A Tok-tok nem hangutánzó szó, hanem a kényszeres neurózis fedőneve. Merthogy a kényszeres neurotikusok fülének nem kifejezetten kellemes az eredeti kifejezés, így egyikük e játékos hangsorra kereszteli át a betegség elnevezését. Laurent Baffie bohózata egy szakorvosi rendelőben játszódik, ahol a betegek az állandóan elfoglalt sztárpszichiáterre várakoznak. S mivel az orvos csak nem akar megérkezni, az esetleges új időpontra pedig csak beláthatatlan messzeségben lehetne számítani, nem mennek el, hanem – minden ellenérzésük dacára – kommunikálni kezdenek egymással, eleinte kevesebb, majd több sikerrel.

Fotók: Takács Attila

Akár kényesnek is mondható bohózati szituáció ez, hiszen a dialógusok fő humorforrását maga a betegség jelenti. A páciensek a kényszeres neurózis különböző változatainak tüneteit mutatják. Ezek között van olyan, amelyre általában komoly problémaként tekintünk, de olyan is, amelynek tüneteit az átlagember is észlelheti magán, ezért hajlamos annak színpadi mását inkább groteszk túlzásnak, mintsem egy betegség ábrázolásának tekinteni. Számon kérhető persze, hogy a színpadi szituációk mennyire hitelesen mutatják a valós szimptómákat, de a legfőbb dilemma alighanem az, illik-e betegségen, betegeken szórakozni. A magam részéről azt gondolom, a színház nem az egészségügyi ismeretterjesztés terepe, nevetni pedig bármin lehet, ami színpadi szempontból működik, nem ízléstelen és nem bugyuta. Jelen esetben pedig mind a szerző, mind az Orlai Produkció bemutatójának alkotói sikeresen találják el azt a hangfekvést, amelyben a komédia humora hatásosan érvényesíthető anélkül, hogy az bántó lenne.

Szerzői szempontból ennek a kulcsát az jelenti, hogy nem magának a neurózisnak a tünetei válnak nevetségessé, hanem az a helyzet, hogy a hasonló cipőben járó, ám élesen eltérő karakterű, kényszerűen összezárt páciensek kénytelenek elviselni egymás mániáit. Találunk köztük Tourette szindrómás férfit, tisztaságmániás nőt, tűz, víz, gáz és egyebek elzárását (továbbá fontos tárgyai meglététét, meg általában minden mást) kismilliószor ellenőrző asszonyt, mindent mániákusan kiszámoló (pillanatok alatt fejben összeadó, osztó-szorzó) taxisofőrt, összes mondatát (s néha a többiekét is) megismétlő lányt és vonalakra lépni képtelen műszaki rajzolót. Ráadásul mindannyiuknak van olyan, a betegségüktől független tulajdonsága, szokása, ami önmagában is alkalmas mások idegesítésére: a kontrollmániás nő például klasszikus szentfazék, a mindent ismétlő lány folyton telefonját nyomkodja, a taxis állandóan vicceket mesél és egyébként is mindenből viccet csinál. Mindez együtt tökéletesen alkalmas arra, hogy a betegek egymás idegeire menjenek: a szentfazék asszonynak a Tourette szindrómás férfi káromkodásait kell hallgatnia, a tisztaságmániás nő kénytelen végignézni, hogy a padló vonalainak kerülése érdekében a fiú azokon a bútorokon közlekedik, amelyeket ő az imént fertőtlenített stb. Laurent Baffie nagyjából kihozza ezekből a helyzetekből a maximumot, s mielőtt még ízléstelenné válna vagy teljesen ellaposodna a színpadi helyzet, bájosan naiv történetté alakítja a bohózati szituációt. A betegek ugyanis kénytelen-kelletlen csoportterápiába kezdenek, és a kényszerű egymásra figyelés, a nagy nehezen mindenkiben kialakuló segíteni vágyás legalább kis időre elfelejteti mindenkivel a saját mániáját. Ami alighanem az első lépés a gyógyulás felé.

