Törékeny alkat, erős karakter. A szombathelyi Weöres Sándor Színház néhány nagyon erős szerepe alapozta meg az indulását. Kipróbálta a szabadúszó létet, most a Budaörsi Latinovits Színház társulatának tagja. Idén – nem először – a Színikritikusok Díja egyik jelöltje volt.

Hartai Petra. Fotók: Éder Vera

– Wilder A mi kis városunk című darabja, amit tavaly mutattatok be Kecskeméten, izgalmasan játszik élettel-halállal, a halottak visszamehetnek életük bizonyos pillanataiba, újraélhetik. A pályád mely pillanatait élnéd újra?

– Most éppen oda vágyom, ahol vagyok, amit most csinálok. Lehet, néha visszamennék a gyerekkoromba, ahol édesanyám és édesapám órákon keresztül kagylóárust játszott velem, ahol biztonság volt, feltétel nélküli szeretet, meg játék. De azért ezeket szerencsére napjainkban is átélem. Vannak előadások, amiket már nem játszunk, de fontossá váltak, mint a Ványa bá, A salemi boszorkányok, az Ivanov, azokat is szívesen újraélném.

– Az említett előadásokat Szombathelyen játszottad, itt voltál gyakornok, évekig a társulat tagja. Pályakezdőként mit jelentett neked Szombathely?

– Kocsis Pali osztályában végeztem Kaposváron. Mi voltunk az utolsó osztálya, kirúgták a tanárainkat, alólunk is kihúzták az egyetemet, egyre nehezebbé vált a tanítás. Pali nem hagyott cserben minket. Rengeteg mindent tanultam tőle. Egy vizsgaelőadásunkat – Csehov Három nővér Kelemen József rendezésében – Jordán Tamás és Béres Attila meghívta Szombathelyre, majd öten leszerződtünk a színházba. Nagyon szerencsés vagyok, valaki mindig fogja a kezemet. Csodálatos öt évet éltünk meg, igazi műhely volt. Megtapasztaltam, milyen barátokkal színházat létrehozni. Generációváltást hoztunk a színház életébe, csillogó szemmel, hihetetlen akarással érkeztünk. Bizalom volt Tamás és a rendezők részéről, hogy mertek minket ennyire terhelni, nagy szerepeket osztani ránk. Szombathely fontos hely marad az életemben, mindig az ehhez hasonló helyeket fogom keresni, ahol szabadon, kiváló rendezőkkel és színészekkel lehet színházat csinálni. Hálás vagyok ezekért az évekért.

– Érdekes a generáció-váltás kérdése, több színház, a Radnóti, az Örkény, Miskolc is erőteljesen fiatalított, talán ebben is látva a megújulás lehetőségét.

– Nagyon hiszek a társulatépítésben Ez a legfontosabb: a társulatban egyénekben gondolkodni, s ehhez választani darabot.

– Az igazgatóválasztás terhet rakott a társulatra, akkor többen eljöttek Szombathelyről, egy évvel később te is otthagytad a színházat. Dühös voltál, csalódott?

– Nem voltam dühös. Mindig inspirálnak az új helyzetek. Akkor bátornak kellett lennem, hogy új impulzusok érjenek, új találkozások történjenek. Amikor felmondtak a barátaim – Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna, Mertz Tibor, Bajomi Nagy György – megéreztem, hogy valaminek vége lett. A következő évadban még ott maradtam, így volt időm elbúcsúzni. Elfogadtam a változást, akkor ott az számomra ennyi volt. Hittem benne, hogy még izgalmas feladatok várnak rám.

– Nagyon sokféle szerepben, izgalmas előadásokban, fontos rendezőkkel – Mohácsi, Alföldi, Réthly, Valló, Lukáts Andor – dolgoztál. Hogy tudtad lezárni mindezt?

– Úgy jöttem el Szombathelyről, hogy az első szerepemet Budapesten Alföldi Robi adta nekem, vele azóta is sokat dolgoztam itt, igazán fontos alkotó az életemben. Budaörsre vendég játszani is ő hívott először. Szóval sosem zártam le, nem is vagyok hajlandó, nem is érzem szükségét a lezárásnak. Szabadúszóként is kerestem a hasonló helyzeteket, izgalmas, új találkozásaim voltak Radnai Márkkal, Barcsai Bálinttal, Horváth Jánossal, Kovács Lehellel, Ilja Bocsarnikovsz is rendezett, dolgoztam Urbán Andrással. Természetesen a partnerekről nem is beszélve… Nagyon inspiráló volt mindig más és más színészekkel dolgozni. Hogy mit hozunk ki egymásból, ki hogyan próbál. Jó időszak volt a szabadúszás, de hozzá kellett szoknom, hogy nem mindig tudom, van-e munkám a jövő hónapban, meg tudok-e élni. A világjárvány tovább bonyolította az életet. Aztán Budaörsön újra megtaláltam a helyem.

– Talán mert Budaörsnek és Szombathelynek van valami közös szellemisége? Budaörs fontos színház lett. Otthonosságot is ad, hogy sok a közös a kettőben?

