Minden értelemben megkerülhetetlen az előadás díszlete, a kastélyhoz vezető út, ami maga is kastély, többemeletes, a teljes színpadot betöltő labirintus-monstrum a valahová és sehová vezető lépcsőivel, járataival, zegzugaival. K-nak nincs más választása: valahogy be kell hatolnia, hogy bejárja, meghódítsa, maga alá gyűrje a könyörtelen vasszerkezetet (hogy milyen esélyekkel indul és végül ki kit gyűr maga alá, maradjon filozófiai és költői kérdés), melynek monumentalitása és agyafúrtsága az előadást meghatározó, leuraló elemmé válik. Schnábel Zita díszlete egyébként 2020-ban elnyerte a Theaterpreis Hamburg díját.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

Bodó Viktor ugyanis már megrendezte A kastélyt a Schauspielhaus Hamburgban, és most azt az előadást adaptálta – a díszletet, a jelmezeket (Nagy Fruzsina és Pattantyús Dóra munkái), a zenét (Klaus von Heydenaber) és vélhetően többé-kevésbé a szövegváltozatot (Veress Anna, Kovács Krisztina) is megtartva – a Vígszínház színpadára. De más szempontból is ismerős neki a helyzet, hiszen – a saját társulatával, a Szputnyik Hajózási Társasággal való koprodukcióban – rendezett már a Vígben az Eszenyi-éra alatt: 2014-ben A revizort, egy évre rá pedig a Koldusoperát. (Örvendetes, hogy Rudolf Péter igazgató most újra felvette a fonalat Bodóval; kár, hogy szputnyikos színészeknek már nyoma sincs A kastélyban, konstatálom szomorúan, az itthoni állapotokon keseregve, és akkor persze jár egy lemondó sóhajtás annak a ténynek is, hogy a rendező csak vendég Magyarországon.)

Kafkában is nagyon otthon van Bodó: első ausztriai rendezése is A kastély volt 2007-ben Grazban, ahol később színre vitte az Amerikát is, Hamburgban pedig Az átváltozás alapján készült Én, a féreg című Kárpáti Péter drámát – nem is beszélve a Katonában 2005-ben bemutatott, minden szempontból mérföldkővé vált Ledarálnakeltűntemről, ami „A PER miatt” készült. Ők ketten olyannyira összeillenek, hogy Bodó lényegében akkor is Kafkát rendez, amikor nem: lételeme az ok-okozati viszonyok nélkül, a szemlélők vagy a bolyongó főhős számára teljesen ismeretlen, abszurd konvenciók alapján működő kaotikus színpadi világ és az ehhez talált, a némafilmes burleszket is felidéző, szürreális vadhajtásokat tartalmazó nyelv – melynek ezúttal egy (talán túl)érlelt, jólfésültebb, kevésbé széteső verziója valósult meg a Vígszínházban.

Mindenesetre a megszokottnál jóval kevesebb a bodós túlburjánzás, az eredeti műből való kiugrás, és jóformán nulla az aktuálpolitikai kiszólások száma (nulla = legfeljebb 1-2 áthallás). Ezidáig ritkán éreztem a rendező előadásain lassúságot; talán most is csak az ökonomikusabb adagolás a szokatlan. Akad persze jópár őrült geg, például a macskacsirke-pörkölt főzése, vagy ahogy Borbiczki Ferenc időnként végigseper a színpadon és magvas/semmitmondó bölcsességeket mond, vagy ahogy a szereplők a kapcsolótábla gombjait csavargatják, mire áramütésszerűen érik őket a legkülönfélébb zenei stílusok, vagy ahogy az iskolaigazgató „briefingje” tányér-, partfis-, és lavórkapkodó cirkuszi mutatványba torkollik.

