„Egy politikai gyilkosság és annak tragikus következményei” – ez áll műfaji megjelölésként a Vörösmarty Színház bemutatójának színlapján. Ami műfaji meghatározásként kissé körülményes ugyan, de precízen jelöli meg a dráma és az előadás tárgyát. Shakespeare ritkán játszott történelmi tragédiájának főszereplője, Marcus Brutus nemcsak korszerűtlenül becsületes értelmiségi, de megrögzött pacifista is. Elítél minden erőszakot, ám éppen ez az elvi meggyőződés készteti erőszakra: vagyis arra, hogy élére álljon az erőszakos eszközökkel új birodalmat kovácsoló Julius Caesar meggyilkolására irányuló összeesküvésnek.

Fotók: Mándi Emese

Brutus dilemmája metafizikai szinten és köznapian, a politikai valóság szintjén is izgalmas lehet. Ontologikus síkon értelmezhető afféle hamleti dilemmaként vagy feloldhatatlan paradoxonként: legitimálható-e az erőszakot kiiktatni próbáló erőszak? Napjainkban azonban alighanem a társadalmi-politikai kérdésfelvetés rezonanciája erősebb. És nemcsak maga a tett a fontos, hanem a következmények is. Vagyis nem pusztán az a kérdés, kit tartunk zsarnoknak és kivel szövetkezünk ellene, hanem az is, hogy morális meggyőződésünket igazolják-e a politikai folyamatok. A Julius Caesar lesújtó választ ad: a zsarnokgyilkosság polgárháborút robbant ki, az erőszak erőszakot szül. Brutus morális eszméje nem válik a köz ideájává; a nép könnyűszerrel manipulálható, megvásárolható. Brutus azt sem ismeri fel, hogy a Köztársaság (s vele a Köztársasághoz köthető eszmék) kora lejárt, a gyilkosság csak késlelteti a pusztulását (szörnyű áldozatok árán), a jövő birodalma pedig Caesar nélkül, de Caesar szellemében fog kiépülni. Az erőszak, a háború értelmetlen volt. A Julius Caesar nemcsak a fentiek aktualitása, lehetséges áthallásai miatt lehet izgalmas színházi alapanyag, hanem azért is, mert a problémafelvetés komplexitása lehetőséget nyújt az előadás alkotóinak arra, hogy többféleképpen, több oldalról gondolják át és láttassák a megjelenített folyamatokat.

 

Ehhez azonban kezdeni kell valamit a drámának a szerkezet, a történetvezetés és a karakterteremtés szintjén is érzékelhető egyenetlenségeivel. A négy plasztikusan ábrázolt főszereplőt körülvevő megszámlálhatatlan, legjobb esetben is csak vázlatosan kidolgozott, gyakran csupán dramaturgiai kellékként funkcionáló mellékszereplőkkel, a drámai csúcspontok közötti, meglehetősen érdektelen „betétjelenetekkel”, az összeesküvést és a változó kimenetelű csatákat megjelenítő szcénák keszekuszaságával. És azzal a furcsasággal is, hogy a mű címszereplője nem a központi figura, Brutus, hanem a dráma közepén meggyilkolt Caesar (ami ugyan indokolható korabeli PR szempontokkal, de egy ambiciózus előadás találhat koncepcionális magyarázatot is).