– Úgy érzem, Budaörs valami hasonló műhely tud lenni, mint Szombathely volt. Meg kell becsülni, hogy így lehet itt alkotni, nagyszerű emberekkel dolgozni. Az ember otthonra talál, ha azt érzi, hogy mindenki dolgozni akar, hogy számít a hogyan. Izgalmas műhely alakul ott.

– Talán azért is, mert sokan, hozzád hasonlóan, érkeztek meg valahonnan. Egyfajta menedék is lett?

– Nagyon fontos, hogy az igazgató, Berzsenyi Bellaagh Ádám szerintem úgy gondolkozik és dolgozik velünk, olyan rendezőket hív, olyan előadásokat vállal be, hogy társulatot épít. Nekem különösen izgalmas, hogy sok vendégszínész érkezik, és ők mindig hoznak valami új vagy más lendületet.

– Visszatekintve a szerepeidrefeltűnik, hogy sokszor játszol „áldozat” karaktert, pl. A salemi boszorkányok-ban vagy a tavaly bemutatott Katharina Blum-ban. A salemi boszorkányok Maryje mérföldkő lehet a pályádon.

– Lehet, az alkatomból is adódik, talán a törékenységet látják bennem, amikor ilyen szerepeket kapok. A salemi boszorkányok előadás szerencsés csillagzat alatt született, nagyon termékeny munka-, és próbafolyamat volt, rengeteg szeretetet kaptunk. Ez egy történet az igazságtalanságról, a kiszolgáltatottságról. Ilyen boszorkányüldözést láthatunk akár napjainkban is. Előfordul, hogy az emberek nem hallják meg azt, amit mondani szeretnél, mindenki a saját igazának alátámasztására, bebizonyítására használja fel a mondataidat, miközben te teljesen másról szeretnél beszélni.

– Katharina Blum is küzd a saját igazáért, őt sem „hallják meg”, a hatalom és a sajtó áldozatává válik.

– Nem jutott eszembe a két szerep közti párhuzam, de ez az előadás is a kiszolgáltatottságról szól. A média nagyon erősen meghatározza a mindennapjainkat, ma a közösségi médiában arctalanul és névtelenül lehet bármit mondani, sokszor komoly sérüléseket okozva másoknak. Katharina annyira más karakter, mint amit eddig csináltam. Bár nem mutatja ki, benne dúlnak a viharok. Nagyon nehéz, izgalmas próbafolyamat volt, rengeteget köszönhetek Máté Gábornak, hogy így vezetett végig, s egyszercsak megszületett egy teljesen más személyiség, mint amilyen én vagyok.

– Ez nehéz volt?

– Eleinte ösztönösen reagáltam mindenre. Erős koncentrációt igényel, hogy semmit ne játssz, hogy ne legyenek gesztusaid, miközben mindenedet oda kell tenni valahogy a színpadra. Nem volt könnyű visszafogni magam, aki sokkal impulzívabb vagyok.

– Az leginkább rendező-függő, hogy mit lehet belőled kihozni?

– Minden rendező máshogy működik, s ez a legcsodálatosabb dolog a színházban, hogy jön valaki, hoz egy darabot és nagyon más eszközökkel fogja lerajzolni azt a világot a színpadra. Van, akinek mindig nagyon erős elképzelései vannak egy előadásról, tudja, mit szeretne, de ha beviszel aznap valamit magaddal, azt felhasználja, tovább gördíti, figyel rád. Van, akivel sokat improvizálunk, együtt dolgozunk a helyzeteken, sok indulatot, mondatot kipróbálunk, míg végre közösen megtaláljuk a legjobbat. Van, amikor a főpróbahéten már csak gyakorolni kell, és előfordul, hogy akkor próbáljuk az utolsó felvonást. Ilyenkor az életéért küzd a színész, de engem inspirálnak a szélsőséges helyzetek.

– Most mutattátok be a Mohácsi testvérek Üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony,  Csiky Gergely Proletárok című művéből készített átiratát. A szabadságharc leverése után játszódik, ahol Szederváry Kamilla a „nemzet özvegyeként” próbál túlélni.

– Rengeteg mindenről szól, a korrupcióról, a gátlástalanságról, alapítványok furcsa történetéről, a hurka-kolbászról. Sokdimenziós előadás. Miközben meg a szerelem, az árulás, a küzdés, csalás, a hűség, a tehetetlenség, szóval az élet van benne tűpontos viszonyrendszerekkel.

– Az idei Színikritikusok Díja A legjobb női főszereplő kategória jelöltje voltál a Katharina Blum szerepeddel. Mennyire fontosak ezek a szakmai visszajelzések?

– Természetesen fontosak nekem. Szeretetcsomagok, amiket eltesz az ember hidegebb időkre. Ezekkel a visszajelzésekkel, rengeteg szeretetet kapunk, és nekünk, színészeknek, akik a lelkünket, az idegrendszerünket, a személyiségünket visszük ki a színpadra, ez fontos. Bár azt hiszem, ez mindenkinek az.