A darab letölthető INNEN.

Vörös Róbert: Előszó Németh Nikolett Fajankó című drámájához

Ballér Bianka a Fajankóban, r.: Kovács Dániel Ambrus, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház. Fotó: Gulyás Dóra

Ünnep, ha egy új magyar mű születik. Ünnep, ha egy jó magyar mű születik. És igazi ünnep, ha a mű bátor. Mert már ahhoz is bátorság kell, ha valaki darabírásra adja a fejét, erős szívre és bátorságra, ha nemcsak a valódit, de az igazat is meg akarja írni. Bátorság kell, ha ezt a szándékát a színdarabírás terhével – mert teher az! – hosszan és kitartóan cipelni-viselni akarja. Megátalkodott, aki erre szánta rá magát. És bátorság kell ahhoz is, hogy a szerző az út végén (micsoda út ez!) azt mondja, ez kész (mint tudjuk, egy színdarab sohasem kész, főleg a szerző felől tekintve), és bátran a világ elé áll „magzatával”. Bátorságra van szüksége a szerzőnek végigjárni azt a hosszú, kanyargós utat a gondolat megszületésétől (már annak a kiválasztásához is bátorság kell, hogy milyen gondolatcsírák alkalmasak egy színmű megírásához) a buktatókon, a tétovaságokon, a megakadásokon, az eltévedéseken, a megrettenéseken, a riadalmakon és az az újrakezdéseken át elvinni a terhet a végéig. Ja, és kézben kell tartani a szereplők sorsát, a történet ága-bogát, miközben szem előtt kell tartani azt a tükröt, amelyben nemcsak magunkat látjuk kíméletlenül, hanem a valóságot is, amiről írni merészel a szerző. És jó mondatokat kell írni, ehhez is bátorság kell. Kutakodni önbugyrokban, keresni és mérlegre tenni az élményeket, gondolattá edzeni a szituációkat.

Németh Nikolett bátor szerző. Bátor azért is, mert műve és szereplői iránti alázattal lemond a hatásvadászat eszközeiről. Tétovaságait és botladozásait sem rejti írói ügyeskedések alá, idegrendszerében, ahogy szereplői idegrendszerében forrón izzik a feladat, hogy a valódit igazul kell föltárni.

Bátraké a szerencse. De nem mindig. Kiváltképp nem a színház ingoványos tenyészetében. A szerencsét is magunkhoz kell szelídíteni, és ehhez is szerencse kell és türelem és kitartás. És persze bátorság. Mindegyikkel rendelkezik a szerző. Azt vallja Truman Capote az írásról (többek között): „ha valakinek tehetséget ad az isten, korbácsot is ad hozzá, és a korbácsot kizárólag önostorozásra szánja.” A mi szerzőnk jól tudja ezt. Használja is az eszközt. De nemcsak ő, hanem tettestársa, Németh Nikolett, a kiváló dramaturg is, aki precízen szerkesztett keretek közé helyezi Németh Nikolett, az író gazdag és áradó életanyagát. Amit lát – úgy tűnik föl –, kétségbe ejti. De humorral, iróniával és finom szarkazmussal tárja elénk eleven formává nemesítve a valóság szörnyű matériáját.

A színdarabot olvasva (a bemutatót látva) nemcsak a várostól távol eső faluban élő testvérpár sorsokkal megvert sorsa rajzolódik ki, hanem az alkotó portréja is, aki mélyrenéző figyelemmel, ugyanakkor csendes szemlélőként gyűjti össze élettapasztalatait, hogy hangot tudjon adni arról a zűrzavaros, zagyva, sebekkel vert korról, amiben ő maga, kortársaival együtt csöndesen fuldokolik. Ez a hang megszületett, távolra szól, szemérmesen személyes, de élesen tárgyszerű.

Ünnep, ha most írott formában is megjelenik (köszönet érte) egy új magyar mű, ami azzal a meggyőződéssel íródott, hogy önmagunkkal – akárhogyan is, de! – szembe kell tudnunk nézni.

Van mit ünnepelnünk. Kedves Nikolett, öröm számomra, hogy megírtad ezt a darabot, kívánom, hogy legyen erős szíved és bátorságod, hogy újabbakat írj. Karoljon beléd és tartson ki melletted a Szerencse.

Ajánlom értő figyelmükbe Németh Nikolett Fajankóját.

Facebook Comments