „gyereke”, elindulhatnánk a hasonlóságok és a különbségek mentén. Mindkét előadás a Sajátszínház produkciója, a rendező Romankovics Edit, a részvevők/fellépők magját az előző produkcióban megismert, különböző generációkba tartozó szomolyai roma asszonyok alkotják. A módszer és a téma is hasonló: az előadás ugyanúgy a szülészeti, nőgyógyászati, családvédelmi ellátással kapcsolatos személyes történeteken alapszik, melyeknek elbeszélői-elszenvedői maguk is fellépnek a produkciókban (ha nem is mindig a saját történetükkel). Mindkét esetben igaz, hogy a bemutatóhoz vezető út másként esik latba, mint egy nem közösségi színházi előadásnál: az átlagos próbaidőszaknál sokkal hosszabb „művészetpedagógiai, közösségi színházi, részvételi kutatási folyamat” legalább olyan fontos (a résztvevők szempontjából), mint maga az előadás, tehát nekünk, kritikusoknak a „végeredményt” látva csak részleges benyomásunk lehet a nagy egészről.

A leglényegesebb különbség a két előadás között, hogy a Megeshetne másképp több szempontból is elhagyja azt a biztonságos, intim teret, melyben a korábbi produkció készült. Az Éljen soká Reginá!-ban a budapesti színésznő és a roma asszonyok egy sorstársuk születésnapját ünnepelték: otthon voltak, egymás között. A Megeshetne másképp helyszíne finoman szólva is kívül esik a komfortzónájukon: egy kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályának várótermében játszódik – még nekem, privilegizált helyzetű nőnek is görcsbe rándul a gyomrom, ha a valaha ott eltöltött órákra gondolok: látom magam előtt a szinte mindig zárt ajtóra függesztett rengeteg táblát, melyek közül törvényszerűen a „Ne kopogjon!” felirat a legharsányabb.

Az alkotófolyamatba és magába az előadásba ezúttal más szereplőket is bevontak: a szomolyai gárdán (Báder Renáta, Horváth Barbara, Horváth Rita, Horváth Zsanett, Lakatos Anett, Lakatos Marianna, Szitai Natália) kívül egészségügyi dolgozókat, szülészeti aktivistákat (Csörgőné Polgár Andrea, Juhacsek Ildikó, Kádár Szonja), egy otthonszülésben jártas, nem roma nőt (Szabó Róza), valamint roma férfiakat (Horváth Róbert, Lakatos Rudolf). Sőt, egy ponton az alkotók úgy döntöttek, hogy a foglalkozásvezetők, Pados Eszter és Horváth Kata, és a rendezőasszisztens, Proics Lilla is „vásárra fogják vinni a bőrüket”, azaz szerepelni fognak az előadásban – ennél demokratikusabb helyzetet nem is tudok elképzelni. Ha mindezt végiggondolom, úgy érzem, hogy az előadáson mégiscsak látszik az alkotófolyamat lenyomata, a nyitás és a még nagyobb kockázat vállalása. Az Éljen soká Reginá!-ban az elejétől fogva megvan az összetartozás, az intimitás érzete (legalább a szereplők között), míg a Megeshetne másképp a találkozások pillanatait rögzíti, és az összetartozásnak meg kell születnie, meg kell küzdeni érte.

