A dioráma manapság csak háromdimenziós makettet jelent. Leginkább múzeumi tárlókban találkozhatunk ilyenekkel, amikor egy-egy csataleírás mellé szeretnének valamilyen ábrázolást, vagy természettudományos kiállításokon, ahol embernagyságú neandervölgyiek bújnak barlangjukba, esetleg gyapjas mamutra vadásznak…

A Dioráma csoport ebben a kortárs értelmezésben használja nevét, ami az előadás címébe: Dioráma magyarokkal is bekerült. Pedig diorámának egy színházi/szórakoztató műfajt is neveztek a 19. század elején – a nemzetiségi mozgalmak kialakulásának idején – amely a fényképészet egyik ősapjának, Louis Daguerre-nek a nevéhez köthető, és amit talán a mozi egyik ősének is tekinthetünk. A látványosságban az volt az újdonság, hogy lencsék, tükrök és a megvilágítás rafinált alkalmazásával a nézők szeme láttára „természetesen” változott meg a látvány, míg a klasszikus színházi szituációban ehhez függöny használatára volt szükség, vagy a színpadkép átalakítása illúzióromboló hatást keltett. A színházi műfaj tehát annyival több a makett értelmű diorámánál, amennyiben az egy változást, míg emez statikusságot közvetít a nézőnek.

Fotó: Fodor Csilla

A Dioráma csoport önmeghatározása alapján olyan kérdéseket és fogalmakat boncolgat, amelyek túlmutatnak az egyéneken, így sokkal nehezebb hozzájuk személyesen kapcsolódni. A Dioráma magyarokkal című előadásban a nemzeti identitást veszik górcső alá. Mit jelent magyarnak lenni? Mit jelent a hazaszeretet? Mi az, ami összeköt a honfitársaimmal? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre vannak válaszok, amiket az iskolában megtanulunk, vagy innen-onnan felszedünk, és ha szembesülünk ezekkel a kérdésekkel, akkor szinte gondolkodás nélkül elő lehet őket kapni, felmondani, anélkül, hogy a valódi jelentésébe belegondolnánk. Ezek a válaszok többnyire pátoszos dolgok, vagy valami poénos elütései a kérdéseknek. Ritkán személyes, átgondolt és reflektált összegzései annak, amit érzünk. Talán szeméremből, talán szégyenből, de talán azért, mert nem kell szembenéznünk olyan kihívásokkal, amikben ezeknek a válaszoknak sorsdöntő szerepük lenne. Senki sem lesz Petőfi bevásárlás közben, vagy a villamoson ülve.

Pedig nagyon is fontos kérdések ezek. Például az, hogy mi magyarok miben értünk és miben nem értünk egyet. És ha vannak, akik nem pont úgy gondolják a dolgokat, ahogy mi, akkor hajlandóak vagyunk-e közösséget vállalni velük pusztán a nemzeti identitás alapján? Az előadás nem spórolja meg nekünk az ezen való gondolkodást, nem ad kész válaszokat. Helyette az alkotók személyes történeteire építve tár elénk olyan jeleneteket, és von be ezekbe, amelyek mind az alkotók magyarságukhoz való viszonyát helyezik kontextusba. A cél az, hogy az általánosból valami személyeset desztilláljanak.

Az előadás kilenc szegmensre bontható. Viszonylag könnyen beazonosítható, hogy melyik szegmens melyik alkotótól érkezett, Raubinek Lili és Szabó R. János például narrálja is a saját szegmensét. De igazából nincs szükség arra, hogy összepárosítsuk, melyik történet kihez tartozik a csapatból. Embere válogatja, de a beazonosíthatóság gyengítheti is a koncepciót, hisz úgy is lehet tekinteni rá, hogy ez az ő története, mi közöm nekem ehhez. Az előadás ezt elkerülendő a nézők aktivizálásához folyamodik. És ha már aktív résztvevők lettünk, sokkal nehezebb kívülállónak maradni. Az aktivizálás, és a nézői részvétel azonban zárt marad. Az alkotók számítanak a nézői kooperációra, de az előadás dramaturgiáját vélhetően az sem befolyásolná, ha akadna egy-két „renitens” néző. Ámbár az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyasmire nem kérnek senkit, amit ne venne be a gyomra. Mégis kár, hogy az előadás a politikus tematikája, és a részvételiség látszatának ellenére nem sarkall cselekvésre és nem ad igazi szabadságot. Így az, amire vállalkozik – a nemzeti identitás nagy kérdéseinek megválaszolása – csak az előadás után fogalmazódhat meg egyénenként.