Tartok attól, hogy a valóságban ez kissé komplikáltabb és időigényesebb folyamat, de a szórakoztató célú színháznak aligha feladata a valóság pontos leképezése. Az optimista kicsengésű történet mindenesetre eloszlathatja azok aggodalmait is, akik eleinte a betegek kigúnyolását hallják ki a párbeszédekből. A Paczolay Béla rendezte előadás pedig mindvégig adekvát a darabbal. A színészek precízen teremtik meg az alapkaraktereket, jól élve azzal a lehetőséggel is, hogy az egyes szereplők szimptómáit a nézők másképpen észlelik (van, akinél rögtön nyilvánvaló a kényszeresség mibenléte, s van, akinél csak relatíve hosszabb idő után derül ki a probléma). A tüneteket nem túlforszírozva mutatják, azt a hatást, amelyet a mániákkal egymásra gyakorolnak viszont kiváló ritmusérzékkel, remekül poentírozva prezentálják. A komédiázás harsánysági fokozatait is pontosan váltogatják, ami a kulcsa annak, hogy ne üljön le a játék, de ne is váljon zavarba ejtően kaotikussá. Így sikerül eltalálni azt a tartományt, ahol a verbális és nonverbális poénok funkcionálisan működnek, ahol nincs szükség ripizésre ahhoz, hogy ne tűnjön sótlannak a játék egésze. A legkényesebb helyzetben talán a Tourette szindrómás férfit alakító Pataki Ferenc van, hiszen ő nem kerülheti el a súlyosabb tünetek harsányabb ábrázolását (miként maga az előadás sem kerülheti meg azt a jelenséget, hogy a magyar színházban elhangzó obszcén kifejezések okkal-ok nélkül röhögést gerjesztenek a nézőtéren). Pataki alakítása mindenesetre a feszengés, a szorongás megmutatására helyezi a hangsúlyt, s főként a kétségbeesett mentegetőzés hiábavalóságának prezentálásával erősíti a komikus hatást. Ullmann Mónika tisztaságmániás laborasszisztensének nonverbális reakciói, magába fojtott megdöbbenései, szörnyülködései a legmulatságosabbak, míg Járó Zsuzsa érzékletesen karikírozza a kontrollmániás, szenteskedő nő önáltatását és pózait. László Lili a mindent elismétlő lány alakját csendes derűvel játssza; a figura azáltal válik mulatságossá, hogy a színésznő játékában minden ismétlés magától értetődően természetesnek hat. Rohonyi Barnabás viszont stilizáltabb eszközökkel, már-már az abszurd felől közelíti meg a vonalfób műszaki rajzolót, hogy azután egyre több emberi vonást érzékeltetve tegye mind rokonszenvesebbé a karaktert. A leghálásabb szerep érdekes módon a legkevésbé betegnek tűnő, nagydumás, kényszerszámolós taxisé – Schruff Milán pedig lendületesen, remek arányérzékkel darálja a figura szüntelen poénjait. Az asszisztensnő inkább dramaturgiai szempontból fontos szerepében Cseh Judit sprőd humorral mutatja a sok bolond között semmin meg nem lepődő személyzet rendíthetetlen nyugalmát.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy van a történetnek slusszpoénja is, amelyet nem illik elárulnom, ám amelyet némi műfajismerettel és fantáziával megáldott néző azért alighanem idejekorán kitalálhat. De aki nem, az is konstatálhatja végül, hogy jól passzol az igazán eredetinek aligha mondható, de szakszerűen megírt és eljátszott, ízléses és többnyire szellemes előadás egészéhez.

 

Mi? Laurent Baffie: Tok-tok avagy hogy pattog a kocka?
Hol? Orlai Produkció (Belvárosi Színház)
Kik? Rendező: Paczolay Béla. Szereplők: Schruff Milán (Vincent), Pataki Ferenc (Fred), Ullmann Mónika (Blanche), László Lili (Lili), Járó Zsuzsa (Marie), Rohonyi Barnabás (Bob), Cseh Judit (Asszisztens) Fordító: Zöldi Gergely. Díszlettervező: Khell Csörsz. Jelmeztervező: Fekete Györgyi. Zeneszerző: Furák Péter.

Facebook Comments