Lakatos Anett. Fotó: Csoszó Gabriella

Varga Anikó: Az anyaság az Éljen soká Reginá!-ban is központi téma volt. A szomolyai roma női résztvevők által elmesélt történetek azt erősítették, hogy jellemzően az anyaság helyzetein keresztül kapcsolódnak leginkább a különböző szociális ellátórendszerekhez, kiemelten az egészségügyi intézményekhez, és ebből adódott, hogy érdemes a (roma) nők egészségügyben megélt történetein keresztül megnézni, hogyan alakítják ezt a szerepet az intézmények, milyen konfliktusokat hordoznak, okoznak, és ebben hogyan jelennek meg rasszista előítéletek. A Megeshetne… a nőgyógyászat-szülészet előtti váróterem feszengős, kellemetlen és egyben csodásan abszurd kisrealista díszletével már érzékletessé teszi ezt a találkozási pontot; kevésbé költői, lebegő a helyzet és a tér, ugyanakkor Romankovics Eda rendezőként pontosan ráérzett, hogy civil szereplőkkel meddig érdemes és lehet elmenni a kisrealista nyelvben, így laza, magától értetődően működő átkapcsolásokat látunk énekből realista szituációjátékba vagy vallomásba. Ez azért is érdekes, mert míg a történet szerint mélyen igaz, amit mondasz, hogy a Regina privát teréhez képest a kórházi helyszín kívül esik a roma nők és rengeteg magyar nő komfortzónáján, a reprezentáció keretei hatalmas biztonságot nyújtanak számukra, és inkluzívak: azonnal elfogadjuk a szakmára, hovatartozásra nézve egészen különböző szereplőket, akik közül senki sem professzionális előadó.

Számomra az előző előadás semmivel sem vállalt kisebb kockázatot a mostanihoz képest, ez inkább viszi tovább, mélyíti, fejleszti a közösségi kutatási folyamatot, amelynek csak két rügye a két előadás: itt már magabiztossággal fellépő roma nőket is látunk, és nagyon jó, hogy mellettük új, a színpadi helyzettel még ismerkedő fiatal roma asszonyok is megjelennek.

Egy ilyen folyamatban az előadás funkciója nyilván eltér attól, amihez a művészszínházban szokva vagyunk: az egyik kitüntetett feladata, hogy a közösségi kutatás során körvonalazódó felismeréseket művészi eszközökkel megformálja, kommunikálja és disszeminálja a tágabb és nemegyszer specifikusan célzott közönségnek (pl. egészségügyi dolgozóknak, szociális munkásoknak) – miközben a folyamat egésze színházi eszközöket is használ, főként a szociodrámáét. Emiatt is izgalmas, hogyan értelmezzük az előadásba bekerülő vagy abból épp hiányzó helyzeteket, elemeket. Például mind a szülészetre érkező nők, mind a kórházi dolgozók hivatkoznak a főorvosra, aki szereplőként nem jelenik meg, mitikus autoritásfigura marad. Az előadást követő beszélgetésen pedig elhangzott, hogy bár a folyamat kezdetén jelen volt pár orvos, a szülésznők, szülészeti gyakornokok és aktivisták mellől végül különböző okok miatt lemorzsolódtak, kiléptek. Felötlött bennem, hogy a Regina folyamata is úgy indult, hogy a szomolyai roma nők mellett magyar asszonyokat is szerettek volna behívni a folyamat vezetői, ami lehetetlen feladatnak mutatkozott, így végül letettek róla. Mintha a hiányzó szereplők mindkét esetben olyan figurák lennének, akiknek a jelenléte és tapasztalata, szempontjainak megosztása talán más irányba is mozdíthatta volna az előadást – miközben hiányuk önmagában, társadalmi szempontból beszédes.

R.A.: Nagyon hasonló élményem volt az Anyacsak1 fesztivál egyik előadásán és az azt követő beszélgetésen, ahol szintén nagyon hiányoztak az intézményes vagy medikalizált szülészet képviselőinek szempontjai. A Reginában általában a „fővárosi színésznő” – Sárosdi Lilla, később Háda Fruzsina – „jelenítette meg” a (rasszista) orvosokat, autoritásokat, az a szereplő, aki egyébként az első pillanattól fogva odaadó nyitottsággal fordult a roma nők felé. A mostani előadásban valóban csak beszélnek a főorvosról, aki láthatatlanul van jelen, legfeljebb a váró falán túl, ahova mi, egyszerű nézők egy pillanatra sem láthatunk be – szülésznők, egy ápoló és, ha jól emlékszem, egy doktornő lép csak be arra a folyosóra. Amúgy a Megeshetne másképpnek volt egy másik előzménye, a Mindennek ellenére?!, egy online verzió, melyet tavaly áprilisban mutatott be az e-Néző sorozatában a Trafó. Sajnos nem láttam az előadást, de megnéztem a színlapot, szerepel rajta orvos. Mindazonáltal úgy hiszem, hogy az osztály- vagy intézményvezető szempontja épült be az előadásba, amikor kiderült, hogy a gondnoknak otthonról kellene csavart hozni ahhoz, hogy megszerelje az ablakot, és ne legyen hideg a váróteremben. Mennyire lehet emberséges az a rendszer, amelyben még erre sincsen figyelem és/vagy pénz?