Fotó: Hivessy Menyhért

Az előadás elején rögtön felkérik a nézőket arra, hogy a Trafó színpadára vetített fényben álljanak meg. Sokáig nem történik semmi, míg végül az előadás a Szózat lejátszásával elkezdődik. Már a fényben is furcsa megállni, miközben a terem többi része sötétben marad. De az, hogy egy esemény a Szózattal kezdődjön, nemigen szokott megtörténni. És mintha visszafelé haladnánk az időben, az előadás végén újra sötét borul a teremre, miközben Raubinek Lili megidézi az 1999-es napfogyatkozást – először saját emlékeit meséli az eseménnyel kapcsolatban, majd egy reflektorral és egy pózna végére szerelt kartonnal a Trafó terében rekonstruálja is azt – és a sötétben közösen elénekelt Himnusszal végződik az előadás.

Az előadás folyamán még kétszer van teljes sötétség. Először akkor, amikor az ötödik szegmensben az éjszakai Magyarország hangjait hallgathatjuk. És a tücsökszerenád valóban megidézi egy fülledt nyári éjszaka atmoszféráját. Másodszor pedig akkor, amikor csukott szemmel hagyjuk, hogy a kömörői pálinka, vagy az – absztinenseknek kínált – Attila gyógyvíz átjárja minden porcikánkat.

A sötétséghez hasonlóan több visszatérő elemmel operál az előadás. A második szegmensben az előadók egy-egy piros, fehér és zöld zászlót lengetve masíroznak, alakzatokat vesznek fel. A begyakorolt mozdulatok a mai generációnak egy olimpiai megnyitó hangulatát idézik. Idősebb nézőknek pedig eszükbe juthatnak a rendszerváltás előtti tömegrendezvények, ahol szintén hasonló koreográfia szórakoztatta az ünneplőket. A zászló motívum az utolsó előtti etapban kerül elő újra, amikor a csoportokra bomlott nézőket arra kéri egy-egy előadó, hogy egy saját zászlócskát színezzen mindenki nemzeti színűre, majd írja rá, hogy mit vinne magával Magyarországról egy lakatlan szigetre. A sok-sok zászlócskát végül mindenki egy krumpliba szúrja, és egy rögtönzött szalmaágyra – egy sebtében összeeszkábált házikó, vagy így karácsony felé istálló elé – teszi le.

Az előadás többször vált fókuszt a térben. A kerekre kiszórt szalma ugyanoda összpontosítja a figyelmet, ahol az előadás kezdetén a fénykörben megálltunk. Csak most nem teljes valónkban, hanem mindenki csak a számára legfontosabb dologgal van jelen. Nem sokkal később már a hangosítófülke magasában nézzük, ahogy egy újabb sárga gömb fokról fokra eltűnik a szemünk elől. Korábban azonban szellősebb térrel van dolgunk, amit a másodiktól hetedikig tartó szegmensig – a hagyományos nézőtéri oldalt leszámítva – körbeül a közönség. Amikor kinyílik a tér akkor nézőknek lehetőségük van keresztülvonatozni a Trafó színpadán, vagy alkalmassá válik arra, hogy felvonulást rendezzenek benne, esetleg kígyózó virágmintával borítsák be. A legnagyobbnak mégis akkor érződik a távolság, amikor a nézők által egymásnak suttogott mondatoknak kell eljutniuk az utolsó emberig.