Bagó Bertalan székesfehérvári rendezése számolni látszik e buktatókkal, érződik rajta az a törekvés is, hogy a színházi értelemben korszerűsített alapmű ne leegyszerűsítetten és didaktikusan szólaljon meg, de a rendezői találékonyság nem terjed ki a fentebb említett problémák globális megoldására, olyan eredeti alkotói koncepció pedig, amely azokat zárójelbe téve formálná originálisan izgalmas előadássá a szöveget, nem észlelhető. Magát a korszerűsítést jól szolgálja a fordítás (Fekete Ádám – Forgách András), amely úgy közelíti az eredetit a kortársi szóhasználathoz, hogy tartózkodik a túl egyértelműen mai szófordulatoktól és politikai szlengtől. Tucsni András dramaturgiai húzásai feszesebbé teszik a szöveget, s a mellékszereplők túlnyomó többsége természetesen több szerepet játszik. Ez utóbbinak azonban csak pragmatikus jelentősége van; a különböző szerepek általában teljesen összemosódnak (nem csodálkoznék, ha a drámát nem ismerő és a színlapot nem böngésző nézőknek sejtelme sem lenne arról, hogy a Brutus és Cassius környezetének tagjait játszó színészek – mint Kricsár Kamill, Egyed Attila, Kuna Károly – nem ugyanazt a figurát formálják meg a második felvonásban, mint az elsőben). Ami jelenthetné akár a történelem arctalan eszközembereinek felcserélhetőségét – de ezt a megközelítést az igen komoly-komor, ironikus ötleteket nemigen alkalmazó előadás egyebekben nem támasztja alá. Egyetlen olyan szín van, amely elgondolkoztat a szerepösszevonás jelentőségéről. A mű egyik legerősebb jelentében az Antonius által Caesar gyilkosai ellen heccelt nép Cinnát, a költőt azért lincseli meg, mert ugyanaz a neve, mint az egyik összeesküvőé. Székesfehérvárott azonban mind az összeesküvő, mind a költő Cinnát Kuna Károly játssza, mintegy alátámasztva a csőcselék tettének megokoltságát – azt viszont nem sikerült belátnom, hogy ez az ötlet mennyivel teszi drámaibbá vagy ironikusabbá a helyzetet.

Így aztán hiába peregnek viszonylag gyors tempóban az „átkötést”, a cselekmény görgetését szolgáló jelenetek, érdekesebbé (és ezáltal követhetőbbé) nemigen válnak. Nagyobb gond, hogy a brutusi dilemma sem tud igazán izgalmasan megfogalmazódni. Ennek egyik oka, hogy nem derül ki pontosan az előadásból, miért is kell Caesart mindenképpen megölni. Gáspár Sándor voltaképpen hétköznapi politikusnak mutatja a címszereplőt: hedonista, narcisztikus, nagyravágyó, de talán nem vészesen az – nem látszik rajta, hogy gátlástalan zsarnokká válna. Ami amúgy lehet termékeny koncepció, hiszen ez még kiiktatásának morális alapját is megkérdőjelezheti, Brutus politikai ítélőképességét is kétségbe vonva. Így Caesar alakja még több joggal járhat vissza kísérteni, folyamatosan figyelmeztetve Brutust végzetes tévedésére (és haloványan utalva arra az irodalomtörténeti címmagyarázatra, hogy Caesar ugyan nem főszereplője, de a történéseket minden ponton, még holtában is meghatározó alakja a műnek). Ám ezt az értelmezést nem támasztja alá az, hogy Sághy Tamás Brutusa még a szokottnál is bölcsebb, intellektuális fölényét minden fölényeskedés nélkül viselő, nézeteit minden körülmények közt higgadtan kifejtő értelmiséginek látszik. És ez utóbbi a másik – inkább pragmatikus, mint elméleti – oka annak, hogy a játék nem forrósodik fel, nem válik izgalmassá. A finom középhangon, ráadásul mikroportba elmondott mini-monológok sora – amely vélhetően e szövegek intellektuális magjának kiemelését szolgálja – nem teszi átélhetőbbé a főszereplő vélt vagy valós igazát, viszont igen statikussá változtatja a jeleneteket. Ami igaz a dráma leghíresebb szcénájára, a Caesar sírja felett elmondott két beszédre is. Ezek a monológok önmagukban is retorikai mesterművek, de egyúttal erős drámai szövegek is, hiszen mind Brutus, mind Antonius számára létkérdés, hogy a népet a maga oldalára állítsa. Ehhez képest Sághy Tamás Brutusként itt is úgy beszél (minden indulat és a szónoki eszközök minimális alkalmazása nélkül), mintha szűk családi körben fejtené ki nézeteit, míg Sarádi Zsolt egy fokkal dinamikusabb, hangját néha felemelő Antoniusa leginkább az egyetemi katedrán sikeres prezentációt tartó tanárnak tűnik. Vagyis a szónoklatok az előadásban gyakorlatilag függetlenednek attól a szituációtól, amelyben elhangzanak, ami már csak azért is furcsa, mert amúgy a nép tagjait játszó színészek köztünk, a nézőtéren ülve, meglehetősen teátrális gesztusokkal reagálnak az elhangzottakra. Maga a nép egyébként csak a legszükségesebb esetekben jelenik meg a színpadon – és egyetlen pillanatra sem látszik a hatalmasok sorsát, a történelem menetét befolyásoló, morális relativizmusával és tudatlanságával együtt (vagy annak ellenére) is fenyegető erőnek.