Ha úgy vesszük, az orvos még egy ponton megjelenik. Az előadást követő beszélgetést egy játék zárja le, amelyhez a nézők is csatlakozhatnak, hogy megmutassák, hogy eshetne meg másképp: jobban vagy ideálisan. A kismama szerepébe az egyik fiatal roma asszony áll be, a többi szerepbe a nézők. Volt köztük orvos is, akinek ebben a helyzetben mindössze az volt a dolga, hogy fogja a fájásoktól szenvedő nő kezét. Ennek az apró, színházi gesztusnak rendszerszinten nyilván nulla jelentősége van, egy icipicit mintha mégis helyrehozott volna valamit.

V.A.: A Horváth Kata által játszott karakter tartása, szigorúsága doktornős, de talán inkább nővérfigurát játszik, hiszen mennyire életszerű bármelyik kórházban, hogy orvos kísérgesse gorombán noszogatva bár, de apró léptekben a vajúdó nőt a szülőszobára? A főorvosra részint az intézmény gondjainak apropóján hivatkozik távoli figuraként a szerelő és a takarító, de van egy másik jelenet, ahol az orvost egy szülés kapcsán emlegetik, persze ő szereplőként itt sem jelenik meg. A fiatal gyakornok lányt látjuk feldúltan kicsapni a szülészet ajtaját, mert az épp lezajlott szülés szerinte nem megfelelően, erőszakosan volt levezetve; az idős szülésznő utána rohan, meghívja egy kávéra, leteremti, de közben a megenyhülését is végigkövetjük a beszélgetésben, ahogy a lány felháborodása saját fiatalkori lelkesedését, hivatástudatát, legalábbis ennek emlékét hívja elő. Sok mindenre rámutat ez a jelenet: hogy a szakmai hierarchiában lentebb lévő szülésznők döntési és cselekvési köre mennyire korlátozott, azaz még ha a természetes igényeik szerint, az állapotukat kísérve támogatnák is a kismamákat, végül úgyis az orvosok döntései szabják meg, mi és hogyan történik. Kiérezni a jelenetből a hosszú utat, ahogy egy szakember hozzászokik a rendszerhez, és belefásul, ugyanakkor még ez sem öli ki belőle annak a tapasztalatát, hogy lehetne ezt jól csinálni, mivel történt már ilyen. A tehetetlenség, a kiégés általános problémaként, kevésbé egyéni drámaként hangsúlyozódik, az árnyaltan megrajzolt szituációk pedig még az orvosokat sem egyértelműen negatív szereplőként tüntetik fel (bár az ő szempontjukból megfogalmazható nehézségekre ebben az előadásban nem látunk rá). Inkább strukturális szinten érzékeljük a diszfunkciókat, kényszereket, a szakmai szerepkörök rögzítettségét, az orvosi kultúra merev hagyományát, rideg kereteit. A diszfunkciók természetesen nem állnak meg az egészségügy kapujában, továbbgyűrűznek, és összefonódnak az egyéb ellátórendszerek gondjaival, például a gyermekvédelemével. Pár jelenet a kiskorú anyák helyzetét tematizálja, akik nagykorúsítás vagy gyám kijelölésének hiányában nem vihetik haza újszülött gyereküket, a papírok elintézésére nincsenek felkészülve; ez lépten-nyomon bonyodalmakat okoz – és jóllehet, nincs rendben, hogy ennyire fiatalon válnak anyává a lányok, de a szülés-születés ilyen körülményei akkor is embertelennek tűnnek.