Fontos visszatérő elem a zene. A harmadik rész elején egy vallásos népéneket dalolnak el a szereplők. Ez után pedig az egyik előadó visszaemlékezését halljuk, hogy iskolás korában milyen politikai nézeteket vallott. Egyébként a 2006-os országgyűlési választásokról szól a naplóbejegyzésként elhangzó visszaemlékezés, és a Fidesz veresége fölött érzett csalódásról. Ezt a jelenetet a hetedik szegmens második fele ellenpontozza, amikor a nézőket egy lagzit imitáló vonatozásba vonják be, és ahol a gőzös nem csak Kanizsára, hanem távolabbi és távolabbi európai nagyvárosokba indul, ahova különböző – köztük politikai – okok miatt vágyna a szintivel haknizó zenész. Harmadikként a már említett napfogyatkozást kíséri a tákolt házikóba betömörült alkotók citerázása. Valamint a tücsökciripelést is felfoghatjuk zeneként.

Végül megemlíthetjük az előadásban használt különböző beszédmódokat. Két narrációról volt már szó, az egyikben Raubinek Lili eleveníti fel a napfogyatkozáshoz köthető emlékeit, a másikban Szabó R. János a szülőfalujáról Kömörőről beszél. Két másik szegmensben azonban nem egy-egy alkotó szájából hangzik el a szöveg. A harmadik szegmensben felvételről halljuk vissza a Fidesz 2006-os választási veresége miatt érzett keserűséget. Mindezekkel a témákkal és beszédmódokkal szembe megy a hatodik szegmens szövege, amit a nézők a telefonzsinór játék mintájára mondatonként egymás fülébe súgva adnak tovább, és ami az egyik alkotó homoszexualitásáról, de családalapítási vágyáról, és arról is szól, hogy a saját neveltetéséből kiindulva ő hogyan nevelné a gyermekét. Ha egymás mellé tesszük ezeket a szegmenseket, a kontrasztok elég élesek. Miért lehet az egyik témáról fennhangon, a másikról meg csak suttogva beszélni? A (párt)politikus beszéd miért csak felvételről hangozhat el? Olybá tűnik, mintha a politikai identitás és a nemi identitás nem férne meg a nemzeti identitással egy csárdában, vagy legalábbis a háttérbe kell húzódniuk. Pedig ezek még egy Petőfinél is szorosan összefüggtek.

Fotó: Fodor Csilla

Abban, hogy az előadást kilenc részre osztottam, van egy bizonyos fokú önkényesség. A disznóvágásos történetet és a vonatozást lehetne külön szegmensként kezelni, viszont ezek annyira harmonikusan vannak összefűzve, hogy mégis egy egységet alkotnak. Az ez után következő jelenetek organikusan következnek egymásból, legalábbis az átmenetek zökkenőmentesek. Az előadás első felében ez azonban sajnos nem igaz, a szegmensek közti váltások élesek, így nem alakulhat ki egy olyan flow élmény, ami segíti előhívni a következő jelenetet, vagy kelti fel a várakozást a nézőben a folytatás iránt, ami szükséges lenne, hogy a nézők hasonló intenzitással legyenek jelen. Mert azért azt meg kell jegyezni, hogy a november 11-i előadás nézői a magyar átlaghoz képest nagyobb hajlandóságot mutattak részvételre. Nem nagyon vonta ki magát senki egyik aktivitást igénylő jelenetben sem. De az sem kizárható, hogy a csoportnyomásnak is volt ebben szerepe.

A Dioráma magyarokkal tipikusan az a fajta előadás, amely csak egy hosszú és viszonylag sűrűn játszott előadássorozattal, és a nézői visszajelzések alapján állandó finomhangolással érhetné el az alkotócsoport által kijelölt célját. Ha ez elmarad, akkor mindig lesznek olyan nézői az előadásnak, akik bizonyos pontokon el fogják azt engedni. A novemberi két előadás után januárban lesz még látható az előadás. De ha az alkotók komolyan gondolják az előadásukat, akkor nem csak a Trafó terében, és nem csak a Trafó nézői előtt kell ezzel a produkcióval fellépniük, hanem Kömörőtől Letenyéig bárhol.

 

Mi? Dioráma csoport: Dioráma magyarokkal
Hol? Trafó
Kik? Alkotók: Kelemen Patrik, Mákó Rozi, Petrányi Luca, Raubinek Lili, Szabó R. János, Szeri Viktor. Rendező: Raubinek Lili. Fény: Dézsi Kata. Konzulens: Hudi László. Producer: SÍN Művészeti Központ.

Facebook Comments