„Burleszk és tragédia” – határozta meg Hubay Miklós az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosát, Rátóti Zoltán pedig mindent meg is tesz azért, hogy eleget tegyen a szerző pontos műfaji kívánalmainak. Igazi polgári sírva vigadás ez a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében, a szó legjobb és legporosabb értelmében egyaránt.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

Már a darab keletkezéstörténete is legendás: Ádám Ottó 1959-ben kérte meg Hubayt, hogy ajánljon számára egy könnyed, ám igényes francia drámát, amelyben Tolnay Klárinak is akadhat komolyabb feladat. Az író egyenesen a színésznőhöz fordult, és megkérdezte tőle, volna-e eddig megvalósítatlan szerepálma. A következő válasz érkezett: „Szeretném egyszer eljátszani a mamámat. Elnézem, milyen szép, ahogy öregszik. Szeretnék egyszer egy darabban ő lenni…” Így született meg az Ők tudják, mi szerelem, amely közel négy étvizedig töretlen sikerrel futott Tolnay Klári és Sinkovits Imre főszereplésével.

Rátóti Zoltán rendezésében a történet mit sem vesztett piacképességéből: lehet akármennyi fülsértő harsányságot és színtelen-szagtalan klisét mázolni Udvaros Dorottya és Blaskó Péter köré, kettejük kétségbevonhatatlan színészi ereje felment minden esetlenséget. Félreértés ne essék, majdhogynem tisztes stílben prezentált polgári dráma ez: megvan a vérbő szolgálólány, a női bájaktól olvadozó katona, a kissé butácska, ám lassan öntudatra ébredő feleség és a praktikus pénzember is, akinek reményteljes öröksége kitakarja az egész világot – legfőképpen pedig az érzelmeket. Ebbe a gyakorta meglehetős blődséggel felsikccelt miliőbe érkezik – mit érkezik, viharzik be Blaskó Péter Hektor Berlioza, aki forradalmi romantikájával igyekszik porrá zúzni a képmutatás kényelmes konvencióját: ő végre élni akar, nem pedig megfelelni a polgári lét illuzórikus és önmegtagadásra kárhoztató elvárásainak. Azzal azonban nem számol, hogy vannak olyanok, akiket éppen ezek a kétes elvárások tartanak valamiképp a felszínen – ahogyan immáron negyvennyolc éve rajongott szerelmét, az Udvaros Dorottya által alakított Dubeoef Estellát is. Mert kapaszkodni azért csak kell valamibe.

A nagyívű szerelmi ostrom egy minden dekadenciától mentes felső-középosztálybeli lakásban igyekszik kivívni győzelmét. Székely László díszletének középpontjában Jacques Louis David jól ismert festménye áll, amely Antoine Laurent Lavoisier francai kémikust ábrázolja feleségével. Finoman jelentésárnyaló gesztus ez, szépen megelőlegezi Berlioz heves vallomását és Estella kettős szerepét is, a portrén szereplő nőalakban ugyanis testtartása a legérdekesebb: egyik kezével férjére támaszkodik, másik keze az asztal szélén nyugszik. Ahogyan Jean-Francois Ducis meg is verselte, a feleség „mindkét munkát ellátja”: a múzsáét és a titkárét is. Valóban, Estella egyszerre veti alá önmagát – ezzel együtt pedig minden vágyát és igényét – kevéssé hálás családjának, és válik párhuzamosan Berlioz múzsájává majd ötven évig. Nem lehet persze nem észrevenni, hogy ebben a kettős szerepben igencsak nehéz összeegyeztetni a tisztességet a boldogsággal.