Egy másik kurrens jelenséget, az egészségügy fokozatosan zajló privatizálódását is érzékelni: az utóbbi évtizedben a középosztály kivonulását az állami ellátásból a magánellátásba, ami a nőgyógyászat és a szülészet esetében hangsúlyosan érvényes. Az előadás várótermében látható nők, legyenek romák vagy nem romák, azért ülnek itt, mert nem ülhetnek máshol, nem tudják megengedni maguknak a 30-40 ezer forintos vizsgálati díjakat, milliós szülési költségeket. Még az otthon szülő nő, aki utólag bejön oltásra kisbabájával, sem kerülheti el a lidérces egészségügyi darálót: úgy viszik be hosszas akadékoskodás után a kopogtatni tilos táblákkal kidekorált ajtón túlra a babát, hogy az anya nem mehet vele.

Ha anya vagy, nincs tökéletesen privilegizált helyzeted: amire a Megeshetne másként a Regina mellett újból rámutat, hogy milyen dermesztő akadálypályán kell végigküzdenie magát minden anyává váló nőnek, milyen rettentő nehéz kikerülni, hogy a szüléshez és anyasághoz vezető út ne traumákkal legyen kikövezve. Ennyiben univerzális helyzetelemzés a Sajátszínház produkciója. De nem csak ennyiben: mintha a szülés-születés itt ábrázolt kultúrája egy rossz össztársadalmi állapot gyökérzetét érintené.

R.A.: Engem is megdöbbentett, hogy hivatalos gyám hiányában a kiskorú édesanya nem viheti haza a gyerekét. Pedig az előadásban ott volt mellette a két nagymama is: az hétszentség, hogy annak a kisbabának nem érdeke, hogy a kórházban maradjon, egyedül – de hát tudjuk, hogy a gyermekvédelmi rendszer ezer sebből vérzik. Ezzel szemben az otthon szülő nőnek egy pillanatig sem kellett elválnia a kisbabájától – én úgy emlékszem, hogy nagyon határozottan lépett fel, és végül megengedték neki, hogy bemenjen vele az osztályra. És persze beszédes volt (de nem didaktikusan) a vele és a roma nőkkel való bánásmódok közötti különbség: teljesen más automatizmusok indultak be minden félben, így mások lettek a hangsúlyok, a hangerő, a regiszter – minden (nyílt) rasszizmus nélkül. Bár egyáltalán nem meglepő, de engem az élmény szintjén mégis megdöbbentett, hogy mennyire mások az elvárásai a roma és a nem roma nőknek az ellátórendszerrel, az emberséges bánásmóddal kapcsolatban. Ez leginkább a beszélgetés alatt rajzolódott ki, melyben a legtöbb hozzászóló (ahogy a közönség többsége) nem roma nő volt.

De valóban – ha nem is az egyes orvosok, ápolók, de a rendszer szemében – az otthon szülő is pária, és rengeteg nő traumatizálódik az anyává válás folyamatában, de akár egy egyszerű nőgyógyászati vizsgálat során is. Már a Reginában is azt éreztem, hogy az ezekben a fájdalmakban való osztozás, illetve ezek kibeszélése egyfajta kapcsot, közösséget teremtett romák és nem romák között. A Megeshetne másképpben is volt egy jelenet, melyben a roma és a nem roma nők a traumatikus szülésélményeikről beszéltek – itt úgy éreztem, újra a Regina biztonságos terében vagyunk, és ez a hangulat rá tudott rakódni az előadást követő beszélgetésre is.

Érdekes, hogy az egyik ismerősöm a rétegszínház szót használta az előadással kapcsolatban, persze csak strukturális értelemben. Teljesen igaza volt, de ekkor gondoltam bele, hogy amúgy pont ez lenne az a színház, ami rengeteg embert – nőt, anyát – meg tudna szólítani, annyira elementáris az az élmény, hogy van hozzá közünk.

Mi? Szívhangok Társulat: Megeshetne másképp…, Parforum – Sajátszínház produkció
Hol? Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Báder Renáta, Csörgőné Polgár Andrea, Horváth Barbara, Horváth Rita, Horváth Róbert, Horváth Zsanett, Juhacsek Ildikó, Kádár Szonja, Lakatos Anett, Lakatos Marianna, Lakatos Rudolf, Szabó Róza, Szitai Natália / Szociodráma vezetők: Pados Eszter és Horváth Kata / Rendezőasszisztens: Proics Lilla / Díszlet: Kiss Gabriella / Rendező: Romankovics Edit