Ez a visszafogottság, a szövegben megfogalmazott gondolatok minél plasztikusabb megmutatására irányuló törekvés nyilvánvalóan átgondolt rendezői döntés, ami azonban inkább elméletben működhet. A gyakorlatban az előadás nagy részében lassítja a játék tempóját és tompítja a drámai jelenetek erejét, anélkül, hogy mélyebbé és átélhetőbbé tenné a brutusi dilemmát. Sőt, Brutusénál érdekesebb tűnik Cassius dilemmája, akinek tettét jóval kevesebb filozofikus töprengés és morális meggyőződés motiválja, ám a gyilkosságot követően folyamatosan hánykolódnia kell saját józan, pragmatikus meglátásai és vezértársa morálisan alátámasztott, de politikailag, stratégiailag szerencsétlen ötletei között. Krisztik Csaba alakítása azért rétegzettebb és erősebb a többiekénél, mert e dilemmából kiindulva egyszerre tudja megmutatni a kemény, tisztánlátó, határozott katonát és a pártját kétségbeesetten összetartani próbáló politikust – szuggesztíven láttatva azt is, hogyan vezet teljes széteséshez az önpusztító kompromisszumok sora.

Az előadás második felvonásának második fele amúgy jóval erősebb a korábbiaknál. Az ugyan befogadói érzékenység kérdése, hogy Vereckei Rita és Csontó András modern térformákat, illetve kortárs épületek (felhőkarcolók) vetített fotóit korhűnek tűnő, ódon fegyverekkel és katonai viselettel ütköztető látványkoncepciója mennyiben kelti az időtlenség érzetét, de Bagó Bertalan itt valóban szép képeket teremt, amelyek a szövegnél többet érzékeltetnek az értelmetlenné váló pusztítás fájdalmából. A kompozíció hangulatát erősíti Krisztik Csaba harcművészeti mozdulatokat kortárs táncelemekkel vegyítő koreográfiája, a gondosan megtervezett világítás, és az, ahogyan az előadás csaknem valamennyi szereplője – az öldöklő csaták túlélőjeként, illetve áldozataként – tömegként olvad össze. Amikor pedig a játék végén a szereplők Caesarra emlékezetve önmagukból formálnak olyan alakzatot, amelyet akár a vágyott diadémnak is nézhetünk, az egy olyan,  vizuális érzékenységre építő, ambivalens értelmezési lehetőségeket közvetíteni tudó forma lehetőségét mutatja, amelyre építve talán izgalmasabb, szuggesztívebb, dinamikusabb produkció is létrejöhetett volna.

Mi? William Shakespeare: Julius Caesar
Hol? székesfehérvári Vörösmarty Színház
Kik? Fordító: Fekete Ádám – Forgách András. Dramaturg: Tucsni András. Díszlet- jelmeztervező: Vereckei Rita. Látványtervező: Csontó András. Koreográfus: Krisztik Csaba. Zeneszerző: Kricsár Kamill. Rendező: Bagó Bertalan. Szereplők: Gáspár Sándor (Julius Caesar), Sarádi Zsolt (Antonius), Imre Krisztián (Octavius/Marullus), Kádas József (Lepidus/Flavius/Trebonius), Sághy Tamás (Marcus Brutus), Krisztik Csaba (Cassius), Kricsár Kamill (Casca/Titinius), Egyed Attila (Decius Brutus/Messala), Kuna Károly (Cinna/Strato), Juhász Illés (Foltozóvarga/Metellus/1. plebejus, Lucilius), Kozáry Ferenc (Artemidorus/2. plebejus/Költő), Keller János (Antonius szolgája/ifj. Cato), Varga Lili (Lucius), Kelemen István (Ligarius/3. plebejus/Pindarus), Derzsi János (Jós), Váradi Eszter Sára (Calpurnia), Kerkay Rita (Portia), Rovó Tamás (Ács/Plebejus/1. katona)

Facebook Comments