A látványvilág tagadhatatlanul koherens, nem zavarja meg semmiféle újra- vagy átértelmezésre irányuló vágy, Tordai Hajnal korhű, színszimbolikával gazdagon élő jelmezei pedig ugyancsak remekül aládolgoznak a nagypolgári konzervnek. Amit fogyaszt is a néző, hol derűs jókedvvel, hol kellemetlen feszengéssel, feltéve magának a kérdést: mi ez a jófélsült udvariaskodás? Rátóti szakszerű rendezése egy pillanatra sem habzik túl, nem provokál, nem feszeget kellemetlen kérdéseket, egyáltalán: nem gondol semmi egyénit Hubay szövegéről. Szépen, gyakorlott kézzel egymásba illeszti a paneleket, megelégedve annak már korábban kiaknázott szellemi és interpretációs lehetőségeivel. Éppen ezért válik izgalmassá, amikor még ebbe a kockázatmentes, közízlést meglehetősen biztos kézzel kiszolgáló előadásba is bele-beletenyerel a politika. Ennek legeklatánsabb példája, amikor Berlioz a kötelességekről szólván nagy elánnal felkiált: „én alkottam, te szültél”. A közönség hálásan röhög, természetesen. Aztán lapozunk, és újra harsognak a közhelyek. Ezekért is épp ugyanakkora a hála. Mindenestere igen méltánylandó, hogy Rátóti bizonyos pillanatokban felszabadítja magát és zöld utat ad az iróniának – ebben bizonyára Kulcsár Edit dramaturgnak is elvitathatatlan érdemei vannak.

Az egyívású színészi játékok kifogástalanul – és hát ezzel együtt kevéssé ötletgazdagon – tapadnak a megszokott szerepkörökhöz: Ács Eszter hivalkodó ricsajozásból és túljátszott együgyűségből építi fel a szolgálólány nyitóképbeli figuráját, de éppilyen erős karikírozásnak esik áldozatul Szabó Sebestyén László gyakorlatlanul mohó ezredkürtöse és Csapó Judit bájosan kötekedő Loulou-alakítása is. Tóth László szintén kétdimenziós marad a vő szerepében, és bár maga a szöveg sem enged neki túl nagy mozgásteret, zavaró, hogy nem jutunk mélyebb, bonyolultabb szintekre a nyerészkedő családfő jellemrajzánál. Tóth Auguszta alakítása nem dermed így önmagába: neki sem könnyű átverekednie magát a grimaszos-fintoros alapeszköztáron – amelyet elsősorban a rendezés műfajértelmezése követelt, így túlzottan élénk használata semmiképpen sem lehet tehetségkérdés (!) – , de végül sikerül eljutnia karaktere legérzékenyebb rétegéhez is.

Aligha tagadható: Blaskó Péter és Udvaros Dorottya bűvöli igazán életre a történetet – amint ők beszélni kezdenek, zsigerivé válik az érintettség. Mindketten túlkapások nélkül, pontosan és érzékletesen játsszák az idősödő, egymás felé botladozó szerelmeseket, akiket a társadalmi kötelesség, az önmagukra kimért penitencia és tisztességhez való feltétlen ragaszkodás végül mégiscsak kénytelen elválasztani. Alakításaikról leperegnek a viselkedési klisék, indulatiakban is elegánsak, kiszolgáltatottságukban is méltóságteljesek. Mintha egyszerre volnának bírhatatlanul súlyosak és végtelenül törékenyek – tudnak mindent, amit az életről érdemes.

Ezért a színészpárosért igazán érdemes hát megbocsátani az előadás sutaságait. Mert bár az Ők tudják, mi a szerelem mintha olykor nem venné komolyan önnön tétjeit sem, mégiscsak rendelkezik egy elvitathatatlan érdemmel: rábízza magát az óriásokra. És ez így rendjén is van. A végeredmény valóban egy tisztességesen kivitelezett, könnyen fogyasztható burleszk-tragédia: a gyomrot nem fekszi meg, de a szív azért kicsit fáj. Szerencsénkre.

Mi? Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Rátóti Zoltán. Szereplők: Blaskó Péter (Hektor Berlioz),  Udvaros Dorottya (Estella, a nagymama), Tóth Auguszta (Charlotte, a lánya), Tóth László (Adolphe, a vő), Ács Eszter (A szobalány), Szabó Sebestyén László (Ezredkürtös), Csapó Judit e.h. (Loulou, az unoka). Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Tordai Hajnal. Dalszerző: Verebes Ernő. Dramaturg: Kulcsár Edit. Ügyelő: Kabai Márta. Súgó: Kónya Gabi. Rendezőasszisztens: Herpai Rita.