Ahogy már említettem, már önmagában a díszlet is teremt egyfajta egységességet, hiszen minden szereplőnek dolga van vele: a színészek a korlátok köré csavarodnak, a lépcsőkön kúsznak-másznak, botladoznak, kapaszkodnak, a semmiből bukkannak elő, majd nyomtalanul eltűnnek, elvesznek az átláthatatlan állványzatban. Ezt a kiismerhetetlenséget fokozza a színpadot időnként elárasztó füst, a szerkezet nagyobb részét félhomályban hagyó, sejtelmes fények (világítástervező: Csontos Balázs) és az olykor leereszkedő, áttetsző, vetítésre is használt előfüggöny (videótervezés: Varga Vince). A díszlet tehát jól leképezi ezt a kafkai világot, mely egyszerre van – a Tatlin-toronyt ábrázoló plakát tanúsága szerint – a fejünkben és körülöttünk.

A falubeliek: csavarok a (színházi) gépezetben. Elsősorban csapatként erősek: van bennük valami zombihad-jelleg, főleg ahogy a jeleneteik előtt/után ott settenkednek valahol a háttérben, a vasszerkezeten. A súlyosabb szerepekben emlékezetes Hegedűs D. Géza elegáns brutalitása, Bach Kata öntudatos szolgálatkészsége, Orosz Ákos ellentmondást nem tűrő, ideges görcsössége, Kovács Patrícia kéjsóvár koszlottsága, Radnay Csilla nagyasszonyos férfiassága.

És mindennek a közepén – nem a szélén – ott terem egy idegen, a messziről érkezett földmérő, K: egy akárki, aki igyekszik kifürkészni, kiismerni a kastély világát, s ezáltal el is fogadja annak törvényeit. Ifj. Vidnyánszky Attila egyszerre lenyűgöző képességű akrobata és a saját lábában elbotló bohóc, aki át akarja lépni a saját árnyékát, le akarja győzni a fizika törvényeit. Folyton törekszik, törleszkedik, hol gyorsan, hol lassabban. Közben a teste lestrapálódik: esik, puffan, ütik, vágják, pofozzák – és mire felér a csúcsra (Kafka befejezetlen művét nem hagyja befejezetlenül az előadás), hogy újabb labirintus táruljon fel előtte, holtra fárad, szinte teljesen elnyűvődik, ledarálja az élet.

Van ebben a majdnem végig kitartott keljfeljancsiságban (és elképesztő színészi teljesítményben) valami olyan heroizmus, tisztaság, amit nehezen tudok összeegyeztetni K bennem élő, a kicsinyességet és a sunyiságot (természetes emberi módon) megküzdési stratégiakét alkalmazó alakjával. Az alkotók lelke rajta: ebben az olvasatban a hatalmas vastraverz is egyre inkább mesebeli üveghegybe tűnik át, és az egész előadásnak lesz egyfajta tágassága, szellőssége, sőt grandiózus jellege, ami szintén újdonságnak/idegennek hat a hagyományos, Kafka-értelmezésekhez képest.

Mi? Franz Kafka: A kastély
Hol? Vígszínház
Kik? Rendező: Bodó Viktor. Szereplők: Ifj. Vidnyánszky Attila (K), Hegedűs D. Géza (Elöljáró / Erlanger), Méhes László Schwartzer / Tanító / Oswald, Orosz Ákos Művezető / Titkár, Bölkény Balázs Munkás / Barnabas / Momus, Radnay Csilla Kocsmárosné / Bürgel, Kovács Patrícia Olga / Mizzi, az Elöljáró felesége, Bach Kata Frida, Varga-Járó Sára e.h. (Pepi), Zoltán Áron (Artur), Karácsonyi Zoltán (Jeremias), Borbiczki Ferenc Takarító/Liftkezelő, Szentváry-Lukács Márk/Máté Áron (Sordini), Gazdik Márk/Patkós Gergő (Hullaszállítók). Díszlettervező: Schnábel Zita. Jelmeztervező: Nagy Fruzsina, Pattatyus Dóra. Koreográfus: Duda Éva. Koreográfus asszisztens: Vitárius Orsolya. Zene: Klaus von Heydenaber. Dramaturg: Veress Anna, Kovács Krisztina. Intim koordinátor: Egyed Bea. Videótervezés: Varga Vince. Hangtervezés: Keresztes Gábor. Világítástervező: Csontos Balázs. Ügyelő: Mucsi, Wiesmeyer Erik. Súgó: Zewde Eszter. Rendezőasszisztens: Patkós Gergő. Hospitáns: Muhi Zsófia eh.