Napról napra

Két előadás, amely egy-egy olyan korosztályhoz beszél, melyek számára többé-kevésbé limitált a színházi felhozatal. A Magyar Színház az igencsak kitaszított felső tagozatosokat, a győri RÉV Színház a kínálat szempontjából – legalábbis Budapesten és egy-két nagyobb városban – kissé jobb helyzetben lévő középiskolásokat célozza, hogy mára vonatkozó, releváns kérdésfelvetésekkel igyekezzen színházat szerető és értő nézőket faragni […]

Frissítő kíváncsisággal érkezem minden színházi neveléses vagy drámapedagógiás előadásra. Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen mesét, hogyan dolgoznak át, mire és hogyan fog kimenni a foglalkozás rész. A Káva Színház Szemfényvesztő és Borka előadása a legkisebbekhez szól, a mesén kívül arról is, hogy a színházban felborulhatnak a szabályok, lehet falra rajzolni, emberek átváltozhatnak, hogy a színház […]

A Megeshetne… a nőgyógyászat-szülészet előtti váróterem feszengős, kellemetlen és egyben csodásan abszurd kisrealista díszletével már érzékletessé teszi ezt a találkozási pontot; kevésbé költői, lebegő a helyzet és a tér, ugyanakkor Romankovics Eda rendezőként pontosan ráérzett, hogy civil szereplőkkel meddig érdemes és lehet elmenni a kisrealista nyelvben, így laza, magától értetődően működő átkapcsolásokat látunk énekből realista […]

A Jurányiba menet édesanyámnak meséltem, hogy épp egy előadásra megyek, mire ő megkérdezte, hogy milyen előadásra. Mondtam a címet: Mit ér, ha?, ő pedig visszakérdezett, mit ér ha, mi? Én: mit ér a nő, ha elmúlt 40. Édesanyám sokatmondóan felnevetett.

Mit lát, aki a játszók által rögtönzött perceket nézi, vagyis inkább mit érez, mire vár, mi tartja a figyelmét fogva? Megérzi-e egy majdnem teljes mértékben rögzített produkció alatt, hogy ezt a folyamatot alighanem improvizációk segítségével hozták létre? Hogy hat ez rá? Lényeges ez? Különbözik-e a létrejövő áramkörök minősége ilyenkor, s megszakad-e az illúzió, ha az […]

Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.

Nemcsak a sötétben kuksoló és csöndben nagyokat érző tömegnek kell ilyenkor lenni, hanem demonstrálni is kell a színpadon lévőkkel az összetartozás érzését.